A Montenegro Gurman étterem a Blaha környékén villámgyorsan legendává vált Budapesten, és bár azóta volt itt egy nyertesekkel és áldozatokkal teli gasztroforradalom, a hely továbbra is tartja magát. Mert majdnem konkurencia nélkül jó, hozza, amit vársz tőle, a kicsit lepukkant környezetben normális áron tudsz az általánosnál dimenziókkal jobb kaját enni, és még házhoz is szállítanak.

És akkor most jön a trükk: mi történik, ha fogod a balkáni büfékajákat, rittyentesz köré egy szupermenő éttermet a belvárosban, megemeled az árakat mondjuk 60-70 százalékkal és azt mondod, tádám?

Elmondom mi: az új változat önálló galaxisban, és minden logika ellenére működni kezd.

A belvárosi Montenegro Gurman ugyanis pontosan a fenti trükköt alkalmazta, de olyan leplezetlenül, hogy az már szimpatikus: megtehették volna, hogy új ételeket találnak ki, kicsit csavarnak néhányat a fogáson, más kiegészítőket adnak mellé, hogy az árak ne legyenek összehasonlíthatóak, de itt szó sincs ilyesmiről, tényleg ugyanazt adják sokkal drágábban, de az érdekesség nem ez, hanem hogy tényleg életképes a koncepció.

Gőzerővel megy az egész területnek az átalakítása.

Ha valaki esetleg lemaradt volna róla, összegezzünk:

Volt ugye itt egy szörnyű parkolóház, ami a hetvenes évek óta vágta haza rettenetes formáival és arányaival az egész teret, meg egy telefonközpont, ami annyira azért nem volt katasztrófa, mint a haverja szemben, de jónak is nehéz volt mondani.

Tiltott Sziget

A Tiltott Szigettel kezdjük a sort, ami egy zseniálisan jó társas. Nagyon nehéz nyerni, a normál szinten nagyjából az esetek fele végződik azzal, hogy mindenki megmurdel, de - és ez a legfontosabb -

egy nyertes játék során mindenki nyer, aki játszott a játékkal. És ez a siker annál jobb érzéssel tölt el minket, minél többször kaptunk ki előtte a játéktól.

Ez tehát egy kooperatív társas, mindenki összedolgozik, és együtt harcol az idővel és az elemekkel. A történet nagyjából az, hogy egy titkos szigetre utazunk, hogy megszerezzük a kincseket - csakhogy a sziget nagyon veszélyes, és folyamatosan elsüllyednek bizonyos területei, szét kell tehát válnunk. Mindenki más kincs felé indul el, miközben folyamatosan meri ki a vizet a maga mellett található területekről, és használja a speciális, csak rá jellemző képességeit. A cél, hogy mind a négy tárgyat begyűjtsük, majd ezután a csapat összes tagja találkozzon a helikopter-felszállónál, és együtt elhagyják az akkorra már eléggé rotty állapotba került szigetet.

Senkit nem lehet hátrahagyni: ha bárki csapdába került, és nem tud kikecmeregni a vízből, a játék véget ér.

A játék egyébként, amellett, hogy baromi izgalmas, hangulatos is. A kártyákon látható rajzok, az elnevezések (Betolakodók hídja, Elveszett Lagúna, Vörös Erdő) szinte azonnal Indiana Jones-os hangulatba hoznak minket.

A játékmenetben leginkább a feszültség, majd az ebből hirtelen kicsapó izgalom tetszett. Sokáig ugyanis nem sok minden történik, mindenki gyűjtögeti a kincskártyákat, mászkál össze-vissza, de egyelőre kivárásra játszunk és a szerencsés lapokra. Meregetjük a vizet, de többnyire győzzük az árt, és igazában nem tudjuk mindig kihasználni az akcióinkat: toporgunk egyhelyben. Aztán néhány kör után egyszerre történik minden: a víz már olyan magas lesz, hogy egyre több terület süllyed el örökre, mi már csak a stratégiailag fontos helyekre koncentrálunk a meregetéssel, miközben a kártyáink is összegyűlnek, így lehetne a kincseket is elhozni. Viszont ahhoz is akciólépés kell.

A Fekete öt éve nyílt az Astoriánál, nagy szó volt, hogy egy portásfülkéből nyitottak egy kávézót, ahová még vendégek is beférnek. Tényleg óriási bravúr volt, hogy 11 négyzetméteren még melegedni is lehetett télen, persze ezt tovább bővítették később, fellélegezhettek picit az itt dolgozók is.

