Amikor először találkoztunk a Ma Este Színház! kezdeményezéssel, rögtön rátok gondoltunk. Adott egy oldal, ahol a budapesti színházak aznapi előadásaira féláron lehet jegyet kapni. A dolog érthető: utolsó nap nehezen lehet jegyeket értékesíteni, viszont a félház előtt játszott darabok senkinek sem jók: sem a színészeknek, sem a színháznak, sem a potenciális nézőknek, akiket egy last minute akcióval még be lehet vonzani a színházba.

Természetesen az olyan sikerdarabok, amikre hónapokkal előre elfogy az összes jegy, nem jelennek meg az oldalon, de egy rakás remek előadásból lehet válogatni, úgy, mintha moziba mennénk. Amikor szánházas kedvünk van, megnézzük mit adnak aznap, és sokszor egy mozijegy árának töredékéért mehetünk el az előadásra.

Az oldal készítői, Limbacher Tivadar és Szabadkai Attila így fogalmazták meg ezt:

A fiatalabb korosztály keveset jár színházba: egyrészt, nem szeretnek vagy nem tudnak hetekre vagy hónapokra előre tervezni esti programot, ami a hagyományos színházjegyvásárlás előfeltétele. Másrészt, a kezdő színházrajongó nehezen igazodik ki a széles kínálatban, nem egyszerű eldönteni, melyik színház melyik darabjával kezdje a leendő néző.

A Ma este Színház-on csak az aznapi előadások vannak fent, tehát elég délben eldönteni, van-e kedvünk este színházba menni. Az előadások kiválasztása egyszerű, minden egy helyen van: szereposztás, leírás, illusztráció, a színház címe és térkép, valamint az online jegyrendelés. A kezdőlapról indulva konkrétan pár perc alatt megvehető és kinyomtatható az aznap esti színházjegy, és a lényeg: féláron.

Mi pedig arra gondoltunk, ide hozzuk nektek a színházakat az Egy nap a városban blogra, mégpedig egy egyedi megoldással. Minden nap kiválasztunk egy előadást, amit mi ajánlunk nektek eddigi tapasztalataink vagy megérzéseink alapján - magyarul kiválasztjuk azt, amire mi is elmennénk -, és ennek az előadásnak az információit megjelenítjük a jobb oldalsávban, a Facebook-doboz felett. Így amikor az Egy nap a városbanra látogattok, egyből egy ajánlást is kaptok aznapra az olcsó, minőségi színházas szórakozásra. És ezt nem valamiféle profit miatt tesszük, úgy gondoljuk, ez a szolgáltatás pont azoknak való, akik jól akarják magukat érezni Budapesten, így szinte ordít, hogy helyet kapjon nálunk.

Tehát mostantól a posztok olvasása közben elég egy jobbra pillantás, és máris tudhatjátok, mi mire mennénk el aznap, és mennyiért.

Figyelem!

Nemzetközi blogversenyen veszünk részt. Segíts minket abban, hogy az Egy nap a városban blog megnyerje a 11 ország 33 blogjának közreműködésével rendezett versenyt! Ha van szabad 0,8 másodperced, értékeld az egyik kedvenc blogodat, nyomj egy szívecskét/vote-gombot ezen az oldalon az Ádám & Csaba-névvel jelzett posztok alatt. Tényleg nem vesz el tőletek időt, nekünk viszont sokat számít. Köszönjük!

A bolhapiac megosztja az embereket, hiszen pont az az intézmény, ami a legérdekesebb és a legunalmasabb tud lenni egyszerre. Lehet találni kincseket, de egy rakás olyan bóvlit is árulnak, amiről nem lehet elképzelni, hogy élő embernek szüksége van rá. Nekem a mélypont Lisszabonban volt, ott egy árus használt, feslett alsónadrágokat terített ki a napra, hátha elviszi valaki. Már hogy pénzért.

Épp ezért csodálkoztam, amikor megpillantottam a Bolhapalota üzletet az általában leginkább üresen kongó Anker közben, benne, körülötte a Király utca forgalmát megszégyenítő mennyiségű emberrel. A kis utcácskáról, ahol Hofi Géza lakott sokáig, mindig azt gondoltam, hogy többre érdemes, izgalmas dolgokkal kell megtömni. Például ilyenekkel.

