Now Paul is a real estate novelist

Who never had time for a wife

And he's talkin' with Davy, who's still in the Navy

And probably will be for life

And the waitress is practicing politics

As the businessmen slowly get stoned

Yes, they're sharing a drink they call loneliness

But it's better than drinkin' alone

Billy Joel - Piano Man

A világ legdemokratikusabb intézménye kétségtelenül: a kocsma. Ha épp nem csak a halálra váró idült alkoholisták lakják, akkor még inkább. Az egyetlen hely, ahol úgy lehet egyet nem érteni, hogy annak nincs grandiózus következménye, családok nem válnak ketté, fiúk nem tagadják meg szüleiket. Legfeljebb, ha minden rosszul alakul, orrba vernek.

Irigylem azt, ahogyan a kocsmában egymásnak idegen emberek szóba elegyedhetnek egymással. És irigylem azt a kort, amikor ezt megtehették. Amikor Paul Davyvel beszélt, és nem ugrottak egymásnak.

Azt, hogy mi történt, már megírtam egy korábbi, a közösségi oldalakról szóló posztban. Úgy alakult, hogy klikkesedtünk, eléggé komolyan. Nincs átjárás az egyes “nézetcsomagok” között, ezek egymást gerjesztik, iszonyatos szélsőségekbe repítve a tömegeket, liberális (bár a liberális szélsőségek még inkább csak nyugaton fejlődtek ki, itthon gyerekcipőben jár ez), konzervatív, egyházi meg minden más létező oldalon. Ott tartunk, hogy lassan szitokszó lesz a "külföldi", és ezt a szót mutogatják majd egymásnak undorodva másokat kizáró embercsoportok. És aki szerint a "külföldi" nem szitokszó, aljas lesz, és külföldi.

Nemsokára itt lesz ez a kor is. Csak figyeljétek.

Kérdés, hogyan lehetne ezt megállítani? Hogy lehetne elérni, hogy a gyűlöletkeltés ne érjen célba, mert a társadalom - a sok ezer egyszerre beszélgető ember hatalmas összeadott tudása és a véleményszabadsággal valahogy mindig jó irányba tartó célja révén - kitolja ezt magából, mint a szálkát? Közhely ma kimondani: nem tudunk beszélgetni egymással. Paul nem ül le Davy mellé, hanem rossz esetben félelemmel vagy gyűlölettel méregeti. Davy pedig hasonlóan méregeti Pault.

De hé. Van egy ötletem. Kitaláltam, hogyan tudnánk újra beszélgetni egymással.

Hogyan lehetne újra elkezdeni.

Először is üljünk le. Minden beszélgetés úgy kezdődik, hogy két ember leül, az se baj, ha van előttük valami. Étel, ital, annál jobb.

A játék neve, “Mi lenne, ha tényleg…”.

A lényege, hogy mindkét fél elmondja a saját nézetét egy komoly témában, így kezdve: “Mi lenne, ha tényleg…” 

Mi lenne, ha tényleg létezne klímaváltozás?

Mi lenne, ha tényleg léteznének propagandakommentelők?

Mi lenne, ha Józsi tényleg nem úgy gondolta volna, ahogy te értetted?

A másiknak válaszolnia kell a kérdésre, de szigorúan a válaszadásra koncentrálva. Minden erejével azon kell lennie, hogy belehelyezkedjen egy számára egyelőre idegen, pusztán elméleti tézisbe, és elgondolkozni azon. El tudja képzelni, hogy igaz lehet? Oké, hogy ő másként hiszi, de tegyük fel, hogy bebizonyosodna: tévedett. Mindenkivel megesik. El tudja fogadni?

Ha nem, miért nem?

Ami a fejében először megjelenik cáfoló gondolatként, azt kérdésként viszont mondja. “El tudnám fogadni, de egy dolog nem hagy nyugodni. Akkor miért állítja a tudóstársadalom jelentős része, hogy…” A másik elgondolkozik a válaszadáson, és ha tud, válaszol. Ha nem ismeri az állítást, utánanéz. Ha nem értenek egyet, továbbmennek, és feljegyzik, hogy miben nem értettek egyet. 

Ezt addig folytatják, amíg az első válaszadó bizonyos kompromisszumokkal el tudja fogadni, hogy a kérdező által felvetett állítás igaz lehet. “Elfogadnám, ha úgy lenne, de az alábbiak miatt nem tudom:”, és itt felsorolnak minden pontot, amiben nem tudtak megegyezni. De ha a közepén abbahagyják, akkor is megvan egy, vagy az az egyetlen láncszem, ami beragadt. Egy egyszerű kis láncszem, ahol nem értenek egyet.

És higgyétek el nekem: erről a láncszemről tutira ki fog derülni az esetek nagy részében, hogy valaki valahol állította, de tényekkel nem támasztotta alá. Eljutunk majd odáig, hogy hit alapján húzunk óceánt magunk köré, és egy olyan banális eseményig áshatunk le, amikor valaki elhiszi egy közszereplő, tudós, celeb, Józsi állítását, a másik meg nem.

