A Bartók Béla út eléggé izgalmas hely lett az elmúlt években, a galériautcának kinevezett út már majdnem sétány is lehetne, ha történetesen nem ezen vezetne keresztül egy komoly mennyiségű autósforgalom. De mutassatok még egy utat, amit ilyen komoly forgalom mellett már majdnem sétánynak neveztek ki gondolatban a helyiek. Szeretem.

Csabával jártunk már itt tavasznézőben, most megint erre volt dolgom, tavasszal, úgyhogy körbenéztem a területen. Rögtön megakadt a szemem Bélán, mármint nem úgy, hanem ezen a Bélán:

Béla egy különleges hely, nehéz lenne összehasonlítani más helyekkel, hacsak nem… mondjuk a túloldalon található Szatyorral. Romkocsma érzések, balkonok, növények, meghökkentő díszítések, jó italok, némi kaja.

A hely annyira meghökkentő díszítésekkel teli, hogy először körbesétálni olyan, mint gyerekként az Elvarázsolt Kastélyban sétálni a Vidámparkban, és bár már felnőttem, és tudom, hogy az alattam lévő szék nem kezd el pörögni, vagy elbillenni oldalra, de

a rohadt életbe, de vártam, hogy így történjen.

De nem. A székek hagyományos úgynevezett “tonett és más hasonló állatfajok” kategóriába tartozik, alaposan lekenve, parkettán, felettük a falon sok-sok furcsa műalkotás, céljuk ismeretlen. Az itallap mesés, VAN SZÓDA (itt kezdődik egy mesés itallap, mert ha valaki még egyszer szénsavas ásványvizet kínál helyette, akkor felborítom az asztalt, de erről bővebben talán egy későbbi posztban), bio gyümilevek, uborkaszörp, u-bor-ka-szörp, jó minőségű üdítők, egyáltalán nem evidens borlap, és ugyanilyen töménylap.

Az étlap nagyon szűk, inkább snack-lap. Van kétféle leves, kis harapnivalók - olíva, grissini, ajvár -, virsli, saláta, debreceni, meg többféle lepény. A lepény a hely specialitása állítólag, így én kértem egy diós-céklás-kecskesajtosat, meg egy thai levest - nem értem, miért kell ennyire erőltetni itt a keleti kajákat, a Kelet kávézót beleértve, de ha már ajánlják, és kipróbálom -, valamint kértem egy Fehér Nyúl IPA-t, ami egy testes, vaskos IPA sör, gondoltam majd a cékla mellé jól jön. Meg kértem egy uborkaszörpöt is, hogy amíg a többit kihozzák, folyadékutánpótoljak.

Az uborkaszörpnél valami lágy, aligízű, selymes dolgot képzeltem el, mint az uborkás víz. Na nem: gyerekkorom egyik nyalókája köszönt vissza, annak minden művi ízével, de mivel nosztalgikus érzéseket hozott fel, nem hibáztattam érte. A kajáról nem is írnék hosszasan, a leves olyan volt, mintha a nagyi olvasott volna a hetilapban egy thai receptet, és vett volna az ABC-ben plusz fűszereket, amikkel feljavítja a húslevest. A lepény több, mint snack, de kevesebb, mint egy főétel, unalmas, és megmondom őszintén, azok után, amit a picében láttam, nem is ettem meg a második felét.

Lássuk a pincés vécékeresésem kalandos történetét.

Szóval kerestem a vécét, és találtam is két ajtót, az egyikre ez volt felakasztva:

A másikra ez:

Gondoltam magamban, micsoda hímsoviniszta hely, hogy a vécépucolás (azt hittem messziről a tartályra, hogy kefe) jelenti a női, a számítógép a férfivécét, mígnem benyitottam az utóbbiba, és meglepetésemre egy

számítógép fölött görnyedő alakot pillantottam meg.

Vagyis az tényleg egy számítógép-szoba, nem egy vicces vécéjelölés. A vécés ajtó mögött meg takarítószoba van. Végül az alagsorba irányítottak, a konyha mellé, hogy majd ott. Az alagsorban, a vécé és a konyha nyitott ajtaja között félúton ezt láttam:

Egy fém széket köszörült az emberünk, szikrák, a levegőben fojtó füst. Mondom, a konyha ajtaja nyitva. Ők így füstölnek, jóvan?