A következő elven működik az üzlet: bárki bérelhet polcot, értékesebb cuccoknak vitrint, ruháknak válfát, otthonról odaviszi a már felesleges kacatokat, esetleg értékesebb anyagokat, beárazza, és várja, hogy elvigyék. A bérlet egy héttől több hónapig terjedhet, de nyilván az eladó sem akar úgy fizetni bérleti díjat, hogy senki nem vesz tőle semmit. Így aztán az ő érdeke, hogy jó áron pakoljon ki jó cuccokat.

Legalábbis ez az elv. A gyakorlat nem mindig ezt mutatja, legalábbis nem a jó ár irányában.

De a bolt hangulata utánozhatatlan. Egyrészt tele volt, amikor én jártam bent, a turisták izgatottan fogdozták a kopott holmikat, az izgalom pedig mindenkire átterjedt. Másrészt olyan mennyiségben sorakoznak a polcokon egymás mellett az eladásra kínált tárgyak, hogy ha egy helyben állsz, akkor sem unatkozol vagy egy órán keresztül.

Mutatok néhány példát:

Kedvencem a gyermekkorom játékai szekció, megunt Pókember figura, amiért tíz évesen valószínűleg bármelyik családtagomat eladtam volna, most meg rámosolygok, és elmegyek mellette.

Basszus, Pókemberért visszamegyek jövő héten.

De nem adok tippeket, nyilván mindenkinek más a favorit, valakinek Korál bakelitek a legjobb dolgok a világon, megint másoknak egy rozsdás húsdaráló is remek lakásdísznek számít 2200 forintért. Az árak, ahogy az előző példából is látszik, inkább a turistának szólnak, de egy kincskeresést mindenkinek megér benézni. Izgalmas hely, na.

Felhívás!

Nemzetközi blogversenyen veszünk részt. Segíts minket abban, hogy az Egy nap a városban blog megnyerje a 11 ország 33 blogjának közreműködésével rendezett versenyt! Ha van szabad 0,8 másodperced (ugye van ‹szépen néz, mint Shrek féle kandúr›), kattints rá itt a szívecskére, vagy nyomj egy szívecskét/vote-gombot ezen az oldalon az Ádám & Csaba-névvel jelzett posztok alatt. Köszönjük!

Ezúttal nem Budapest mai arcáról írnék, hanem arról, hogy a város hogyan formálódik az egyes emberek szemében, a mi szemünkben, és hogyan lehet legkönnyebben időutazást tenni a XV. kerületben.

A nagymamámról korábban már meséltem nektek, 1924-ben született, élete nagy részét Budapesten töltötte, és állítom, hogy 88 évesen egészségesebb, mint én a magam 30 évével.

Szupernagyit sokszor kérdezgettem a múltról, az emlékeiről, a családom olyan tagjairól, akiket már nem ismerhettem, a válaszokat pedig felvettem diktafonnal. Olyan dolgokat tudtam meg így, amiket sokáig történelemkönyvekben próbáltam megtalálni, pedig ott egy szó sem szerepel ezekről. Hogy milyen volt embernek lenni. Milyen volt kimenni az utcára, mit beszélhetett egymással két iparos, hogy köszöntek egymásnak, mik jártak a fejükben, hogyan éltek egymás mellett az emberek.

Egy ilyen beszélgetésre tisztán emlékszem. Mama egyszer elmesélte, hogy amikor 1930 körül Pestújhelyre költöztek, egy szuterénben húzták meg magukat. A család összes tagjának dolgoznia kellett valamit, mamának is be kellett segíteni, amikor már tudott. A gyermekmunka elleni harc akkoriban ugyanolyan értelmezhetetlen fogalom volt, mint ma a harmadik világ országaiban, vagy dolgozik a gyerek, vagy a szegénységnek egy alsóbb bugyrába kerül a család, minden fillér számít.

