Van egy tér Budapesten, ami valamilyen különös okból elsőként telik meg élettel tavaszonként. Ennek, az a gyanúm, hogy két oka van.
Az egyik, hogy a tér gyönyörű. Leülni itt egy padra felér egy tartalmas kikapcsolódással, nem kell mást tenni, mint nézegetni körbe.
A másik ok, hogy a tér nagyon pici. Így a “megtelik élettel” állítás 5-6 ember együttállása esetén beteljesül
Ez a Lőrinc pap tér.
(a képek márciusban készültek)
Ez az elnevezés, ha feltekintünk a jezsuiták által épített Jézus Szíve templomra, tökéletes békével és nyugalommal tölt el minket. De ez a Lőrinc pap nem egy afféle Néri Fülöp volt, Dózsa György alvezéreként vett részt a felkelésben, mígnem máglyán elégették az előtte ceglédi plébánosként tevékenykedő, harcos lelkészt.
Nagybotú Mészáros Lőrincnek is hívták.
Mekkora mázli, hogy végül nem így hívják a teret.
Szóval a hely fantasztikus, de olyan pici, hogy egy szállodán, és a templomon kívül már csak egyetlen vendéglátóhely fér el rajta. Úgy esett, hogy egy nagyon jó hangulatú, dizájnos, sok szempontból imádnivaló étterem volt itt. A Matrjoska orosz bisztró.
Épp most akartam írni róla posztot, amikor észrevettem, hogy bezárt.
A Matrjoska egy laza, könnyed étterem volt, ami mégis komolyan vette magát. A pincérek nagyon odafigyeltek, miközben a rövid étlap pont azokat a fogásokat hozta, amiket egy orosz bisztróban látni szeretnél. Borscs és szoljanka leves, mindenféle pelmenyi, marha pofa, mangalica, bélszín Stroganoff módra. Hideg előételek, sok-sok féle vodka, mindezt teljesen baráti áron.
Az egyik pincér annyira barátságos volt, hogy még cigivel is megkínált minket, amikor egyszerre mentünk ki egy kis “szünetre”. Borzalmas íze volt, orosz cucc, kevés dohánnyal. Fillérekért lehet hozzájutni, gondolom.
Szóval a Matrjoska bezárt. De ennek az okát sosem találnátok ki.
Nem azért zárt be, mert nem ment jól. Sok vendég volt, törzsvendégek, a hely tényleg megérte a rendszeres látogatást, ha orosz kaját ettünk volna, de az Arany Kaviár ünnepélyességéhez momentán nincs kedvünk vagy pénzünk. Nem azért zárt be, mert bezáratták, vagy ellehetetlenítette a kerületi vezetés. Nem azért, mert elfáradt a tulajdonos, aki élete hátralévő részében inkább egy tengerparton ücsörögne.
Natasa, a tulajdonos azért zárta be az éttermet, mert egy éve vegetáriánus lett, és alkoholt sem iszik, így folyamatos lelkiismeret-furdalást érzett, hogy mások hússal és alkohollal kínálgatásából él.
Lelkiismereti étterembezárás történt. És hogy mennyire őszinte ez, arról Natasa egy érzelemtől túlfűtött videóban győzött meg. Ilyen búcsúzást én még nem láttam. Megértem őt, noha sajnálom a döntés eredményét.
Megpróbáltam megkérdezni Natasát, lesz-e vegetáriánus folytatás alkoholmentes vodkákkal, de nem sikerült elérnem. Így most lóg a levegőben a Lőrinc pap tér, Budapest legcukibb terének a sorsa.
Nagyon szurkolok, hogy Natasa kitaláljon valamit, amivel tud azonosulni. Ha mégsem, akkor szurkolok, hogy ne valami pénzfejő hely nyisson itt, hanem maradjon meg a Matrjoska laza meghittsége. Nagy kár lenne, az egyik kedvenc terem sorsa áll vagy bukik most a következő hónapokon.
Reggelizőhelyként nehéz kitűnni a tömegből. Persze, hogy lehet kérni tojásrántottát, meg mindenféle salátát és szendvicseket, lazacosat, érlelt sonkásat, meg joghurtot, meg zabkását. Meg valami bizarr módon tortákat. Persze ez nem igaz minden reggelizőhelyre, de amik most nyitnak, kábé ezeket hozzák.