Úgyhogy én annyira nem fogok itt ennivalót kérni, nektek sem annyira ajánlom, viszont egy jó kis melepi-kocsmaként tökéletes a Béla, finom sörök, borok, nyalóka-szörpök, kicsit amatőr kiszolgálás, de van egy olyan hangulata, ami kifejezetten jót tesz az utcának. Mondhatjuk, hogy talán fullba nyomják a bohémet, de istenem, a galériák a környéken majd szigorítanak ezen a kocsmaművészeti szabadosságon.

Béla
Cím: 1114 Budapest, Bartók Béla út 23.

A fenti Facebook-linket kezeljétek kincsként, mert egyszerűen lehetetlen rájuk találni online, ilyen névvel, hogy Béla, a Bartók Béla úton. Mit írsz be? Ugye?

Ha az Amerikai úton sétálunk, egyszer csak belebotlunk ebbe az épületbe, amit meglátva nekem összerándul néhány simaizmom. A homlokzat, aminek a neve az “atyai szigor a 18. században, ha a gyermek nyíltan szembeszegült a család érdekeivel” is lehetne, megvetően lesöpri magáról a zöldövezet minden melegségét, a fák lombjai által biztosított vidám hangulatot pedig ijesztő horror-jelenetté változtatja. Ha pedig elolvassük a táblát a zárt bejárati kapu mellett, még jobban megijedünk: Agyi Bioelektromos Képalkotó Kutatólaboratórium.

Ha azt gondolod, a fák tehetnek róla, akkor itt egy téli kép:

Még furább, hogy az 1911-ben elkészült Lajta Béla épület eredetileg öregek otthonának készült, ilyen barátságos képességekkel. Merész. Mondjuk tegyük gyorsan hozzá, hogy Lajta síremlékek tervezésével csiszolta tökéletessé stílusát, így az épületei egyébként sem nélkülöznek némi félelemmel teli megindultságot.

Nekem elfogytak a szavaim, jöjjön egy kevert szöveg az épület jelenlegi funkcióiból, valamit a nagynevű építész munkájának szigorú leírásából, hátha ez oldja a görcsöt.

A laboratóriumban az sLORETA típusú feldolgozási rendszert 128-csatornás elvezetésre adaptálták, és kifejlesztettek egy új, az agyi folyamatok lényegét kiemelő Laplace térképezési módszer alapján működő képalkotó módszert, amellyel a motoros működést kutatják. A középrizalit négy axis szélességű, a szélső tengelyekben szegmensíves alagsorablakok nyílnak.

A kutató munka egyrészt az adatfeldolgozás elméleti és módszertani fejlesztésére irányul, így az inverz számítás alkalmazására, a forrás jellemzésére, a genetikus algoritmusok alkalmazhatóságának kutatására, kauzalitásra irányuló matematikai modellek kidolgozására. A kapu két oldalán egy-egy zömök, kanellurás, kocka fejezetű pillérpár tartja a felfelé homorodó háromszögű oromzatot, amelynek alsó sávjában fogrovatra emlékeztető, lapos díszítés húzódik.

A CSI ENIAC projektben az epilepsziás gócok lokalizációjára használható különféle numerikus módszereket és vizualizációs eljárásokat kutatjuk nemzetközi együttműködésben. Tetejükön pálmalevél nyugszik. Egyenes vonalú szalagpárkány zárja a homlokzatot, keskeny bronz frízzel, melynek fonatos, ornamentikus díszítése van.

A cél az oszcilláló hálózatok hierarchiájának feltárása. A fülkében Mózes alakja áll.

Nem oldja.

Nyitott tavaly egy elég jó pizzás a Szent István park mellett. Hatalmas pizzákat sütnek, jókedvűeket, masszívan megrakva mindenféle finom feltéttel. A sütés nem fatüzelésű kemencében történik, a tészta nem tökéletes, de jó - pizzához való, olasz - lisztből készül, a középmezőny tetején van, a feltéteknél viszont helyrehozzák ezt a hátrányt.

De nagyon. A négysajtos pizza a feltétekkel együtt egy hedonista kiáltvány volt.