Házmesterként olcsóbban vagy ingyen járt a lakás, cserébe takarították a házat, intézték a szemetet, meg amit ilyenkor szokás, miközben a családfő a gyárba ment dolgozni. Hogy a nők kiegészítsék a dédpapa jövedelmét, vállaltak mosást, vasalást, varrást, a gyerekek vízért jártak a környékbeli öregeknek, felmostak. A ház tulajdonosának azonban volt egy kikötése: ha az ő gyermekei mennek az udvarra játszani, a szuterén ajtaja csukva marad, nem keveredhetnek az úri gyerekek a szegényekkel. Ezen aztán a dédmama annyira berágott, hogy amikor lehetőség adódott egy másik házba költözni, nem gondolkoztak sokáig. 80 év távlatából engem is feldühített a dolog, pedig azóta nemhogy a sértést adó fél, hanem még annak a gyermekei is mind meghaltak nagy valószínűséggel.

"Mama, nincs kedved ellátogatni oda, ahol a gyerekkorodat töltötted?" - kérdeztem a mamámtól tegnap délelőtt, aki ugyanúgy meglepődött a kérdésen, mint én. Nem a teljesítés lehetetlensége, pont a könnyen kivitelezhetősége lepett meg. Hiszen ki sem kellene mennünk a városból, fél óra autóval, tulajdonképpen bármikor megtehetjük ezt a távolságot. Megtehette volna a nagymamám is, de nem tette. Eljött abból a házból, és 80 évig nem járt arra. Mert nem volt arra dolga.

"Hát, ha van kedved". Három generáció, nagymamám, édesanyám és én ültünk be az autómba, és lőttük ki magunkat Pestújhely irányába. Fél óra múlva már a mama gyermekkori háza előtt szálltunk ki az autóból.

Különös figyelni, ahogy valaki ennyi idő után tér vissza valahová, ahol életének meghatározó éveit töltötte. Tágra nyílik a szeme, csendes belső izgalom látszik az arcán, kicsit meggörnyed, ahogy újra gyereknek képzeli magát, és láthatóan annyi emlék zúdul rá, amit nem tud egyszerre elmesélni. Meg nem is lenne értelme mindet felsorolni, a körülötte lévők úgysem tudják átélni. Ahogy sétáltunk a házak között, egy-egy emlékmorzsa előbukkant azért: itt lakott egy néni, neki hoztam nyolc literes kannába a vizet a kútról, húsz fillérért. Persze végül a bátyám zsebébe került a pénz. Itt óvoda volt, itt meg a közért. Milyen szélesnek tűnt akkor az utca! És milyen hosszúnak!

Ebből a házból kellett elköltözniük, amikor megtudták, hogy nem érintkezhetnek a tehetősebbek gyermekeivel:

Ez volt az ablakuk:

Ide költöztek:

Lenyomtuk a kapu kilincsét, ami meglepetésünkre engedett. Egyenként csodálkoztunk rá a tárgyakra.

A lépcső, amit annyiszor kellett felmosni.

A falépcső, ami mindig nyikorgott, amikor felmentek teregetni a másoknak mosott ruhát.

Ide hozta mama a vizet minden nap:

Az utcán megmutatta, hol sétáltak át a fiúiskolából (ma már közösségi ház) a templom felé a kamaszfiúk, és azt is, ahol a lányok álltak, és ahonnan stírölték őket.

Nagy élmény volt végigélni a mamával ezt az időutazást. Ha az ember régi történeteket hallgat, és próbálja elképzelni azt a régi, mára teljesen átalakult világot, hajlamos elfelejteni, hogy tulajdonképpen ugyanabban a városban él, amiről az adott történet szól. Hogy oda mehet ahhoz a házhoz, amit elképzelni próbál, és felsétálhat ugyanazon a lépcsőn, amit a nagymamája kábé kétszázszor mosott fel. Egyszerre rádöbbenünk, hogy egy élő, lélegző múzeumban élünk, és nemcsak falak vannak körülöttünk, hanem lenyomatok. És hogy nem csak a márványtáblák, a koszorúzott szobrok, kiállítások formálják meg ezeket, hanem mindenhol ott vannak. Ezekből van a város.

Néhány hetes hír, hogy a Hooters bemutatkozik Budapesten, most az Xpatlopp csípte el az étterem mögött álló Alex Hemingway-t, hogy megtudja tőle, mire is lehet számítani.

