English

Egy nap a városban

Van egy ötletem, hogyan tudnánk megint beszélgetni egymással

szucsadam 2017 május 13.
Címkék: kult kultúra

Now Paul is a real estate novelist

Who never had time for a wife

And he's talkin' with Davy, who's still in the Navy

And probably will be for life

And the waitress is practicing politics

As the businessmen slowly get stoned

Yes, they're sharing a drink they call loneliness

But it's better than drinkin' alone

Billy Joel - Piano Man

A világ legdemokratikusabb intézménye kétségtelenül: a kocsma. Ha épp nem csak a halálra váró idült alkoholisták lakják, akkor még inkább. Az egyetlen hely, ahol úgy lehet egyet nem érteni, hogy annak nincs grandiózus következménye, családok nem válnak ketté, fiúk nem tagadják meg szüleiket. Legfeljebb, ha minden rosszul alakul, orrba vernek.

Irigylem azt, ahogyan a kocsmában egymásnak idegen emberek szóba elegyedhetnek egymással. És irigylem azt a kort, amikor ezt megtehették. Amikor Paul Davyvel beszélt, és nem ugrottak egymásnak.

Azt, hogy mi történt, már megírtam egy korábbi, a közösségi oldalakról szóló posztban. Úgy alakult, hogy klikkesedtünk, eléggé komolyan. Nincs átjárás az egyes “nézetcsomagok” között, ezek egymást gerjesztik, iszonyatos szélsőségekbe repítve a tömegeket, liberális (bár a liberális szélsőségek még inkább csak nyugaton fejlődtek ki, itthon gyerekcipőben jár ez), konzervatív, egyházi meg minden más létező oldalon. Ott tartunk, hogy lassan szitokszó lesz a "külföldi", és ezt a szót mutogatják majd egymásnak undorodva másokat kizáró embercsoportok. És aki szerint a "külföldi" nem szitokszó, aljas lesz, és külföldi.

Nemsokára itt lesz ez a kor is. Csak figyeljétek.

Kérdés, hogyan lehetne ezt megállítani? Hogy lehetne elérni, hogy a gyűlöletkeltés ne érjen célba, mert a társadalom - a sok ezer egyszerre beszélgető ember hatalmas összeadott tudása és a véleményszabadsággal valahogy mindig jó irányba tartó célja révén - kitolja ezt magából, mint a szálkát? Közhely ma kimondani: nem tudunk beszélgetni egymással. Paul nem ül le Davy mellé, hanem rossz esetben félelemmel vagy gyűlölettel méregeti. Davy pedig hasonlóan méregeti Pault.

p1230768_copy.JPG

De hé. Van egy ötletem. Kitaláltam, hogyan tudnánk újra beszélgetni egymással.

Hogyan lehetne újra elkezdeni.

Először is üljünk le. Minden beszélgetés úgy kezdődik, hogy két ember leül, az se baj, ha van előttük valami. Étel, ital, annál jobb.

A játék neve, “Mi lenne, ha tényleg…”.

A lényege, hogy mindkét fél elmondja a saját nézetét egy komoly témában, így kezdve: “Mi lenne, ha tényleg…” 

Mi lenne, ha tényleg létezne klímaváltozás?

Mi lenne, ha tényleg léteznének propagandakommentelők?

Mi lenne, ha Józsi tényleg nem úgy gondolta volna, ahogy te értetted?

A másiknak válaszolnia kell a kérdésre, de szigorúan a válaszadásra koncentrálva. Minden erejével azon kell lennie, hogy belehelyezkedjen egy számára egyelőre idegen, pusztán elméleti tézisbe, és elgondolkozni azon. El tudja képzelni, hogy igaz lehet? Oké, hogy ő másként hiszi, de tegyük fel, hogy bebizonyosodna: tévedett. Mindenkivel megesik. El tudja fogadni?

Ha nem, miért nem?

Ami a fejében először megjelenik cáfoló gondolatként, azt kérdésként viszont mondja. “El tudnám fogadni, de egy dolog nem hagy nyugodni. Akkor miért állítja a tudóstársadalom jelentős része, hogy…” A másik elgondolkozik a válaszadáson, és ha tud, válaszol. Ha nem ismeri az állítást, utánanéz. Ha nem értenek egyet, továbbmennek, és feljegyzik, hogy miben nem értettek egyet. 