És a Cinnamon nemrég nyitott.
Itt, ha beszerzel pár nem méregdrága, de jó minőségű alapanyagot, és összerakod, mint a legódarabokat, akkor nagyon nem mehet félre a dolog.
Nem ezen bukik meg egy reggelizőhely. Egy reggelizőhely azon bukik meg, ha nem elég kényelmes.
A reggelit általában alvást követően fogyasztjuk, éppen ezért fél lábbal még az ágyban vagyunk. Egy reggelizőhely olyan, mint amilyennek egy télikertet rendeznénk be a saját otthonunkban, sok fény, sok párna, sok meleg, andalító zene.
A Cinnamonnak, noha alig egy-két asztal fért el a helyen, tökéletesen sikerült ezt megvalósítani, ráadásul modern köntösben.
“Egy cortadót kérek.” “Capuccino jó lesz?” Persze, válaszolom, bár valahol olvasom a falon az újhullámos kávé szót. A pult mögött a hölgy leadja a rendelést, hogy capuccino, a barista morog valamit, erre odakiáltok, hogy igazából a cortado lenne a legjobb. Köszönöm, ez az! - kiáltja elégedetten a srác. Még nem egyeztettek a hullámokról, de új a hely, újak a felszolgálók is, érni kell. Ilyen pohárban egyébként még nem kaptam cortadót:
Persze gondolni kell a délutánra, estére is: a Cinnamonban borokat is kapunk, meg Aperol SpritzOT, úgyhogy akár egész nap ellehetünk itt. Ági, az Egy nap a városban túraangyalának elmondása szerint azért is nagyon örömteli a hely, mert
"A környék totál halott volt eddig, sehová nem tudtál beülni a Budai kettő és a Coyote között."
Ő már csak tudja, hiszen itt lakik. De én nem ezért írok róla. Hanem mert az egész kávézó dísze, a kényelem csimborasszója, a fáradt reggeli órák legnagyobb segítője ez a szék itt:
A világ legkényelmesebb reggelizőszéke. Egyben hinta. Ezen falatozni, leönteni magad kávéval, a lehető legtökéletesebb napkezdés. Na, ezzel lehet kitűnni a reggelizőhelyek között.
Hintaszéket minden reggelizőhelyre Budapesten!
Cinnamon Cím: 1027 Budapest, Csalogány u. 21 Nyitva: H-P 07:30 - 19:00, Szo-V 08:00 - 16:00
"Hova menjünk ma este" kocsmát általában két szempont alapján választok. Az egyik az ital: ha jó sört csapolnak, ha kivételesek a borok, piramidálisak a koktélok ésatöbbi, hajlandó vagy bárhová beülni, attól függetlenül, hol és milyen környezetben teszik azt elém.
Aztán van, amikor egy hangulatos jazz-lokálban beszélgetnék szívesen, esetleg egy hatalmas szilfa árnyékában iszogatnék akármit, vagy épp süppedős fotelekben dumálnék valakivel. Ilyenkor a kényelem lesz a kiválasztás szempontja, elsősorban.
Vannak olyan kivételes helyek, ahol ez a kettő egymásra talál. Van, ahol egyik sem stimmel. És vannak az olyan helyek, mint a Krak’n Town, ami behoz a képbe egy harmadik szempontot.
A Krak’n Town egy különleges kinézetű kocsma Budapesten, a Rákóczi tér mellett a József körúton. A Nagykörút kifejezetten arról híres, hogy bármi, ami nyit rajta, abból árad a dögszag, a vakolat mállani kezd, a pincérek bunkók és télen rohadék hideg van odabent. Nyáron meg megfősz.
Ha esetleg valakinek nem jött meg a kedve a körúti kocsmákhoz, tudnám folytatni.
Ez a hely viszont nemcsak hogy igényes, hanem már-már túlvilági. Már a cégéren látszik, hogy sok pénzt toltak bele, odabent viszont egészen leesik az állunk. Hogy mást ne mondjak, a pincérek jelmezbe öltöztek, és ez még csak az egyik furcsaság.
Ez ugyanis egy steampunk kocsma.
