A budapesti kiállítóterek abszolút szentélyében, a Magyar Nemzeti Galéria “A” épületében, ami inkább hasonlít egy templomhoz, mint egy múzeumhoz, ismét egy felkavaró kiállítás nyílt. 13 vásznat állítottak ki, 13 hangfallal, és mindegyik vásznon Cate Blanchett mond el egy filozófiai kiáltványt, egy-egy manifesztót.
De hogyan, te jó atyaúristen.
A Manifesto című alkotás Julian Rosefeldt berlini művész munkája, meg persze Blanchetté, és nem hasonlít arra, amit filmnek nevezünk (a színésznő is folyton ezt kérdezte Rosenfeldtől: "ez most egy film?"). Noha a Cirko most is játssza egy vásznon, filmszerűen levetítve a munkát, az alkotás nem erre született. Hanem épp arra, hogy egyszerre vetítsék le 13 helyen, az összesen 130 perces alkotást mindössze 10,5 perc alatt bemutatva. Így:
Persze a 10 perces etűdök folyamatosan mennek egész nap, így sorra mehetsz egyik helyről a másikra. Mindegyik vásznon Cate Blanchett beszél, akit a Bob Dylan alakítása után joggal nevezhetünk átváltozóművésznek is, egy adott szerepbe mélyen belesüllyedve elmond egy kiáltványt, egy-egy “izmus” követői által kiadott, egyébként is sokkoló szöveget.
Tudod például, hogy mi a dadaizmus, a szuprematizmus, a vorticizmus, kreacionizmus lényege? Még ha tanultunk is ilyenekről annak idején, az adott eszméket kívülállóként tanulmányozhattuk, és nem igazán ástunk a mélyére. Nem volt előttünk egy mélyen dadaista érzelmű forradalmár, aki annak idején megírta a kiáltványt, és azt üvöltötte volna az arcunkba, hogy “ti mind idióták vagytok!”.
Hát most van valaki. Cate Blanchett egy temetési beszédben mondja el a dadaista kiáltványt, tele undorral a körülötte állók felé, egy ponton az érzelmei által elcsukló hangon. Ekkor a megszületendő gyermekek lemészárlásáról beszél épp.
Sokkoló, mint ahogy sokkoló nézni, ahogy egy teherliftben áll épp gyári munkásként, üres és végtelenül fáradt tekintettel, hogy műanyagflakonok tonnáit emelgesse egy daruval, mint ahogy sokkoló szakadt és részeg csövesként, ahogy gyűlölettel fröcsögi a kamerába, hogy egy nap majd minket ítélnek meg ők, a társadalom szélére csúszottak, sokkoló a tárgyak haláláról beszélő, sterilizált tudósként, koreográfusként, bábkészítőként, tanárként. Cate Blanchett tizenkétszer sokkol minket (plusz egy vásznon megy az intró, ott ő nem látszik), és ez érthetően
eléggé tömény élmény.
Nem elég, hogy sorra belehelyezkedünk különféle filozófiai eszmékbe, mindezt tele érzelmi töltettel kapjuk, behatolnak a bőrünk alá, kicsit megbillentenek odabent valamit, aztán tessék, mehetsz a következő vászonhoz. Én feladtam nyolc után, azzal a feltett szándékkal, hogy újra belépőt váltok a maradék megnézésére, mert ha jól belehelyezkedünk a kiállításba, ezt nem lehet így bírni.
Nem lenne Magyar Nemzeti Galéria, ha csak a vásznakat állították volna ki, odalent, a hatalmas fogadótérben a különféle filozófiai irányzetok fejlődéséről, és ebben a különféle szerepek elhelyezkedéséről láthatunk ábrákat. Valamint találunk egy sötét, elhagyatott sarkot, ahot egy világító lámpa hirdeti csendben: “a jelenkor összes műve hamis”.
Hát nem aprózták el a katarzist, azt kell mondjam. Ez a hely egy katarzis-géppisztoly, miközben semmi mást nem tesz, mint valóban közel hozza a hétköznapi emberekhez a régi filozófiai tanokat.
Elég jó angoltudás szükséges, de a tökéletes angoltudás nem elengedhetetlen. Nem feliratozták ugyanis a filmetűdöket, így néha elég nehéz angol szövegeket kellene érteni, de van egy jó hírem: a szövegek 30 százalékát egyáltalán nem értettem, de így is katarzisbomba volt.
Ja, azt nem mondtam végül el, miért kell egyszerre lejátszani az összes etűdöt. Hát azért, mert valamennyi karakter pontosan egy időben kezd el a kamerába énekelni egy adott magasságú hangon. Ebben a pillanatban a kiállítótérben lévő hang-kakofónia egycsapásra egy többszólamú kántálássá változik, és mindenki furcsán néz körbe: mi történik? És látja, hogy mindegyik Cate Blanchett közelről bámul és énekel a kamerába, kifejezéstelen szemmel, hú baromi jó.
A kiállítás 2200 forintért látogatható. Aki nem tud angolul, annak marad a Cirko, ahol felirattal vetítik két órában az egészet. Úgy sem lehet rossz.