Ezt addig folytatják, amíg az első válaszadó bizonyos kompromisszumokkal el tudja fogadni, hogy a kérdező által felvetett állítás igaz lehet. “Elfogadnám, ha úgy lenne, de az alábbiak miatt nem tudom:”, és itt felsorolnak minden pontot, amiben nem tudtak megegyezni. De ha a közepén abbahagyják, akkor is megvan egy, vagy az az egyetlen láncszem, ami beragadt. Egy egyszerű kis láncszem, ahol nem értenek egyet.

És higgyétek el nekem: erről a láncszemről tutira ki fog derülni az esetek nagy részében, hogy valaki valahol állította, de tényekkel nem támasztotta alá. Eljutunk majd odáig, hogy hit alapján húzunk óceánt magunk köré, és egy olyan banális eseményig áshatunk le, amikor valaki elhiszi egy közszereplő, tudós, celeb, Józsi állítását, a másik meg nem.

“Mi lenne, ha az az ember tévedett volna?” Ez ilyenkor a végső kérdés. Ezt mindenki el tudja képzelni. 

Ja tényleg. Lehet. Akkor én is tévedek.

Utána cserélnek, és a másik próbálja elképzelni, hogy az állítás ellentéte igaz.

Kis kitérő. Épp olvasok egy sci-fit, a Diaszpórát Greg Egantól, amiben az emberek már szoftverekké alakultak, és virtuális poliszokban futnak, irányítva gépeket, berendezéseket, látva a világot kamerákon, érzékelőkön keresztül. Ezer példányban lemásolják magukat, és szétküldik a poliszt ezer irányba, hogy találjanak egy másik, hasonlóan értelmes civilizációt, akiktől megtudhatnák: hogyan lehetett volna még fejlődni.

Az egyik ilyen pár milliméteres polisz talál egy bolygót, aminek a színképében már több ezer fényévről látszik, hogy valami nem stimmel. Odérve látják, hogy mesterségesen létrehozott izotópokból áll a bolygó felszínének felülete, így lassan rájönnek, hogy a speciális neutronokra akarták az idegenek sok milliárd évvel korábban felhívni a figyelmet.   Rábukkannak óriási mennyiségű adatra a részecskék spinjeibe rejtve, és megtalálják az üzenetet, miszerint őket hamarosan eltörli egy sok millió évvel korábbi esemény, ami alig ezer év múlva oda is ér.

Mi történik? Mit kezd ezzel az információval a kolónia, sok-sok iszonyúan fejlett digitális lény, akik sok ezer éve számítógépekként tanulmányozták a világegyetemet, hoztak létre áttöréseket a matematikában, fizikában, kémiában, akik címkékkel és gestaltokkal kommunikálnak egymással, beszélgetés helyett?

Káosz lesz. Mindenki mást gondol erről: valaki szerint jó fejek az idegenek, hogy megosztották az információt. Mások szerint szándékosan keltenek pánikot, hogy egy többdimenziós diaszpórát idézzenek elő a háromdimenziós lények világában. A közönyöstől a pánikkeltően szélsőséges véleményig minden előfordult.

Az író ezzel akarta felhívni a figyelmet: az emberek, legyenek akármilyen fejlettek, így működnek.

Mert ez nem hátrány, hanem előny: a sok tapasztalat és sok gondolat összeadódhat egy ilyen vitában, és végül az emberi faj dönt ahelyett, hogy néhány lény saját tudására vagy érdekeire alapozva irányítson. 

Csakhogy ehhez szükséges egy nagyon fontos dolog: a párbeszéd. A lényeknek érintkezniük kell, hogy a tudás összeadódjon, nem szeparálódni, és a klikken belül az őrületig ismételgetve eltorzítani az álláspontjukat a szélsőségekig. Végig kell gondolniuk, hogy talán tévednek. Vagy talán hazudtak nekik. Vagy ők hoztak téves következtetést. Talán.

A játék lényege pedig épp ez lenne: azzal, hogy elméletben kell elfogadni azt, hogy valami akár máshogy is lehet, mint ahogy mi gondoljuk, könnyebb érintkezni indulatok nélkül. Nem álláspontokról vitatkozunk, hanem elképzeljük a világot másként. Mint ahogy elképzeljük, hogy kétezer év múlva űrhajókon utazunk egy másik naprendszerben. Látod? Könnyű.

A szokásos figyelemelterelések, ujjal kifelé mutogatások mint például “azért támadják ezt az embert, mert valójában elvtelen zsoldosok, akik…” nem életképesek. Hiszen ez olyan, mintha valaki a sakktáblán kívül kezdene el lépegetni az egyik bábúval: a játék értelmével ellentétes, zsákutca. Abban a pillanatban, amint ilyen merül fel, érezni fogja az is, aki mondja: nem lehet oka egy adott elmélet igazságában hinni csak azért, mert aki ellentétes véleményen van, az egy trágyalé.

