English

Egy nap a városban

Ha nem bírod kivárni a tavaszt, kávézz egy virágboltban

szucsadam 2017 március 17.
Címkék: gasztro kávézó

Várat magára az igazi tavasz, úgyhogy még ki kell húzni valahogy, virágillat nélkül, és mérsékelt madárcsicsergéssel, itt-ott poloskákkal. Mondjuk ha a Kossuth tér felé jársz, és beülnél valahová, az első problémán tudok segíteni.

A Smúz - Virágneked nevű hely egyike a korábban már általam emlegetett, egyre divatosabb multifunkciós helyeknek. Vagyis egyszerre két feladatot lát el: kávézó és virágbolt.

És hogy milyen egy virágboltban kávézni? Virágillatú.

Mondjuk a hely kábé 70 százalékban inkább vendéglátóhely, a sok-sok virágot felfoghatjuk mennyiségi díszítőelemnek, amiket mellékesen - hogy mégse legyen akkora a pazarlás - meg is lehet vásárolni. Persze felvesznek rendeléseket is virágra, szóval azért megáll ez a láb is, de a Parlament mellett szerintem ebből nem lenne egyszerre folyamatosan húsz-harminc vendégük (bár lehet, hogy sok férfi dolgozik errefelé, rossz lelkiismerettel, ki tudja...).

Azt meg azért milyen jópofa sztori odahaza mesélni, hogy képzeld, a magyarországi Országház mellett virágboltban hozták ki a kávét.

A kávé egyébként egész jó, profi gépen készül, van test, de a crema picit vékony, és az íz sem túl mély. A croissant alapvetően jó, csak sajnos kiszáradt. Viszont a smoothie, na az aztán odaver rendesen, a virágillatban gyümölcsöt inni a legjobb tavaszvárás, amit el tudok képzelni. 

És akkor az árak. A Parlament mellett vagyunk, kilátással a Dunára, ezt csak azért mondom, hogy legyen mihez viszonyítani, minden kábé 40 százalékkal drágább, mint mondjuk Erzsébetváros menő részein. A croissant 530, a quiche 2450 forint, espresso 550, kisfröccs 900. Gondolom mindenki ebben a sorrendben szokta kérni.

Van virágos menü szerelmes pároknak, a koktél és rózsa menüben például található 2 db koktél, ami mellé egy szál rózsát hoznak ki, 3990-ért.

Jópofa, világos, aranyos és drága hely, de kétségkívül nagyon jó párosítás a virágbolttal egybekötött kávé. Amikor ott jártam, szinte teltház volt, és egy lány próbálta állni a sarat, amitől kissé barátságtalan lett a hangulata - talán itt lehetne javítani a szolgáltatáson. Ha már prémium, akkor legyen a felszolgálók számában is az.

Ja, a legfontosabbat kihagytam: úgynevezett “kis hungarikumhatározó“ könyveket is árulnak, illetve sálat, pólót és táskát is, ha bármelyiket elhagynánk esetleg a kávézóba menet, útközben. Matyódesign.

SMÚZ - Virágneked
Cím: 1055 Budapest, Kossuth Lajos tér 18.
Nyitva: H-P 9:00 - 20:00, Szo-V 10:00 - 20:00

Egy budapesti vállalkozás beindítása - Hogyan tedd ismertté a helyed?

szucsadam 2017 március 16.
Címkék: vállalkozás

Posztsorozatunkban arról írunk, hogyan lehet beindítani egy budapesti vállalkozást. Megmutatjuk, mit kell tenned, hogyan kell tervezned, és mire számíthatsz, ha a fővárosban nyitnál egy új helyet. Akik eddig alkalmazottak voltak, így belelátnak, milyen kockázatokkal jár a vállalkozás, akik pedig vállalkoznak, segíthetnek a posztokon, kommenteken, emaileken keresztül, hogy mások is vállaljanak kockázatot, mert - sokszor - megéri.