A termékek ára nem volt szempont: azt mondták, hónapokig kóstolgatták, melyik ricotta ízlik a legjobban, melyik szalámi nem túl sós a tészta mellé, és azt vették meg, amelyik a legjobb volt. A szósz minden nap frissen készül, legalább kétszer, kétszer dagasztanak tésztát, nincs tartósítószer, minden reggel friss alapanyagokkal indulnak neki.

A bazsalikomot például frissen vágják a pizzáikra, a bolt előtt található cserepes növényekről.

Szeletelő, tehát óriási pizzák készülnek, szeletekre vágva, nem kell egészet kérni. Mindez a Szent István Park mellett, akik tehát errefelé járnak, feltétlenül ajánlott a kipróbálás.

(A képek még télen készültek)

Viszont a hely tulajdonosai hozzánk fordultak, mint a Város Hőse program elindítóihoz, hogy segítsünk nekik találni egy helyet, ahová a nap végén a maradék pizzákat, és esetleg még egy plusz sütési adagot elvihetnének. Szeretnének segíteni olyanoknak, akiknek szüksége van rá, de nyilván a Szent István Park mellett nem adja magát egy evidens, megfelelő helyszín.

Tehát ha ti tudtok olyan helyről, családokról, intézményről, ami közel van a pizzázóhoz, és jól jönne naponta minimum egy hatalmas pizza, akkor feltétlenül szóljatok.

De tényleg, tippeket kérünk, akár kommentben, akár az email-címünkön, az info kukac egynapavarosban.hu-n.

Ígykerek
Cím: 1137 Budapest Szent István Park 26.

A takarítás mindig nyűg. Elvesz a hétvégéből pár órát, sokszor hét közben is elő kell kapni a seprűt, pedig jobb dolgunk is lenne. Mondjuk a várost járni, ha már itt tartunk, kipróbálni új helyeket, élvezni a nyarat, Dunába lógatni a lábunkat, ahol még lehet, kutyát sétáltatni, sportolni. Csupa jó dolog. Közülük még a legrosszabb is jobb, mint a takarítás.

Sokan takarítónénit szerződtetnek, akinek otthagyják a kulcsokat, bizalmi állás, persze, de ilyenkor, ha hazamegyünk a tiszta lakásra, az nagyon kellemes érzés. Mi csak szórakoztunk, közben meg a munka kellemetlen része elvégeztetett.

Most képzeljük el ezt az érzést minden nap.

Nem, nem kell minden nap takarítót fogadni, szerencsére a robotok egyre több munkát elvégeznek helyettünk. Van olyan, ami minden nap, a beállított időpontokban, vagy csak úgy, spontán, okostelefonról elindítva, felporszívóz. Mást nem, például nem mosogat el, nem törölgeti le a pultot, nem szól neked, hogy már megint milyen kupi van az íróasztalodon, nem komplex takkernéni, csak porszívóz.

Az Electroluxtól megkaptuk kipróbálásra a Pure i9 nevű kicsikét, ami most nagyjából a robotporszívózás csúcsa. Optikai szenzorokkal tapogatja le a teret maga körül, és nem kell összepakolni miatta semmit: szépen kikerül minden tereptárgyat, az egyik oldalán található, folyamatosan forgó kefével pedig minden peremet, hajlatot végigtisztít. A vicces az, hogy ha ráküldjük egy slendriánul felporszívózott szobára, a szegélyek mellől, meg a sarkokban is képes összeszedni még egy masszív pormacskát.

Használati utasítás nem kell. Van rajta egy Play/Pause gomb, egy töltöttség-kijelző, még pár gomb, letölthető egy alkalmazás mellé, amivel az automatizálások beállíthatóak, illetve látszódnak a korábbi takarítások útvonalai:

Ha a porszívó elindul a dokkból, lemerülés előtt ugyanide tér vissza, feltölti magát, és folytatja a munkát, amíg nem végez. Itt fontos megemlíteni, hogy mindig ugyanoda tér vissza, ahonnan elindult: így aztán ha valamiért megemeljük, odébb tesszük, onnantól újraindul a menet. És lemerüléskor a legutóbbi elmozdítás helyére tér vissza, így aztán ha nem a dokkból indul, nekünk kell töltőre rakni.

Tehát szinte könyörög a porszívó, hogy menjünk már el otthonról a fenébe, és hagyjuk rá ezt a melót. Amit megtanultam az automatizálással foglalkozó cégektől az elmúlt években, az az, hogy az emberek csak zavaró hibaforrások egy ilyen rendszerben.