Aki nem tudná, gyorsan összefoglalom: ez a stílusirányzat inkább egy fantázia, egy szerepjáték, ami a neoviktoriánus stílusból nőtt ki, és mindig is megmaradt underground hóbortnak. A steampunk stílusban a műanyag nem létezik, csak fémmel, textillel és fával építkeznek, a vadnyugat keveredik a robotikával, egy mechanikus ló, fém testtel például egy ideális szállítóeszköznek tűnik ebben a világban.
Úgyhogy bemenni egy steampunk kocsmába annak, aki keveset tud erről a szubkultúráról, minimum zavarbaejtő. De egyébként meg állati nagy élmény.
Egy korábbi posztomban már említettem, hogy sajnos elfelejtettünk játszani, és a felnőtteknek szinte sehol nem kínál senki olyan szórakozást, ami változatos és meglepetésszerű lenne, ahol éppen úgy érezhetjük magunkat, mint a Willy Wonkához belépő gyerekek. És noha a Krak’n Town sem több vizuális élménynél, abban mégis erősebb bármelyik másik budapesti intézménynél.
Pont ezért fura a helyzet: a hangulata - a város kínálatához képest - tök egyedi, ezért aztán nem mondhatod, hogy “na, ma olyan steampunk kedvemben vagyok, menjünk ide”. Akkor miért? Szerencsére segítségünkre siet az itallap: nagyon jó kézműves söröket csapolnak, összesen nyolc kapható, köztük akad még
lager is.
A hobbi sörivóknak, mint én.
De a többi ital is figyelemreméltó: ha átugorjuk a Johny Walker-es részeket, Scapa whiskyvel, Diplomatico és 23 éves Zacapa rumokkal találkozunk, amiket a rajongókon kívül ritkán vesz meg más otthonra, lévén minimum 20 ezer forint egy palack belőlük. Itt viszont kóstolgathatunk ilyen italokat is, sőt tequilában, ginben, konyakban és keserűkben is megtalálták a legjobbakat.
A konyha pedig a stílushoz passzol. Kifinomultságtól mentes, erőteljes, emberes adagokkal. Steakek, kolbászok, csülkök, haggisek és pie-ok, amiket karamellás sajttortával fojthatunk le. Szűk étlap, de angolosan odaver, én a pie-om felét sem bírtam megenni.
A felszolgálás profi, pedig már csak az a tény, hogy a tulajdonos rá tudta venni az itt dolgozókat a mindennapos kosztümös hülyülésre, a haldokló nyugatra emigrált magyar felszolgáló-hadsereg népességének ismeretében kész csoda. De itt összetartó csapatról lehet szó, a weboldalon, a bemutatkozás menüpont alatt olykor novellákat írtak a fiúklányok, szóval látszik - sejtjük -, hogy élvezik ezt az újdonságot.
Több ilyen helyet kérünk. Nem kifejezetten a steampunkra gondolok, nem is a kosztümre, de a meglepetésre, a felnőttjátékra, arra, hogy nyugodtan szakadjunk ki a raklapbútoros, nyerstégla-nyersfal vonalból, a fehér falra fekete logó festésből, legyen olyan változatosak a város kocsmái, amilyen változatos maga a város.
Utoljára négy éve találkoztam Bohony Beatrixszel, a Marbushka társasjátékok egyik alkotójával, Budakeszin. A családi vállalkozás kivételesen szép társasjátékok készítésével foglalkozott, amikből azóta is változatlanul jelennek meg új táblák, ráadásul a Marbushka azóta babákat, kifestőt, bögréket, szakácskönyvet is árul. Látszólag nincs változás a cég életében, pedig a felszín alatt a család nehéz időszakon van túl. Hollandiába költöztek.
Újra megkerestem Beatrixet, meséljen erről, és nyugtasson meg minket: a Marbushka marad annak, aminek megismertük.
A Marbushka játékok Bojkának, a lányodnak készültek eredetileg. Most, hogy lassan felnő, hogyan változott ez? Még mindig neki készülnek?
Bojka hamarosan tizenhárom éves, és már azon a határon egyensúlyoz, amikor a játékokkal együtt a gyerekkornak is búcsút mond az ember. Neki is és nekünk is egyaránt fantasztikus időszak volt, ezért nehéz lezárnia. Bojka ragaszkodása a mesevilághoz és a játékokhoz genetikus dolog: nekünk sem sikerült tovább lépnünk a férjemmel, pedig már jócskán elmúltunk tizenhárom évesek. A játéktervezés ugyanúgy családi móka, mint eddig volt. Mindannyian részt veszünk benne.