A feleségem - marketing-tanácsadó - azt szokta mondani, hogy marketing az a szakma, amihez saját bevallása szerint mindenki ért. Hiszen józan ésszel, és fogékonysággal sok mindent meg lehet oldani. Apróságnak tűnő dolgok felett elsikkadunk, de kit érdekel, ha már ilyen sok mindent készre hoztunk. Ki a fene kötne bele egy táblába, egy logóba, a helyesírásba, egy Facebook oldalba, a Facebook oldalon a kommentembe, egy sajtómeghívóba, ha egyszer itt van ez a nagyszerű termék?

A fenti kérdés az üzletnyitások legpusztítóbb gondolata.

Aki ezt felteszi, és megvonja a vállát, gyakorlatilag halálra ítéli magát. Úgyhogy gondoljuk át még egyszer.

A termék nem az, amit árulsz, amit mindig is készíteni szerettél volna, és alig várod, hogy mások is kipróbálják és megdicsérjék. A termék az egész, amit ennek eladása érdekében teszel, minden, amit a vendég lát. Még a fáradt mosolyod is a nap végén.

Kaptam egy levelet korábban, egy PupiCake nevű hely üzemeltetői írtak: szeretnék megmutatni, amit létrehoztak. Az én írásaim ihlették őket - mondták. Úgyhogy elmentem, a Bartók Béla útra, egy családias helyre, amit egy fiatal pár nyitott sütiző-szendvicsező bárnak. Imádnivalóan aranyos, mondanám - ha az egyik barátom nyitotta volna. Bagelek, amikből nincs kispórolva a cucc, házi készítésű sütik, nem fantasztikus cukrásztechnológiával, viszont szeretettel és odafigyeléssel. Mi lehet a baj? (update: a hely ottjártam óta sokat fejlődött, érdemes megnézni a változásokat)

A helyiség előtte könyvelőiroda volt. Most sem tűnt másnak: lelakott falak, középen egy új pult, de sehol egy látványos előkészítő műhely, a kaják a hűtőben vagy csak úgy, a pultra kirakva állnak. A falon nincsenek kajafotók vagy étlap, az egész olyan, mint a limonádéárus lányok adománygyűjtő standja, ahol, ha veszel száz forintért egy italt, segítesz a nyári táborra gyűjteni.

(update: a hely ottjártam óta sokat fejlődött, érdemes megnézni a változásokat)

Mi történt? Elfogyott a pénz. Felújították, ameddig tartott, megvették az alapvető gépeket, alapanyagokat, kifizették a kauciót, bérleti díjat, és kész. Talán majd lesz tábla, meg egyenruha, meg weboldal, meg frissen előkészítő pult.

Basszus, ezt nem szabad. Az a hely, ami limonádéárusként nyit, csak iszonyatos nehézségek árán kerül ki ebből a megítélésből. Az pedig, hogy igazán minőségi helyként gondoljanak rá, szinte kizárt.

Persze, egy ideális világban elég lenne, hogy jó terméket készítesz. De sajnos ma már más a helyzet: az első pillanattól lehengerlőnek kell tűnnöd ahhoz, hogy lehengerlő legyél. Ez miből áll?

  1. Egy szép, kifejező logóból, ami alapján beazonosítanak (PupiCake-nél még megvolt)
  2. Egy egyértelmű üzenettel, önazonosítással, amit mindenhol képviselsz
  3. Egy naponta-kétnaponta frissített Facebook oldalból, és saját oldalból az egyéb közösségi médiumokon. Ehhez profi fotók.
  4. Külön weboldal előny, de nem kötelező. Ha van, az lehet valami egyoldalas, egyszerű fekete-fehér dizájner-rajzolgatós.
  5. Cégér vagy tábla, hogy lássák az üzletedet
  6. Csinos vendégtér, ahol a bútorok minőségét összhangba hozod az ételek minőségével
  7. Színes-szagos tábla, amivel bemutatod a kínálatot, és újra kiemeled az erényeid
  8. Egyenruha a dolgozókon előny, hiszen ezzel sugallod, hogy aki itt kiszolgál, nem az utcáról esett be, hanem elkötelezett az általad előírt minőség iránt

dsc00084_copy_2.JPG

Ne nyisd ki a helyet, ha még hiányzik az utolsó egy-két millió. Várj még, és akkor vágj bele, ha a fentiekre is tudsz még költeni. 