Persze lehet manuálban is használni, én például imádtam, hogy odaviszem a franciaágy alá, ami alatt mindig összegyűlik egy jó adag szmötyi, és rendes porszívóval sosincs kedvem nekiállni jógázni. Odarakom az ágy mellé, elindítom (van egy kis területet nagyobb teljesítménnyel feltakarító funkció is), az meg pár perc alatt elvégzi helyettem a dolgot.

A porszívórobot egyébként meglepően ügyes. Például simán átmegy a burkolatváltó síneken, elég nagy és barátságtalan küszöbnek kell lennie ahhoz, hogy ne jusson be a szobákba is a kicsike. Másrészt érzékeli a szőnyeget, és ilyenkor egy minimális rákészülés után egy határozott gyorsulással ugrat fel a textilre, hogy ott folytassa a munkát. Ha a szőnyeg nagyon rongy és könnyű, akkor előfordul, hogy picit félbehajtja, illetve ha a széleken bojtok találhatóak, azt feltekerheti a forgókefét. Ilyenkor üzenetet küld a mobilunkra, hogy elakadt, légyszi segítsünk neki (ha a kefét levesszük előtte, akkor ez sem fordulhat elő).

Nem csak a tereptárgyakat ismeri, de a szakadékokat is: ha emeleten takarít, a lépcsőt éppúgy akadálynak veszi, mint egy épeszű ember, és nem veti magát a mélybe. Lépcsőt sem mászik. Viszont így két részletben feltakarítja a kétemeletes házat.

És hogy mennyi idő alatt végez? Ezt nehéz megmondani. Ha egy nagyobb méretű teret egyben kell takarítani, akkor 2 x 2,5 méteres téglalapokra osztja a teret, és azokat takarítja, így gyorsabban tud haladni. Ha olyan szabdalt a tér, mint nálunk, akkor egy óra alatt úgy 30 négyzetméterrel végez.

De ez tök mindegy, mert mi ideális esetben nem is látjuk.Sosem halljuk, sosem érzékeljük, hogy egyébként megbújik a sarokban, csak időnként kitisztítjuk a portartóját, ami varázslatos módon mindig tele lesz pár nap után. Egy gonddal kevesebb, nekünk már csak a móka marad.

Itt lehet olvasni róla bővebben.

Disclaimer: az Electrolux az Egy nap a városban blog hirdetője

A budapesti kiállítóterek abszolút szentélyében, a Magyar Nemzeti Galéria “A” épületében, ami inkább hasonlít egy templomhoz, mint egy múzeumhoz, ismét egy felkavaró kiállítás nyílt. 13 vásznat állítottak ki, 13 hangfallal, és mindegyik vásznon Cate Blanchett mond el egy filozófiai kiáltványt, egy-egy manifesztót.

De hogyan, te jó atyaúristen.

A Manifesto című alkotás Julian Rosefeldt berlini művész munkája, meg persze Blanchetté, és nem hasonlít arra, amit filmnek nevezünk (a színésznő is folyton ezt kérdezte Rosenfeldtől: "ez most egy film?"). Noha a Cirko most is játssza egy vásznon, filmszerűen levetítve a munkát, az alkotás nem erre született. Hanem épp arra, hogy egyszerre vetítsék le 13 helyen, az összesen 130 perces alkotást mindössze 10,5 perc alatt bemutatva. Így:

Persze a 10 perces etűdök folyamatosan mennek egész nap, így sorra mehetsz egyik helyről a másikra. Mindegyik vásznon Cate Blanchett beszél, akit a Bob Dylan alakítása után joggal nevezhetünk átváltozóművésznek is, egy adott szerepbe mélyen belesüllyedve elmond egy kiáltványt, egy-egy “izmus” követői által kiadott, egyébként is sokkoló szöveget.

Tudod például, hogy mi a dadaizmus, a szuprematizmus, a vorticizmus, kreacionizmus lényege? Még ha tanultunk is ilyenekről annak idején, az adott eszméket kívülállóként tanulmányozhattuk, és nem igazán ástunk a mélyére. Nem volt előttünk egy mélyen dadaista érzelmű forradalmár, aki annak idején megírta a kiáltványt, és azt üvöltötte volna az arcunkba, hogy “ti mind idióták vagytok!”.