Még mindig hasonló felállásban?
Továbbra is a férjem képviseli a racionális részt, és a lehetőségeink ismeretében igyekszik a földön tartani csapongó képzeletünket, nap mint nap, hat éven keresztül. Hálátlan feladat. Régen én képviseltem az irracionális vonalat, mára Bojka vette át a lázadó szerepet, így megmaradt az egyensúly. Míg én egyre szabálykövetőbb vagyok addig Bojka nem hajlandó megkerülni a nehézségeket, fejjel menne a falnak. Emlékeztet valakire, valakikre. Nagyon nehéz meggyőzni, mert az érzelmeire hallgat. Nagy lendülettel és persze elfogultan érvel - egészen meghatódom tőle. A felvázolt játékmenetek egyáltalán nem, vagy csak nyomokban érdeklik, de a grafikai részhez nagyon jó érzéke van. Ha “eltűnt” vázlataimat vagy printjeimet a szobája falán látom viszont, akkor biztos lehetek benne, hogy jó nyomon járok. Az élet egy cseppet sem unalmas egy serdülő gyerekkel, ilyenkor éleződik ki a helyzet, szembe találod magad mindazzal amit jól csináltál és azzal duplán, amit rosszul.
Bojka miatt vágtatok bele a költözésbe is?
A magyar oktatási rendszer állapota miatt felvételiztettük Bojkát egy holland - félig művészeti - suliba. A legnagyobb döbbenetünkre elfogadták a jelentkezésünket. Először pánikba estünk, aztán mégis elhatároztuk, hogy belevágunk.
Hogyan viselte ő a költözést?
Idefelé nem tűnt akkorának a szakadék a magyar és a nyugati oktatási rendszer közt, mint visszafelé. Sajnos azt kell mondanom, hogy ég és föld. A váltás nem volt fájdalommentes sem nekünk, sem Bojkának. Azt azonban érzékeltük, hogy a bebiflázott lexikális tudás és a ráhagyásos liberális nevelés egyaránt tévútra vezet. Bojána tehetséges, de ha nem lenne az, akkor sem gazdálkodnék nagylelkűen az idejével. Sok szülő úgy van vele, hogy ha neki jó volt, ha ő túlélte a magyar iskolarendszert, akkor a gyerekének se kelljen jobb. Mi a saját sérelmeinket nem görgetjük tovább, átlépünk rajta.
Mit láttatok a magyar oktatás legnagyobb hibájának, ami miatt ilyen drasztikus lépésre szántátok magatokat?
A magyar oktatás legnagyobb hibája, hogy nem elfogulatlan, érzelmi töltéssel jár. Akár liberális, akár konzervatív az iskolarendszer, a személyes érzelmek szerintünk nem férhetnek bele. Tanulni nagyon jó, és az iskolának többek közt az lenne a feladata, hogy ezt megmutassa.
Hollandiában megtaláltátok, amit keretetek?
Az új iskola minden szempontból megérte az áldozatot. Ebben a korban rengeteg eneriájuk van a gyerekeknek, és ezt jól is ki lehet használni. Maximálisan elégedettek vagyunk itt és most: Bojána kinyílt, ragyog. Az elvárások pontos ismerete biztonságot ad a gyerekeknek. Itt bátorítják, segítik a gyerekeket, de az értékelés őszinte, nincs benne sem méltányosság, sem indulat. Teljesen egyértelművé teszik, hogy az adott jegy a jelenlegi tudását mutatja és csak rajta múlik, hogy lesz-e jobb.
Művészeti iskoláról van szó, milyen szakirány érdekli őt?
A “misztikus”, belemagyarázós tantárgyakkal nem szimpatizál. Gondolom egyrészt a - még - döcögős nyelvtudása miatt, másrészt ő is a tettek emberek, akárcsak mi. Alkotni jobban szeret, mint beszélni róla. Mivel együtt tanulunk, rálátásom van a tananyagra, és az egész mechanikájára. Nagyon jó irány, hogy a konkrét célt tűznek a gyerekek elé, ennek teljesítése nagyban segíti a megértést. Bizonyos definíciók akkor kapnak értelmet a gyerekek számára, ha a különböző tervezési fázisokhoz, gyakorlatokhoz kapcsolódnak. Megtanulják a munkafázisokat rögzíteni, átgondolni, értékelni és végül prezentálni. Például dizájn órán társasjátékot kell tervezniük. Még mielőtt megkérdezed, bunda kizárva, az órarendben már korábban szerepelt, még mielőtt mi megérkeztünk volna.
