Szorgalmas volt tegnap a Fővárosi Közgyűlés, egy rakás kérdésben döntöttek, minket azonban kettő tart izgalomban: az egyik a graffitik eltüntetéséről, a másik a biciklikölcsönzésről szól.

Kezdjük az utóbbival: aki járt már külföldi nagyvárosban, biztos találkozott valamilyen bringakölcsönzővel, ilyesmi ugyanis a legtöbb helyen működik. Párizsban nem tudsz úgy befordulni a sarkon, hogy ne fuss bele egy kölcsönzőbe, bár nekem mondjuk a müncheni a kedvencem, mert az abszolút civil kezdeményezésként indult: két fiatal több bringát is vett magának, amiket metrókijáratoknál zártak le, hogy akárhol érnek a felszínre, két keréken tudjanak tovább közlekedni. Amikor már fogalmuk sem volt, merre vannak a városban a biciklik, szervezet keretet adtak az ügynek, kölcsönzőt nyitottak, ami ugyan majdnem csődbe ment, de a város idővel átvette a projektet, ami azóta is virágzik.

Nálunk nincs szó civil kezdeményezésről, de ez lényegében mindegy is: tegnap 19 igen, két nem és 9 tartózkodás mellett elfogadta a közgyűlés a közösségi kerékpáros közlekedés rendszerét (BuBi). A projekt megvalósításáért a Budapesti Közlekedési Központ felel, a teljes költségvetés várhatóan egymilliárd forint körül alakul majd, de 900 milliót az EU-tól akarunk tarhálni, szóval a városnak elvileg nem kell majd mélyen a zsebébe nyúlnia. Ez meg növeli az esélyt a megvalósulásra.

A tervek szerint egymástól kábé fél kilométeres távolságra helyeznék el a 74 kölcsönzőt, amikből több mint ezer bringát lehetne kivenni. A kölcsönzés önkiszolgáló módon folyna, fizetés bankkártyával, csipkártyávan vagy hitelkártyával történhet. Van még persze egy rakás kérdés, de a díjakban nagyjából egyetértés van, állítólag körülbelül egy buszjegy árába kerülne a kölcsönzés, bár az ügynek ezt a részét alaposan át kell gondolni, változó tarifákkal.

A sikeres projektek ugyanis úgy működnek, hogy befizetsz valamennyi regisztrációs díjat, de utána már viszonylag olcsón használhatod a biciklit, főleg, ha nem mész vele sokat: az első fél óra fillérekbe kerül, az ár meg akkor kezd el exponenciálisan nőni, ha sokat foglalod a bringát. Ez a rendszer a folyamatos mozgásnak kedvez, hogy csak addig használd a kerékpárt, amíg szükséged van rá, ha megállsz, rakd a tárolóba, hogy más is használhassa, aztán amikor öt perc múlva továbbmész, kezd egy újabb félórát fillérekért egy másik bringával. Ugyanakkor szerintem az is fontos lenne, hogy olyan legyen a rendszer, amit a turisták is ki tudnak használni, ez viszont kizárja a magas regisztrációs díjat, mert senki sem fog 10-15 ezer forintot kifizetni, hogy másfél napig tekerjen Budapesten.

A Kerékpáros klub mindenesetre nagyon örül a hírnek, egyrészt, mert csak, másrészt meg, mert mint elmondták, a párizsi példa azt mutatja, hogy a kölcsönzők felbukkanása után azok is többet tekertek, akiknek volt saját bringájuk, fejlődött az egész biciklis kultúra, stb. Egyébként mi is örülünk.

A tervek szerint legkésőbb 2013-tól működik a BuBi.

És akkor a másik hírről is távirati stílusban: 125 millió forintot szavaztak meg a vadplakát és falfirka-mentesítési programnak, mert a 2008. és 2010. közt futó hasonló program tök sikeres volt, és most szeretnék ezt folytatni. Szóval kevesebb tag lesz a belvárosban, meg fecniket is ritkábban látunk majd szerteszét.

Aki örül a bringakölcsönzőnek, nyomjon egy like-ot.

Aki meg szeretne elsőként értesülni a jobb budapesti hírekről, vagy arról, hogy hol lehet jót enni, jó kiállítást, előadást látni, meg szeretné megismerni a város jobbik arcát, csatlakozzon az Egy nap a városban blog facebookos csoportjához.

Éljen!

Ez nem a bréking news, könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy már néhány hónapja megjavították a legjobb ószövetséges szökőkutat a világon, ami elé ha odaállsz, szétválik a vízoszlop, tiszta Mózesnek érzed magad előtte.