Annak nincs semmi értelme. Nem az ellentéteink definiálnak minket.

Én ezt találtam ki. Valamit ki kell találni, mert távolodunk. Nem vagyok teljesen naiv, tudom, hogy nem nyílnak holnaptól kocsmák, ahol Billy Joel a zongorista, és egymással vitatkozunk békésen. Visszafelé nem megy az idő. De azt gondolom, hogy vannak még intelligens emberek, akik találnak közös nevezőt. Meg lehet ennek a játéknak találni a modern, akár digitális verzióját. Vagy jön a nyár, a tábortüzek vonzanak mindenkit, ideológiától és pártállástól függetlenül.

(A posztban található kép a Jedermann nevű szórakozóhelyen készült, abban a budapesti kocsmában, ahol a legkülönfélébb stílusú emberek ülnek egymás mellett békében)

Majdnem megkóstoltam az ország legdrágább bonbonját, de aztán nem

szucsadam 2017 május 11.

Épp a Pékműhelyben (originál, a Batthyány utcában) vásároltam meg a mindennapi kenyeret és mindenheti kakaós csigámat, amikor arra gondoltam, hogy végre bemegyek az utca túloldalán található Cocó 7-be. Talán a nevéből mindenki kitalálta, ez egy csokoládéüzlet, ahogy tortákat és bonbonokat árulnak. Nem igazán viszik túlzásba a kommunikációt, a Facebook oldalukon nincs sok információ, a weboldaluk egy logóból és a “Hamarosan” feliratból áll. A Google Street View pedig még mindig ilyen információt tárol a helyről:

Így aki kíváncsi rá, mi folyik ott bent, mindenképp kénytelen személyesen besétálni.

Ahol egyébként rögtön leesik az álla, mekkora látvány-csokiműhelyben dolgozik a magyart kissé akcentussal beszélő, makulátlanul tiszta, fehér munkaruhában dolgozó hölgy. Egyből látszik, hogy komolyan veszik a dolgot.

“Tudom, hogy súlyra adják a bonbont, de azért kíváncsi lennék, ezekből a normál méretűekből mennyi fér tíz dekába?” - érdeklődöm gyorsan, nehogy nagyon meglepődjek. Lehet, hogy nem fogalmaztam ilyen világosan, mindenesetre a chocolatier hölgy rögtön azt válaszolta, attól függ. Vannak nehezebbek és könnyebbek, van olyan is, aminél egy ezresre jön ki az egységár.

Ezer forint egy bonbonért?

Valahogy nem erre számítottam, nem kimondott teszt szándékkal ékeztem, csak bekaptam volna pár csokit, és megyek tovább. Az ezres egységár egy merev mosolyt csalt az arcomra, megköszöntem szépen, és kifordultam az ajtón.

Tudjátok, mi ezer forint? A három eurós Mozartkugel, Salzburgban. De könyörgöm, Paul Fürst cukrász egyébként egyáltalán nem bonyolult alkotása van olyan híres, mint Darth Vader, és legalább annyi gagyi másolatát adják el naponta világszerte, mint a furcsán lélegző feketeruhás ex-jedinek.

Két utcányit mehettem, amikor meggondoltam magam. Hát mégis, hogy tehetek ilyet VELETEK? Miért nem kóstoltam meg Budapest talán legdrágább bonbonját? Ghraoui szíriai csokiboltja még nem nyitott meg az Andrássy úton, ott biztos lesz majd drágább példány is, hiszen ők a világ _legjobb_ csokiját akarják létrehozni. De a Cocó 7-ben úgy veszik a csokipasztillát, ahogy bárki megteheti, a piacon.

Megfordultam, vettem egy nagy levegőt, és kértem négy bonbont. Hadd szóljon, legyen meg a sztori.

Kiderült, hogy NÉGY-ÖT normál méretű bonbon volt egy ezres, a chocolatier valószínűleg a Sport szelet méretű példányra célzott, amikor iszonytató árról beszélt. 

