Az egész egy hete kezdődött, elhatároztam, hogy megnyitom a Rosso di Montalcino boromat Csabáéknál, megünnepeljük egyrészt az esküvőjét, másrészt az államvizsgáját, harmadrészt meg úgy általában. Nagy napok az életben.

A bor pedig méltó ezekhez. Montalcino egy kis olasz városka, alig 5000 ember lakja, a terület mégis nagyon különleges, éghajlatában és adottságaiban is egy kis szigetnek számít az egyébként is kitűnő toszkán borvidéken. Ezen a borvidéken - és sehol máshol a világon - termesztik a sangiovese szőlőt, amiből a terület saját, és utánozhatatlan nedvét préselik ki, Montalcinóban pedig ennek a szőlőnek egy csak a városkára jellemző, Brunello klónját termesztik. A Rossók is ebből a családból valók. Pecci Celestino bácsi pedig az elsők között volt az itteni termelők közül, és az utóbbi években egyre inkább feltört a borai minősége, rendre a legjobbak között végez. Viszonylag olcsón, 7000 forintért szereztem egy palackot tőle.

Csakhogy ez a bor nem olyan, hogy felpattintom, és megisszuk. Előkészületeket igényel, hogy a hozzá méltó állapotában kóstolhassuk. Egyrészt mivel szűretlen, a nyitás előtt 3-4 nappal a talpára kell állítani, hogy leülepedjen, majd a dekantálóba finoman áttöltve a seprőt a palack alján kell tartani.

Vennem kellett tehát egy dekantálót, rendes méretű vörösboros poharakat (egyik sem volt még), és ha már ott voltam, megszereztem egy régi vágyamat, egy Pulltap's bornyitót. Ekkor már 19 ezer forintnál tartottam, csak azért, hogy a bor a maximális élvezetet nyújtsa.

Csaba is készült: vett három szelet filet mignon bélszínt a Vásárcsarnok Józsijától, a város legjobb hentesétől, amihez fehérboros rizottót tervezett parmezánnal. Minden csodásan indult. Az élet császárainak gondoltuk magunkat.

Aztán beütött a krach.

Azzal kezdődött, hogy a saját lakásomban ugyan már három nappal a vacsora előtt talpra állítottam a bort, 24 órával a bontás tervezett ideje előtt eszméltem rá, hogy a Csabáékhoz szállítás, a rázkódás minden addigi igyekezetemet lenullázza. Átrohantam tehát a városon a palackkal, és a bort beállítottam a kóstolás másnapi helyszínén, a hűtőbe. Ugyanezen a napon egy keszekusza történet végén a dekantáló Dóra autójába került. Mondanom sem kell, másnap az autó Dóra munkahelyén maradt.

A vacsora előtt egy órával szembesültem ezzel a ténnyel, valamint azzal, hogy csak egy óránk lesz a dekantálásra, dekantáló nélkül. Dóra bűntudatos szemekkel elővett a szekrényből egy teakiöntőt. Abba töltöttük a bort. Meggyaláztuk, nézzétek:

A kínos körülmények után Csaba is bejelentette az iszonyú hírt: nem kapott érlelt húst, így friss bélszínt kell ennünk, a parmezán helyett Pecorinót vett. Értitek? Pecorinót!

A bort a poharakba töltve világossá vált, hogy nem elég ideig lett pihentetve, zavaros volt a színe. Visszahűteni sem volt már idő, melegebb volt két fokkal a megfelelőnél. Vagyis egyáltalán nem mondhatjuk, hogy a bort optimális állapotában fogyasztottuk. Csaba túlsütötte a bélszínt. A feszültség egyre elviselhetetlenebb lett, a csapásokat már jegyzetelni kezdtem.

Aztán meg kellett állapítanunk, hogy a hús így is remek, a bor kiváló, csak egy kicsit fiatal. A Pecorino még jobban is ment a rizottóhoz, mint a parmezán, az ad hoc szilvalekvárral remekül összetalálkozott a bor és az étel, a tányéronként 2000 forintba kerülő vacsorával 25 ezres este nemcsak hogy elviselhető lett, de kimondottan mély gasztronómiai élményekkel gazdagodtunk.

Mégsem tudtam felszabadultan élvezni, az idegeim kissé megfeszültek a sorozatos kudarcok miatt, és egyre inkább kezdtem tisztelni azokat a sommelier-ket, akik egy egész étterem vendégeit képesek a megfelelő állapotban lévő borral kínálni.

Mi volt a baj? Túlizgultam. Túlterveztem. Nem kell. Az este tanulsága, hogy ha korábban elfogadtam volna, hogy tökéletesre nem lehet vinni semmit, szerintem kevesebb probléma merült volna fel. A másik tanulság, hogy mindennapi problémáinkhoz képest a világégés minden borzalma eltörpül. De utolsó erőnkkel is talpon kell maradni, nincs mese. Nekünk így kell túlélnünk, ránk ezt mérték.