Hogy mégis írok róla, az annak köszönhető, hogy a hír valahogy elsikkadt: azt elég sokan megírták, hogy tavaly ősszel sikerült leamortizálni a szökőkutat, hogy egy hülyén parkoló teherautó darabokra zúzta a burkolatot, amit béna pozdorjalemezekkel fedtek le, de a pozitív változásról már egy szó sem esett. Az Egy nap a városban blog viszont pont a pozitív változásokról szeret beszámolni, már-már mániákusan. 

Szóval a téren újra minden rendben, aki még nem járt arra, okvetlenül keresse fel, és nemcsak azért, mert a szökőkút önmagában megér egy látogatást, vagy mert a térből is csodás park lett az elmúlt években, de azért is, mert az Október 6. utca bejáratánál elkészült annak az épületnek a felújítása, ami tavaly még romokban állt.

Éljen!

A Kiskörút felújítása a legjobbak közé tartozik: ahogy nő a fű, ahogy erősödnek a fák, úgy lesz egyre tisztább az a koncepció, ami teret csinált a korábbi aszfalttengerből. Ez a jó hír.

A rossz az, hogy bunkó szemetelés is sokkal jobban láthatóvá válik. Amíg csak autóút volt, meg egy jelentéktelen járda, az ember próbált olyan gyorsan túljutni a Kiskörúton, mintha az alkonyzónából próbált volna menekülni, sugárzásveszélyre figyelmeztető táblákat kerülgetve.

Na de most szép a környék, szemlélődünk, és egyből feltűnik a szatyor a szép zöld fűben. A három tucat cigarettacsikk a közlekedési lámpa mellett. A csipszes-zacskó (nem így kell írni, de egybeírva kiolvashatatlan) a virágok közt. Nézzük csak:

Kiemelem, hogy jobban lássátok, miről van szó:

Ez tré, szánalmas, elkeserítő. Egy hét alatt tönkrebasszuk, amit hónapokig készítettek milliárdokért. 

Majdnem biztos vagyok abban, hogy akik olvassák a blogot, azok nem szemetelnek: nyilván azért vagytok itt, mert szeretitek a várost és szeretnétek azt jobbá tenni. De a felelősségünk azért ennél nagyobb: ahogy Nyugat-Európában tök jól működik a civil önszabályozás, úgy nálunk is be kéne indulnia végre valami társadalmi rendtartó rendszernek.

Nem polgárőrökre gondolok, hanem polgárokra. Ránk. A mi dolgunk szólni annak a szerencsétlennek, aki nem tudja elvinni a szemetét az öt méterre található kukákig, inkább eldobja a francba. Szólni annak, aki megeszi a szendvicsét, aztán szélnek ereszti (hahaha) a zacskót. Lesz, aki leszarja. De többen lesznek, akik kínosan érzik majd magukat, és a második-harmadik eset után elgyalogolnak a szemetesig.

Aki egyetért azzal, hogy rá kell szólni a szemetelőkre, mert néhány droid magától sosem jön rá arra, hogyan kell vigyázni egy városra, az nyomjon egy like-ot!

Nem, csak lélegzethez jut.

Ugorjunk kicsit visszább: jókedvűen tekerek reggel a Ráday utcában, amikor a Kálvinra kiérve hirtelen még jobb kedvem lett: elkezdték lebontani a térséget nyomasztó hatalmas falat. Ezt még a metróépítés miatt húzták fel, hogy zavartalanul kotorászhassanak a gödörben, meg ilyenek, és aki a környéken él, vagy jár, az tudja, hogy milyen kellemetlen az egész képződmény: elszigeteli a Ráday-t, elcsúfítja a teret, elválasztja a kettőt egymástól, remek szimbóluma lehetne a 4-es metróval kapcsolatos bénázásoknak.

Csak egy kis szakaszt bontottak el a falból, mégis mintha hirtelen lélegzethez jutott volna a Ráday:

Beszédbe elegyedtem a munkásokkal, és kiderült, hogy azért a helyzet nem ennyire rózsás: az ideiglenes megszállók még maradnak, csak valamivel hátrébb húzzák a frontvonalakat. Összezsugorodnak.

Nem tudták elmondani, hogy pontosan mennyivel lesz kisebb a lekerekített gödör, de kisebb lesz és egyelőre ez is valami.

Aki arra jár, vessen egy pillantást arra, ahogy a Ráday díszburkolata véget ér, és találkozik az évek óta nem látott gazzal, meg az eddig elzárt területtel.

Kis lépésekben emberek, kis lépésekben! 

Update: este megnéztem, mit alkottak, körülbelül fél méterrel beljebb újraépítették a falat. Így hosszú lesz.

Az egész egy hete kezdődött, elhatároztam, hogy megnyitom a Rosso di Montalcino boromat Csabáéknál, megünnepeljük egyrészt az esküvőjét, másrészt az államvizsgáját, harmadrészt meg úgy általában. Nagy napok az életben.