Röviden: a Hooters egy rokonszenves módon pofátlan étterem, ami úgy öltözteti apró nadrágba és feszülős pólóba a kötelezően nagymellű felszolgálókat, hogy közben a női egyenjogúságról beszél. Arról, hogy ők lehetőséget biztosítanak az önmegvalósításnak, hiszen lehet, hogy nem atomtudósság, hanem dögös felszolgálóság sok lány legtitkosabb álma. És az sem mellékes, hogy az elmúlt években kétmillió dollárt adományoztak a mellrák elleni küzdelemre, a kommunikáció szintjén tehát a világ legfeministább munkahelyéről beszélünk.

Valójában viszont ennél macsóbb éttermet kitalálni sem lehetne: az apró ruhába öltöztetett dögös csajok bazi nagy hamburgereket, szendvicseket és sört szolgálnak fel, ráadásul jellemzően valamilyen sportesemény fut a háttérben a hatalmas tévéken. Azt egyébként maga a Hooters is elismeri, hogy nem tipikusan családi étteremről van szó, bár van gyerekmenű is.

A harminc évvel ezelőtt Floridában megjelent lánc várhatóan a harmadik negyedévben startol Budapesten, és egész biztosan izgalmas színfoltja lesz a fővárosi vendéglátóiparnak. A hazai berugházásért felelős Hemingway egyébként nem ismeretlen a budapesti gyorséttermi szakmában, hiszen hat évig vezette a Pizza Hutot és a Kentucky Fried Chickent üzemeltető franchise-csoportot, még abban a korban, amikor az növekedett, nem pedig leépült, mint mostanában.

Alex Hemingway szerint a budapesti étterem lesz a kezdőpont, innen indulhat meg a regionális építkezés, a fickó ugyanis nem egyetlen helyszínben, hanem láncban gondolkozik, mert szerinte óriási lehetőségek állnak Kelet-Európában a Hooters előtt.

Kora ősszel kiderül, mennyire vevő a hazai közönség a hatalmas mellekre.

Felhívás!

Nemzetközi blogversenyen veszünk részt. Segíts minket abban, hogy az Egy nap a városban blog megnyerje a 11 ország 33 blogjának közreműködésével rendezett versenyt! Ha van szabad 3,14 másodperced, kattints rá itt a szívecskére, vagy nyomj egy szívecskét/vote-gombot ezen az oldalon az Ádám & Csaba-névvel jelzett posztok alatt. Köszönjük!

A Post Office Travel Money nagyszabású felmérést készített. Arra voltak kíváncsiak, hogy mi most a legjobb úticél a brit turistáknak, hova érdemes menniük a gazdasági válság tombolása közepette. Érdekes módon a problémás pénzügyi helyzet kimondottan javított a britek pozícióin: a font erősödött, míg a régió többi valutája gyengült, így a legtöbb országban most olcsóbban tudnak nyaralni, mint néhány évvel ezelőtt.

A nyaralás számos aspektusát megvizsgálták, ezek közül szinte mindegyikben az élbolyban végzett Magyarország. Az első helyre került például abban a mutatóban, ami az étkezés költségeit vizsgálta: arra jutottak a szakemberek, hogy a vizsgált 23 városból Budapesten tudnak a legolcsóbban enni egy jót a turisták.

De nem sokkal maradtunk le az első helyről a teljes hétvége költségeit vizsgáló összevetésben sem: kiderült, hogy ezt Rigában alig 121,47 fontból lehet megúszni. de a nyugati turisták közt jóval ismertebb Budapesten sem kell sokkal többet fizetni. Nálunk ugyanis alig 129,72 fontba kerül a szállás, kaja, ital és a városnézés, köszönhetően annak, hogy a britek valutája most 20 százalékkal ér többet nálunk, mint tavaly. Ez az erősödés meg elég volt ahhoz, hogy Budapest bejöjjön a második helyre, míg Stockholm 298 fonttal a legdrágább európai, New York 331 fonttal meg a legdrágább vizsgált úticél.

Felhívás!

Nemzetközi blogversenyen veszünk részt. Segíts minket abban, hogy az Egy nap a városban blog megnyerje a 11 ország 33 blogjának közreműködésével rendezett versenyt! Ha van szabad 3,14 másodperced, kattints rá itt a szívecskére, vagy nyomj egy szívecskét/vote-gombot ezen az oldalon az Ádám & Csaba-névvel jelzett posztok alatt. Köszönjük!