Ez normál, minőségi bonbonár ma Budapesten. Sőt, ugyanennyiért adják a gagyi, jónak látszó bonbonokat is. Ami ennél drágább, az már valami saját készítésű, bean-to-bar csokik, ahol a hely magát a kakaóbabot vásárolja meg, és saját műehlyében készíti belőle a csoki alapanyagot, amiből aztán a bonbon is készül. Ilyen a Rózsavölgyi, és ilyen a Cadeau prémium táblája is (update: a Cadeau termőterület szelektált saját válogatásokat alakít ki, vagyis ugyan nem a mindenki által elérhető csokoládékból dolgozik, de nem is maga készíti el a kakaóbabból az alapanyagot). De itt nem volt erről szó az eladó elmondása szerint.

Mindenesetre jók voltak a bonbonok. Kóstoltunk gyengébb és erősebb ízesítést is, inkább utóbbiak ültek nálam. Nem mentem a mennyországba, nem volt földöntúli élmény, de a jobb budapesti bonbonok közé tartoznak a Cocó faltai.

dsc02813.JPG

A szokásos ízeken kívül találunk itt belga sörös (inkább csak sejteni lehet a sört), lime-vodka-yuzu (ki tudja Wikipedia nélkül megmondani, mi a yuzu?), és a rejtélyes Toscana elnevezésű példányt is. Kértem volna egy 920 forintos mousse édességet is, de ezek túl vannak hűtve a fagyasztóban, így a megrendelés után 20 perccel vannak fogyasztható állapotban. Így ezt kihagytam.

Mi a tanulság? Fogalmam sincs. Ne legyél túl kíváncsi. Vagy ha már mégis kíváncsi vagy, ne ijedj meg túl könnyen. Azt nem mondom, hogy minden drága cuccal szaladj a pénztárhoz, hátha, mert akkor könnyen csődbe mehetsz.

Cocó 7
Cím: 1015 Budapest Hattyú u. 1.
Nyitva: H-P 9-19, Szo 10-14

A nagy gasztroforradalomban elfeledkeztünk erről, pedig milyen jó találkozni vele - Semmi Extra 2.

szucsadam 2017 május 10.
Címkék: gasztro

Ma, amikor a belvárosban már minden sarokra jut egy jó kajás hely, Rákospalota pizza- Kispest meg gyros-nagyhatalom lett, kezd minket elkényeztetni a város. De ez a kényeztetés pusztán az ínynek szól sok esetben: ahogy egy Michelin-ellenőr sem nézi, hogy milyen környezetben adják elé a kiváló ételeket, úgy mi is csak futólag tekintünk körbe, hogy hol is járunk. A falat érdekel minket, és minél váratlanabb, minél piszlicsárébb helyen kapjuk meg, annál lelkesebbek vagyunk (én legalábbis).

Ha így megy, holnaptól már a kukából is vígan falatozhatunk, az is lesz legalább olyan, mint a moszkva téri csalamádés.

Pedig annak a szónak, hogy vendéglátás, van egy csomó más jelentése is. Fontos dolgok, amik természetesen - szerintük legalábbis - másodlagosak az ételek minősége után, mégis alapvetően meghatározzák, hogy szívesen megyünk-e arra a helyre, vagy nem. Hogy a poszt témáját adó helyszín környékéről vett példával maradjak: hiába olyan jó a szusi Okuyamánál, ha egy föld alatti málladozó barlangban szolgálják fel azt, nem leszel heti vendég.

dsc02703.JPG

A Semmi Extra korábban már bizonyított: a Bartók Béla úton, egy olyan környéken nyitottak először, ahol kevés volt a minőségi falat - és még mindig ritka vendég (bár a legújabb kutatásaink szerint már egyre jobb a helyzet, hamarosan erről külön poszt is lesz). Azóta viszont megjelentek a Duna azonos oldalán, de északabbra. Itt már sűrűsödnek a minőségi falatok, a Kolosy tér környéke egyértelműen hatalmas változásokon ment keresztül az elmúlt években. Én viszont csak most jutottam el odáig, hogy kipróbáljam az új egységet. Ahová belépve, még jóval az ételek felszolgálása előtt csettintettem egyet a nyelvemmel. 

A Semmi Extra 2 ugyanis jól néz ki. Eléggé jól.

Az olyan hely, ahol elég asztal van, hogy mindig le tudj ülni, elég felszolgáló, hogy mindig tudj rendelni, kerthelyiség, nagy terek, kellemes környezet: ritkaság. Régi, Karcsikám-éttermek büszkélkedhetnek ilyen adottságokkal, csak ott meg a konyha rossz általában. Ritka az egyszerű, gyorskajákat is kínáló hely, ami így, komplexen áll a vendéglátáshoz.