A bor pedig méltó ezekhez. Montalcino egy kis olasz városka, alig 5000 ember lakja, a terület mégis nagyon különleges, éghajlatában és adottságaiban is egy kis szigetnek számít az egyébként is kitűnő toszkán borvidéken. Ezen a borvidéken - és sehol máshol a világon - termesztik a sangiovese szőlőt, amiből a terület saját, és utánozhatatlan nedvét préselik ki, Montalcinóban pedig ennek a szőlőnek egy csak a városkára jellemző, Brunello klónját termesztik. A Rossók is ebből a családból valók. Pecci Celestino bácsi pedig az elsők között volt az itteni termelők közül, és az utóbbi években egyre inkább feltört a borai minősége, rendre a legjobbak között végez. Viszonylag olcsón, 7000 forintért szereztem egy palackot tőle.

Csakhogy ez a bor nem olyan, hogy felpattintom, és megisszuk. Előkészületeket igényel, hogy a hozzá méltó állapotában kóstolhassuk. Egyrészt mivel szűretlen, a nyitás előtt 3-4 nappal a talpára kell állítani, hogy leülepedjen, majd a dekantálóba finoman áttöltve a seprőt a palack alján kell tartani.

Vennem kellett tehát egy dekantálót, rendes méretű vörösboros poharakat (egyik sem volt még), és ha már ott voltam, megszereztem egy régi vágyamat, egy Pulltap's bornyitót. Ekkor már 19 ezer forintnál tartottam, csak azért, hogy a bor a maximális élvezetet nyújtsa.

Csaba is készült: vett három szelet filet mignon bélszínt a Vásárcsarnok Józsijától, a város legjobb hentesétől, amihez fehérboros rizottót tervezett parmezánnal. Minden csodásan indult. Az élet császárainak gondoltuk magunkat.

Aztán beütött a krach.

Azzal kezdődött, hogy a saját lakásomban ugyan már három nappal a vacsora előtt talpra állítottam a bort, 24 órával a bontás tervezett ideje előtt eszméltem rá, hogy a Csabáékhoz szállítás, a rázkódás minden addigi igyekezetemet lenullázza. Átrohantam tehát a városon a palackkal, és a bort beállítottam a kóstolás másnapi helyszínén, a hűtőbe. Ugyanezen a napon egy keszekusza történet végén a dekantáló Dóra autójába került. Mondanom sem kell, másnap az autó Dóra munkahelyén maradt.

A vacsora előtt egy órával szembesültem ezzel a ténnyel, valamint azzal, hogy csak egy óránk lesz a dekantálásra, dekantáló nélkül. Dóra bűntudatos szemekkel elővett a szekrényből egy teakiöntőt. Abba töltöttük a bort. Meggyaláztuk, nézzétek:

A kínos körülmények után Csaba is bejelentette az iszonyú hírt: nem kapott érlelt húst, így friss bélszínt kell ennünk, a parmezán helyett Pecorinót vett. Értitek? Pecorinót!

A bort a poharakba töltve világossá vált, hogy nem elég ideig lett pihentetve, zavaros volt a színe. Visszahűteni sem volt már idő, melegebb volt két fokkal a megfelelőnél. Vagyis egyáltalán nem mondhatjuk, hogy a bort optimális állapotában fogyasztottuk. Csaba túlsütötte a bélszínt. A feszültség egyre elviselhetetlenebb lett, a csapásokat már jegyzetelni kezdtem.

Aztán meg kellett állapítanunk, hogy a hús így is remek, a bor kiváló, csak egy kicsit fiatal. A Pecorino még jobban is ment a rizottóhoz, mint a parmezán, az ad hoc szilvalekvárral remekül összetalálkozott a bor és az étel, a tányéronként 2000 forintba kerülő vacsorával 25 ezres este nemcsak hogy elviselhető lett, de kimondottan mély gasztronómiai élményekkel gazdagodtunk.

Mégsem tudtam felszabadultan élvezni, az idegeim kissé megfeszültek a sorozatos kudarcok miatt, és egyre inkább kezdtem tisztelni azokat a sommelier-ket, akik egy egész étterem vendégeit képesek a megfelelő állapotban lévő borral kínálni.

Mi volt a baj? Túlizgultam. Túlterveztem. Nem kell. Az este tanulsága, hogy ha korábban elfogadtam volna, hogy tökéletesre nem lehet vinni semmit, szerintem kevesebb probléma merült volna fel. A másik tanulság, hogy mindennapi problémáinkhoz képest a világégés minden borzalma eltörpül. De utolsó erőnkkel is talpon kell maradni, nincs mese. Nekünk így kell túlélnünk, ránk ezt mérték.