Akkor hamarosan Bojka is előrukkol egy saját társasjáték-kollekcióval?
Ő az iskolában a nagyipari sikerjáték tervezést tanulja, a piackutatástól a játék gazdaságosságának, ergonómiájának kialakításáig. Szóval mindazt, amivel itthon, a konyhában nemigen találkozott. Úgyhogy ha meghallja a dizájn szót, már tikkelni kezd a szeme. Nagyon nem baj, hogy ilyet is lát, sőt!
Milyen érzés volt itthagyni a futó projekteket, és külföldre költözni? Mennyire tudtátok megtartani a kontrollt a termelésen?
Milyen érzés...? Nem jó. Negyvenen túl nem vicces új életet kezdeni. De próbálom úgy felfogni, hogy semmi sincs véletlenül. A vészhelyzetek megoldásában kiválóak vagyunk, ezért biztos vagyok benne, hogy ez is menni fog. Persze ahogy kitettük a lábunkat, minden összeomlott. Murphy összes törvénye végigvonult rajtunk, két hónap telt el ájulásszerű, álomtalan éjszakákkal, ég és föld, otthon és idegen közt. Írogathattam a blogon, hogy dolgozunk ezerrel, de kétségbeejtő volt, hogy nem tudtam semmit felmutatni. Szerencsére gyorsan beilleszkedtünk és regenerálódtunk. Különösen nagy szerencsénk volt, nagyon rosszul is elsülhetett volna ez a kis akciónk, hiszen szokás szerint mindent egy lapra tettünk fel. A Quick! az első játék ami teljes egészében az új felállásban készült és végre ismét van kézzel fogható eredménye a munkánknak. Mostantól a szokásos lendülettel több új játékon is dolgozom egyszerre.
A gyártás marad Magyarországon?
Igen, hála zseniális irodavezetőnknek, Hajninak, aki viharos időszakokban is lelkesen helytáll, és talpraesetten kezeli a kritikus helyzeteket. Nagyon hálásak vagyunk neki. Ami a tervezést illeti, én is azt gondoltam, hogy “Persze! Bárhol lehet!”, aztán kiderült, hogy csak akkor, ha egy gépként gondolunk magunkra. Sajnos ez nem gombnyomásra történik, és nagyonis hangulat- és érzelemfüggő. Bizonytalan lebegésben nincs vidám mesevilág. Amíg nem rendeződött a helyzetünk, egyetlen szép gondolatot sem tudtam előhívni.
Könnyebb a kreatív munka Hollandiában, vagy nincs különbség, esetleg nehezebb?
A bürokratikus rész lezárása után az élet sokkal könnyebb, derűsebb lett és így a munka is. Ne érts félre, itt sokkal keményebben kell dolgozni, mert a bolti pénztárostól a hajókölcsönzőig mindenki belead mindent. De mivel az emberek pozitívan fordulnak egymás felé, nem féltékenységgel, előítélettel, gyűlölettel, így sokkal vidámabb, élhetőbb az élet. Nem is gondolnád, hogy a negatív érzelmek mennyi energiát elvesznek attól is, aki árasztja, és attól is aki elszenvedi azt. Itt szembesültem azzal is, hogy nem létezik probléma, csak megoldandó feladat. Nagyon nem mindegy, hogy hogyan közelíted meg ezt a kérdést. Sokat tanultunk arról, hogy hogyan jó élni. Hogy őszinte legyek, Magyarországon már majdnem elfelejtettem…csak a kis “szigetünk” határain belül éreztük jól magunkat, amint kiléptünk a házból ránk nehezedett a valóság. Nem tudtunk immunizálódni, így ebből a szempontból is helyesen döntöttünk. A piacunk továbbra is a nagyvilág, szóval a terjesztésben a nehézségi fok nem változott. Talán csak annyi, hogy most már közvetlen közelről érezzük a kultúrális különbségeket. Egyre világosabb, hogy nem lehet ugyanazzal a stratégiával csatát nyerni minden országban, mindenütt más szokások és elvárások vannak. Nem is igazán értem, hogy hogy ment eddig?
