Rendszertelenül jelentkezem filmes posztokkal, mert ritkán látok igazi, nekem tetsző gyöngyszemeket (mondjuk nem feltétlenül a mainstream zónában mozognak a választottjaim). Viszont Joachim Trier Thelmája, amit nemrég kezdtek vetíteni a magyar mozik, egyértelműen arra késztetett, hogy írjak róla.

Azt ne is várjátok, hogy megmondom a film műfaját, a címben is láthatjátok, hogy valami kusza zanzát tudok csak megadni, a film egyik legnagyobb erénye, hogy teljesen összemossa a határokat. A rendező korábbi munkáiból kiindulva önmagával küzdő fiatalokról kellene szólni a Thelmának, ez a rendező szakterülete, de a film végül sokkal többről szól. Van egy mély üzenete, de az benne a csodálatos,

hogy ha nem fejted meg ezt az üzenetet, a film akkor is nagyon jó.

Thelmát, a film főszereplőjét kislányként ismerjük meg az első, rögtön letaglózó jelenetben. Jól indul a film, kábé két perc után egyre azon töröd a fejed, hogy “hát ez meg mi a rosseb volt? Mi folyik itt?”.

Utána Thelma már az egyetemet kezdi meg, próbál ismerkedni, feloldódni, de szülei mosolytalan árnyéka valahogy rátelepszik a lányra, és ahogy megyünk előre a filmben, egyértelmű lesz, hogy valami másról is szó van itt. Valami történt Thelma gyerekkorában, amiről senki nem beszél. És elég brutál jelenet, amikor kiderül, mi is történt valójában. Rájönni nem lehet, ezt látni kell, de azért beleég a retinánkba erősen.

Ez az első epicentrum, amire feltekeredik a film.

Lassan kiderül, hogy a visszahúzódó lány tulajdonképpen most először kerül társaságba, most fedezi fel a világot, és megtalálja a szerelmet is - egy lány személyében.

Ez a második epicentrum, amire feltekeredik a film.

A mélyen vallásos nevelése pedig ellenállásra sarkallja, és ebben a pillanatban összeér a két központi téma, hatalmas robajjal.

A Thelma műfajával kapcsolatban olvastam erotikus thrillert is, ami azt az érzést kelti, mintha itt valami újabb leszbikus kalandot mutatnak be, valami természetfeletti helyzetben (a vámpíros tinikönyvek réme kísért). Erről szó sincs. A hangvétel valóban thriller, vagy inkább művészi jellegű thriller, de a szerelmi szál kibontakozása általában csókokban nyilvánul meg, bár tény, hogy

a film közepén találkoztam az eddigi legerotikusabb blúzbólvillantással, amit el tudok képzelni.

Egy szexuális vágy áll szemben a vallásos neveléssel, és ez az ellentét úgy oldódik fel a film végén, amit képtelenség kitalálni. Egyben úgy, hogy rögtön utána megérted a szigorú vallásosság, azon belül is a bűn elkerülésének görcse miatti lebénulást, tehetetlenséget, és ennek az egésznek a káros, destruktív hatását. Katolikus környezetben nevelkedtem, talán ezért is vagyok rá kihegyezve ennyire, de nekem nagyon tetszett, ahogy a film értelmezte ezt a jelenséget.

Hogy mi van akkor, ha nem a bűneid, és a kísértés elől menekülsz, hanem pozitív, építő élettel próbálsz magadon fordítani. Lehet, hogy ugyanaz az erő, ami általad rombol, képes építeni is, mi, emberek csak az előjelet, a töltést, a pozitív/negatív irányt adjuk meg?

Ez tehát egy erotikus, szuperhős-ruha nélküli szuperhős thriller drámai fordulattal, amiért nagy taps jár az ismeretlentől nem tartó rendezőnek. Nem azonnal szippant be, hanem a stáblista után kezdesz agyalni, és ez képes kitartani napokig.