Hadd emeljem ki az emeleti mosdók előtti VÁRÓ kialakítását. Hogy kanapén várhatod meg, míg a párod végez. Még olvasgathatsz is.

dsc02704.JPG

Hadd emeljem ki a beltéri (!) kerékpártárolót. 

dsc02671.JPG

Vagy a könyvtár-konyhát.

dsc02682.JPG

Hadd emeljem ki újra a kacsamájas burgert, ami továbbra is kitűnő, és csak az indokoltnál sokkal vastagabb és száraz bucival sikerült valamennyire elrontaniuk. Vagy a lepényt, ami viszont hibátlan volt, extra húsos verzióban.

Van egyébként a hamburger - wrap - tortilla vonalon túl komolyabb étlapjuk is, amin klasszikus magyaros fogások, gulyásleves, paprikás csirke, vadas, túrós csusza és hasonlók is találhatóak. Az egyszerűbb gyorskaják ezer és kétezer, a komolyabban kettő és háromezer forint között mozognak. 

És azt mondtam már, hogy jól néz ki a hely? Na.

Semmi Extra 2.
Cím: 1036 Budapest Lajos utca 46.
Nyitva: H-P 09:00 - 00:00, Szo-V 12:00 - 00:00

Hallgass úgy régi zenét, mintha először hallgatnád

szucsadam 2017 május 09.
Címkék: zene bartók

Különös kezdeményezésbe fogott a Fülesbagoly blog, Horváth Gergely ex-Petőfi Rádió főszerkesztő és a B32 Kultúrtér a Bartók Béla úton. Ők hárman Lemezjátszó néven ingyenes programsorozatot indítottak, ahol az emberek valamilyen különös okból

hátradőlve meghallgatnak egy egész zenei albumot bakelitről, és utána megbeszélik azt.

Különös viselkedés. Nincs rá magyarázat.

Persze a magyarázat evidens azoknak, akik jelentős időt töltöttek életükben bakelitek és magnókazetták hallgatásával. Azokon még nem volt azonnali léptetésgomb, mint később a cédélejátszókon, és hol voltunk még a mostani playlist-fétistől, amikor algoritmusok vagy prémium szolgáltatásként emberek (humánok!) válogatják ki nekünk a dalokat, hogy azok egymás után lejátszva valamiféle folytonosságot adjanak.

Itt egy albumot hallgatnak meg, az elejétől a végéig. Úgy, ahogy a művész, a producer meg a többiek azt megálmodták.

Én is részt vettem az első ilyen szeánszon, David Bowie The Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars című albumát hallgattuk meg. Horváth Gergely rádióshoz méltóan nagyon jól találta meg az ünnepélyes, templomba illő hangvételt a bevezetőben, ahol beszélgettek az albumról kicsit az Anima Sound System Prieger Zsoltjával. Akinek fogalma sem volt Bowie-ről és a “Ziggy jelenségről", az néhány perc alatt belerázódott a dologba, és a olyan okosságokat tudott mondani a hetvenes évek egész zenei piacáról, mintha egész életében ezt tanulmányozta volna.

Nagyon ellazult, nagyon informatív beszélgetés volt ez, ami úgy tanította a hallgatóságot, hogy közben nem akart tanítani semmit.

dsc02572_copy.JPG

“Hányan hallgattak az elmúlt héten legalább egyszer bakelitet?” - így mérte fel a hallgatóság zenei hozzállását a műsorvezető. Aztán Horváth Gergely felmutatta a szent bakelitet, amit felhelyezett a színes fényekkel megvilágított oltáriszentség-lejátszóra. Ez így leírva nagyon teátrálisnak hangzik, de ott nem tűnt annak. Csak megadták a módját, a közönség pedig hirtelen nagyon sokra értékelte az Albumhallgatás nevű jelenséget, amit valószínűleg már jóideje nem gyakorolt. 

Én legalábbis már jóideje nem.

dsc02570_copy.JPG

A hangrendszer jól volt belőve, a zene körbevett minket. Az album, ami otthon, egy egyszerű kis hangfalon, Spotifyból vagy Apple Musicból lejátszva, Bluetooth-szal átküldve egy könnyed semmiségnek tűnik, a B32 színháztermében az ide-oda cikázó hangokkal, különös zenei megoldások kiemelésével egy új dimenzióba került. Nem értek hozzá, így fogalmam sincs, ebben mekkora szerepe van a bakelitnek, mekkora a lejátszónak, és mekkora az erősítőnek, kábeleknek, hangfalaknak. Én csak azt tudom, hogy ültem ott a párnákon, egy babzsákfotelnek támaszkodva, és a zene kitöltött minden négyzetcentimétert a térben, és még akkor sem tudtam volna kivonni magam a hatása alól, ha épp akartam volna. És minden kis hangfoszlányt, amit Bowie a stúdióban beleálmodott az albumba, teljesen egyértelműen hallottunk. Nem volt tévedés.