Hogyan aránylik jelenleg a magyar és a külföldi piac értékesítése?
A játékaink nem kifejezetten populárisak, elég keskeny szegmens tudja értékelni őket, és ez továbbra is a nemzetközi viszonylatban erősebb.
Legutóbbi találkozásunk óta sok új termék megjelent. Rceptkönyvek, babák, grafikák. Mikre vagy a legbüszkébb?
A babák még mindig nagyon sokat jelentenek nekem, szeretek velük babrálni, terápiás hatásuk van. Számos kiegészítő vár a sorára készen, hogy lefotózzam, és feltegyem a webshopba. Ilyen korábban nem fordulhatott elő. Remélem most már több időt tudok rájuk szánni.
Igazán nagy fordulat és furcsaság a szakácskönyvek létrejötte volt a Marbushka történetében. Egy kis személyes, kreatív kiruccanás. Amikor elkezdtem tervezni, még csak a kedvenc receptjeim gyűjteményének szántam – személyes használatra. Most már látom, hogy az igazi apropója a költözésünk volt, és ezért nőtt ekkorára ez a projekt, mert át akartam menekíteni korábbi életünkből a meghitt pillanatokat. Nem csak a megjelent két könyv készült el, de még kettő ezeken kívül, igaz, csak vázlatosan. Nem tudom, hogy mikor érzek elég erőt a befejezésükhöz, mert rengeteg energiát vettek el a játékoktól, tavaly csak két új játék és egy baba született a könyveknek köszönhetően. Számomra mégis fontosak, mert egy kis ablakot hagytak nekem, amin keresztül viszanézhetek korábbi életünkre. Az emberek fotóznak nyaralások alkalmával, és szépen albumba rendezik a képeket, de a hétköznapokról ritkán születnek ilyen emlékek. Mivel teljesen egyedül készítettem a fotókat, a recepteket, és persze az ételeket is, mindkét könyv nagyon személyesre sikerült. Inkább napló jellegűek lettek, ha honvágyam van, jó visszanézni, hogyan éltünk így egyszer.
Mi lesz a következő dobás?
Eddig a digitális grafikával igyekeztem megtalálni a közös hangot, és most, hogy sikerült új kihívás után néztem. Nem mintha nem lenne jobb dolgom, de úgy érzem az animáció és a játékok erősítik majd egymást. Így tudom árnyaltabbá tenni a játékok világát és a benne szereplő figurák karakterét. Az elkészült játék lezárásával rengeteg ötlet reked a dobozon kívül. A technikai megszorítások is szűkítik a lehetőségeket a tervezésnél, animációval pedig sikerül ezeket életre kelteni.
Persze az első szösszeneteim nagyon messze vannak a tökéletességtől, de remélem mindig jobb és jobb lesz. Az elsővel, A Quick!-hez készített beharangozóval szerencsém volt: a tecnikai tudásom és az alapötlet még fedésben voltak. A Lighthouse-hoz készített animációban a hullámok mozgatása és a villámlás annyira lekötötte a figyelmemet, hogy csak a kész filmnél vettem észre, hogy eltűnt a poén.
Említettél egy könyvet, ami majd a Marbushkáról szól, rólatok, a történetetekről. Mikor olvashatjuk el?
A könyvet eredetileg a Marbushka ötödik születésnapjára szántam, de pár száz oldal megtervezése után megtorpantam. Nem tudtam eldönteni, hogy mit szeretnék vele. Mérlegelve a fizikai lehetőségeimet arra jutottam, hogy a nosztalgiázásra nem tudok, vagyis inkább nem szerencsés energiát fordítanom. Ha nagyon sok időm lesz, talán befejezem, hiszen nem mindennapi történet. …vagy valaki más majd egyszer megcsinálja helyettem.
Emlékeztek még, amikor elsőként írtunk az akkor csak a környékbeliek számára ismert Kemencés pizzázóról a XV. kerületben? A posztunk után, amiben az encsi pizzákhoz hasonlítottam az ott készült műremekeket, sokan megszállták a helyet, és leírták, amit kell:
istentelenül jó pizzát kapunk a város szélén.
Sőt, a Kemencés nemrég egy gasztrodíjat is kapott, a Dining Guide az év street foodjának választotta őket.