Most viszont egy Coffee Stand Gutenberg nevű hely vitte el a pálmát, a maga 3 négyzetméterével. A hely annyira pici, hogy a barista és a kávégép mellé már csak a kávé meg a poharak fértek be, és korlátozott mennyiségben a The Mill péksütijei, nagyjából ennyi. A barista mindig az ablaknál áll, és várja a rendeléseket, nem tehet mást, hiszen megfordulni is nehezen tud, nemhogy ellépni az kiszolgálópulttól, rá van tapadva az üvegre, mint a játékmackó a markolós automata plexijére.

Amúgy kedves srác, még egyetemre jár, szeretne a fotózás mellett enteriőr dizájnnal is foglalkozni. Kérdezzetek akármit róla: amíg megittam a kávém és megettem a kakaós csigám, nem tudtunk nem beszélgetni, mindent tudok. Ugyanazon a 15 négyzetcentis deszkán könyököltünk mind a ketten.

Rendszertelenül jelentkezem filmes posztokkal, mert ritkán látok igazi, nekem tetsző gyöngyszemeket (mondjuk nem feltétlenül a mainstream zónában mozognak a választottjaim). Viszont Joachim Trier Thelmája, amit nemrég kezdtek vetíteni a magyar mozik, egyértelműen arra késztetett, hogy írjak róla.

Azt ne is várjátok, hogy megmondom a film műfaját, a címben is láthatjátok, hogy valami kusza zanzát tudok csak megadni, a film egyik legnagyobb erénye, hogy teljesen összemossa a határokat. A rendező korábbi munkáiból kiindulva önmagával küzdő fiatalokról kellene szólni a Thelmának, ez a rendező szakterülete, de a film végül sokkal többről szól. Van egy mély üzenete, de az benne a csodálatos,

hogy ha nem fejted meg ezt az üzenetet, a film akkor is nagyon jó.

Thelmát, a film főszereplőjét kislányként ismerjük meg az első, rögtön letaglózó jelenetben. Jól indul a film, kábé két perc után egyre azon töröd a fejed, hogy “hát ez meg mi a rosseb volt? Mi folyik itt?”.

Utána Thelma már az egyetemet kezdi meg, próbál ismerkedni, feloldódni, de szülei mosolytalan árnyéka valahogy rátelepszik a lányra, és ahogy megyünk előre a filmben, egyértelmű lesz, hogy valami másról is szó van itt. Valami történt Thelma gyerekkorában, amiről senki nem beszél. És elég brutál jelenet, amikor kiderül, mi is történt valójában. Rájönni nem lehet, ezt látni kell, de azért beleég a retinánkba erősen.

Ez az első epicentrum, amire feltekeredik a film.

Lassan kiderül, hogy a visszahúzódó lány tulajdonképpen most először kerül társaságba, most fedezi fel a világot, és megtalálja a szerelmet is - egy lány személyében.

Ez a második epicentrum, amire feltekeredik a film.

A mélyen vallásos nevelése pedig ellenállásra sarkallja, és ebben a pillanatban összeér a két központi téma, hatalmas robajjal.

A Thelma műfajával kapcsolatban olvastam erotikus thrillert is, ami azt az érzést kelti, mintha itt valami újabb leszbikus kalandot mutatnak be, valami természetfeletti helyzetben (a vámpíros tinikönyvek réme kísért). Erről szó sincs. A hangvétel valóban thriller, vagy inkább művészi jellegű thriller, de a szerelmi szál kibontakozása általában csókokban nyilvánul meg, bár tény, hogy

a film közepén találkoztam az eddigi legerotikusabb blúzbólvillantással, amit el tudok képzelni.

Egy szexuális vágy áll szemben a vallásos neveléssel, és ez az ellentét úgy oldódik fel a film végén, amit képtelenség kitalálni. Egyben úgy, hogy rögtön utána megérted a szigorú vallásosság, azon belül is a bűn elkerülésének görcse miatti lebénulást, tehetetlenséget, és ennek az egésznek a káros, destruktív hatását. Katolikus környezetben nevelkedtem, talán ezért is vagyok rá kihegyezve ennyire, de nekem nagyon tetszett, ahogy a film értelmezte ezt a jelenséget.

Hogy mi van akkor, ha nem a bűneid, és a kísértés elől menekülsz, hanem pozitív, építő élettel próbálsz magadon fordítani. Lehet, hogy ugyanaz az erő, ami általad rombol, képes építeni is, mi, emberek csak az előjelet, a töltést, a pozitív/negatív irányt adjuk meg?

Ez tehát egy erotikus, szuperhős-ruha nélküli szuperhős thriller drámai fordulattal, amiért nagy taps jár az ismeretlentől nem tartó rendezőnek. Nem azonnal szippant be, hanem a stáblista után kezdesz agyalni, és ez képes kitartani napokig.