“Mi lenne, ha az az ember tévedett volna?” Ez ilyenkor a végső kérdés. Ezt mindenki el tudja képzelni. 

Ja tényleg. Lehet. Akkor én is tévedek.

Utána cserélnek, és a másik próbálja elképzelni, hogy az állítás ellentéte igaz.

Kis kitérő. Épp olvasok egy sci-fit, a Diaszpórát Greg Egantól, amiben az emberek már szoftverekké alakultak, és virtuális poliszokban futnak, irányítva gépeket, berendezéseket, látva a világot kamerákon, érzékelőkön keresztül. Ezer példányban lemásolják magukat, és szétküldik a poliszt ezer irányba, hogy találjanak egy másik, hasonlóan értelmes civilizációt, akiktől megtudhatnák: hogyan lehetett volna még fejlődni.

Az egyik ilyen pár milliméteres polisz talál egy bolygót, aminek a színképében már több ezer fényévről látszik, hogy valami nem stimmel. Odérve látják, hogy mesterségesen létrehozott izotópokból áll a bolygó felszínének felülete, így lassan rájönnek, hogy a speciális neutronokra akarták az idegenek sok milliárd évvel korábban felhívni a figyelmet.   Rábukkannak óriási mennyiségű adatra a részecskék spinjeibe rejtve, és megtalálják az üzenetet, miszerint őket hamarosan eltörli egy sok millió évvel korábbi esemény, ami alig ezer év múlva oda is ér.

Mi történik? Mit kezd ezzel az információval a kolónia, sok-sok iszonyúan fejlett digitális lény, akik sok ezer éve számítógépekként tanulmányozták a világegyetemet, hoztak létre áttöréseket a matematikában, fizikában, kémiában, akik címkékkel és gestaltokkal kommunikálnak egymással, beszélgetés helyett?

Káosz lesz. Mindenki mást gondol erről: valaki szerint jó fejek az idegenek, hogy megosztották az információt. Mások szerint szándékosan keltenek pánikot, hogy egy többdimenziós diaszpórát idézzenek elő a háromdimenziós lények világában. A közönyöstől a pánikkeltően szélsőséges véleményig minden előfordult.

Az író ezzel akarta felhívni a figyelmet: az emberek, legyenek akármilyen fejlettek, így működnek.

Mert ez nem hátrány, hanem előny: a sok tapasztalat és sok gondolat összeadódhat egy ilyen vitában, és végül az emberi faj dönt ahelyett, hogy néhány lény saját tudására vagy érdekeire alapozva irányítson. 

Csakhogy ehhez szükséges egy nagyon fontos dolog: a párbeszéd. A lényeknek érintkezniük kell, hogy a tudás összeadódjon, nem szeparálódni, és a klikken belül az őrületig ismételgetve eltorzítani az álláspontjukat a szélsőségekig. Végig kell gondolniuk, hogy talán tévednek. Vagy talán hazudtak nekik. Vagy ők hoztak téves következtetést. Talán.

A játék lényege pedig épp ez lenne: azzal, hogy elméletben kell elfogadni azt, hogy valami akár máshogy is lehet, mint ahogy mi gondoljuk, könnyebb érintkezni indulatok nélkül. Nem álláspontokról vitatkozunk, hanem elképzeljük a világot másként. Mint ahogy elképzeljük, hogy kétezer év múlva űrhajókon utazunk egy másik naprendszerben. Látod? Könnyű.

A szokásos figyelemelterelések, ujjal kifelé mutogatások mint például “azért támadják ezt az embert, mert valójában elvtelen zsoldosok, akik…” nem életképesek. Hiszen ez olyan, mintha valaki a sakktáblán kívül kezdene el lépegetni az egyik bábúval: a játék értelmével ellentétes, zsákutca. Abban a pillanatban, amint ilyen merül fel, érezni fogja az is, aki mondja: nem lehet oka egy adott elmélet igazságában hinni csak azért, mert aki ellentétes véleményen van, az egy trágyalé.

Annak nincs semmi értelme. Nem az ellentéteink definiálnak minket.

Én ezt találtam ki. Valamit ki kell találni, mert távolodunk. Nem vagyok teljesen naiv, tudom, hogy nem nyílnak holnaptól kocsmák, ahol Billy Joel a zongorista, és egymással vitatkozunk békésen. Visszafelé nem megy az idő. De azt gondolom, hogy vannak még intelligens emberek, akik találnak közös nevezőt. Meg lehet ennek a játéknak találni a modern, akár digitális verzióját. Vagy jön a nyár, a tábortüzek vonzanak mindenkit, ideológiától és pártállástól függetlenül.

(A posztban található kép a Jedermann nevű szórakozóhelyen készült, abban a budapesti kocsmában, ahol a legkülönfélébb stílusú emberek ülnek egymás mellett békében)