És még mindig jók. És egyre jobban kezelik a kemencét, az alapanyagokat, egyre pontosabban tudják tartani a menetidőt. A tulaj, Feri állítása szerint ha egy pizzára azt mondják, hogy 36 perc múlva lesz kész (mert ki kell sütni még előtte vagy huszat), akkor 37 perc múlva már egész pontosan egy perce hűl a kajád.
Még valamit mondott Feri, emlékszem, amikor először settenkedtem be hozzá egy inkognitós tesztre. Azt mondta, soha nem nyitna helyet a belvárosban. Neki a külvárosi tempó fekszik, ahol csak úgy tud rálépni valaki tyúkszemére, ha a szomszéd Pisti bácsi kapuja elé parkol.
Ehhez képest találjátok ki, hol nyit nemsokára az új hely, ahol a város egyik legjobb (mondjuk én még nem ettem jobbat, szóval az egyiket szívem szerint el is hagynám) pizzáját kapjuk majd.
Segítek. Ezt látod, ha a teraszról jobbra nézel:
Aki az Ötkertre tippelt, eltalálta. Amikor Ferit megkeresték, hogy közösen indítsanak be egy belvárosi helyet, és megnézte a környéket, azt mondta:
“Na jó, a belvárosban sosem nyitnék sehol, KIVÉVE ezt a helyet”.
Vannak turisták, van forgalom, de a sétány vonzza a budapestieket is. Az Ötkert fogalom, de inkább az esti sörözés ugrik be róla a legtöbbünknek, a kaja eddig nem tartozott a hely erősségei közé. A koncepció egészen szokatlan, nekem legalábbis kétszer kellett meghallgatnom, hogy egyszer megértsem: napközben a Kemencés Pizza Il Centro étterem működik majd itt, de amikor buli van, akkor a logó átfordul - sajnos valószínűleg csak képletesen -, és onnantól kezdve újra Ötkert brand, az étterem kivonul (legfeljebb az utca felé nyit). Képzeljétek el úgy, mintha két barátnője lenne ugyanannak a fiúnak, akik adott napszakban váltják egymást, ha így egyszerűbb.
Lássuk, mi várható FIZIKAILAG.
Itt megnyitják a konyhát az utcára, és egész pizzákat lehet kapni majd, streetfood (“fogd és vidd”) jelleggel.
Itt megnyitják a konyhát a belső tér felé, és a vendégeknek ezerrel szórják ki a pizzákat éééééés egy szűkebb étlap alapján más fogásokat is. Hamburger nem lesz, de magyaros egytálételek, levesek lehet, ennek kitalálása még folyamatban van.
Mást nem tudok mutatni, egyelőre a konyhában a kemence három fala épült meg félig, nem sok látnivaló akadt ottjártamkor.
Joggal kérdezhetitek, hogy itt is fatüzelésű kemence lesz-e, és erre a válasz sajnos az, hogy nem. A fatüzelésűt, amiben forgatni kell a pizzákat (mert a hőnek arca van, ahogy Feri mondja), öt hónapig tart betanítani egy tehetséges sütőnek. A családtagjaira rábízod szívesen ezt, de a gyorsan változó személyzetű belvárosi konyhákban ez túl nagy luxus. Kiszámíthatóbb megoldás kell.
Viszont: Feri egy nápolyi stílusú elektromos kemencét épít. Ez azt jelenti, hogy a pizza 1:20 - 1:30 percig sül, de nem kell forgatni, viszont megközelíti majd a XV. kerületi Kemencés színvonalát, az alapanyagokban kompromisszumok nélkül. 120 pizzát bírnak majd kiszórni óránként - állítja. Valószínűleg szükség is lesz rá.
Az árakról: itt természetesen drágább lesz a pizza, mint a város szélén, de nem lőnek a környék fölé. Úgy vettem ki Feri szavaiból, hogy 1500 - 3000 forint között lesznek a pizzák, a többi meg még rejtély.
Egyébként meg: hurrá. Pár héten belül - kábé július elejétől - már jöhetünk az Ötkertbe is egy jót pizzázni. Reméljük, Feri biztos kézzel meg tudja fogni az új konyhát, és megugorja a második hely megnyitásának örökérvényű nehézségeit is. A magabiztossága mindenképpen megvan hozzá.