Lement az A oldal, újra beszélgettek. Kiderült, hogy Bowie-val nagyon izgalmas volt a közös munka egy-egy albumon, csak épp az utolsó pillanatig a művészen kívül senki nem hitt benne, hogy ebből épkézláb lemez lesz, annyira rendezetlen és csapongó volt az egész. Aztán valahogy a zseni kiemelkedett a káoszból, és egy olyan remekművet tett le az asztalra, amiben egyszerre volt ott a kor valamennyi stílusa, zenéje, és mégis teljesen egyedi hangzással bírt. Bowie úgy lett generációk meghatározó művésze, hogy maga is valamilyen különös, hajlított tükörként verte vissza a kortársak munkáit. A Ziggy album még valamivel még azelőtt jött piacra, hogy Bowie megkezdte volna a pirospaprika + tej + kokain diétáját, amit évekig folytatott, és végül azt sem tudta, melyik városban vette fel az albumait. 

A második Lemezjátszó eseményen a Nirvana Nevermindját hallgatták meg, sajnos akkor a hóvihar miatt nem tudtam bejutni. A harmadik szeánsz jövő kedden lesz, a Pink Floyd Dark Side Of The Moon albuma szintén eléggé atmoszférikus élménynek ígérkezik. Persze hogy megyek. Rákattantam az albumhallgatás műfajára, aki szintén kipróbálná, milyen, az esemény leírásában megadott email-címen jelentkezhet. Még egyszer: ingyenes.

Dupla avantgárd a Ludwigban

Magyarósi Csaba 2017 május 06.

Itt a hétvége, szóval nyilván elkezd időnként csöpörögni az eső, mert bizonyos években hétvégente mindig ezt csinálja, ami betesz a szabadtéri programoknak, de szerencsére Budapesten ilyenkor is van mit csinálni.

Oké, amit most javaslok, az nem feltétlenül egy tömegesemény, ami mindenkit érdekel, de akit igen, az nagyon jó kis láblógatós szombatot vagy vasárnapot tud kerekíteni belőle.

Szóval: ott a MÜPA. Szép nap épület, lehet benne csak úgy tekeregni, vagy benne büfé, ahol adnak nem túl jó, de egész ehető pizzát, ha valaki gyorsan akar valami nem szendvicset tolni, ott van egy könyvesbolt, ahol jó nézelődni és ott van a Ludwig, amiben most két kortárs kiállítás is van egyszerre, három emeletre bontva (az első és a harmadik tartozik össze, a második a másodikon).

És az a jó ebben a két kiállításban, hogy miközben drasztikusan mások, mégis egy tőről fakadnak: mindkettő a kelet-európai avantgárd próbálkozásokat mutatja be, ugyanabból a korszakból, csak az egyik a magyar, a másik a volt jugoszláv irányzatokra koncentrál.

Előbbi a Párhuzamos avantgárd, ami a Pécsi Műhely tevékenységét gyűjti össze 1968-tól 1980-ig. A Pécsi Műhely a hazai konstruktivista és avantgárd hagyományok megújításán, új vizuális kultúra megalapozásán munkálkodott, a Bauhaust tartották irányadónak.

A másik kiállítás Marinko Sudac gyűjteményét mutatja be (El nem kötelezett művészet) - a fickó hihetetlen mennyiségű alkotást gyűjtött össze a volt Jugoszlávia területéről, és most ezekből elég sokat megnézhetünk a Ludwigban.

És a láblógatás ezen a ponton meg is bukik valamelyest, mert azért viszonylag masszív, embert próbáló tárlatok ezek, a képek, üzenetek megfejtése sokszor igénybe veszi az agyat, máskor meg egyszerűen csak sokkol, gyomorba vág. Az avantgárd viszonylag ritkán jár együtt önfeledt röhögéssel, főleg, ami diktatúrákból születik, és ez a fajta párhuzamosság remekül meg is figyelhető a két eltérő gyökerű, de hasonló helyzetben lévő nemzet művészeinek avantgárd művészetében.

Oké, szóval nem láglógatáshoz, de megfelelő érdeklődés esetén egy csepergő esős hétvégéhez ajánlott program.

süti beállítások módosítása