Jön a következő nehéz feladat: hogyan tudasd az emberekkel, hogy létezel? Magyarul hogyan tedd ismertté a helyed, hacsak nem akarsz a szájhagyományban bízni?

Rögtön nagyon fontos, hogy besoroljuk, miféle helyet is nyitottál épp? Egy ismert, menő séf dolgozik a konyhádban, a vendégtered valami tematikus állatság, és bármelyik valamirevaló dizájnerblog szívesen kitenné a sajtófotóidat? Ez esetben ne aggódj: az első nagy löket a látogatókból biztosan érkezni fog. A legtöbb blog és weboldal sietni fog, hogy egy nyitás környéki riporttal szolgáljon a közönségnek - a saját oldaluk és a főszerkesztő naprakészségét hirdetendő -, ha újító vagy a területeden, akkor még a nagy online lapok gasztro rovatából is számíthatsz gyors látogatókra, és persze a szájhagyomány is működik majd. A Facebook oldalad lájkjai- ha költöttél egy kis pénzt profi fotósra, és szépen csorgatod a jól fényelt fotókat - meredeken emelkedik ötezerig, egy kis pénzben kifejezhető ráhatással (Boost) tízezerig is. 

img_0755_copy.jpg

Gyorsan tegyük hozzá az aranyszabályt: a kezdő löket, az első gyors ötszáz vendég nem a siker titka. Akik először jönnek, azoknak másodszor is jönniük kell, mert ha mindenki csak egyszer eszik nálad, gyorsan végigmész a város erre fogékony szeletén, és kimerülsz. Az első idő az esély, hogy megmutasd, mit tudsz: ha biztató kezdet után gyors a visszaesés, valamit elszúrtál, és komolyan szembe kell nézned azzal, amit létrehoztál.

Oké, mi van, ha nem vagy ennyire menő? Jó minőséget lőttél be, jó helyen vagy, és költöttél a vendégtérre, a fotós által készített képek szuperül festenek. Van hitvallásod, amit szívesen megosztasz, és elkötelezett vagy a fejlődés irányába. 

Ha jó helyen nyitottál, és figyelsz a fent felsoroltakra, akkor az adatbázis-építésben érdekelt oldalak (akik lehetőleg minden újdonságról írnak valami szépet, hacsak nem kritikán aluli), felkeresnek majd. A legtöbb blogger pénzért lesz majd hajlandó írni rólad. Eltelik egy-két hét, már nem parázol annyira, úgy érzed, kész vagy a nagyobb forgalomra is, és ekkor kezded aktivizálni magad. 

Most pedig abban szeretnék segíteni, hogy az Egy nap a városban blogot megkeresve mire számíthatsz. Mert a mi esetünk más, mint amivel a piacon máshol találkozol.

  1. A most nyíló helyedet bemutató, teszt jellegű írásra ne is kérj árajánlatot tőlünk, ilyennel nem foglalkozunk.
  2. Ehelyett írj nekünk egy levelet, amiben felkelted az érdeklődésünk. Ki vagy, miért nyitottál, mit akarsz elérni, és miben vagy más, mint mások.
  3. Ha lehet, ezt a levelet ne a nyitás után három héttel küldd el nekünk, hanem inkább három héttel előtte. Sokkal jobb esélyeid lesznek, hogy felkészülünk a látogatásra.
  4. Ne írj nekünk olyat, hogy “átküldöm a cikkeket, amik eddig megjelentek rólunk, reméljük ez felkelti az érdeklődéseteket”. Ne kérd tőlünk, hogy hatodikként ugyanazt írjuk meg, mint előttünk öten. Próbáld megérteni, nekünk mi a fontos.
  5. Nem jelentkezünk be előre, nem mutatkozunk be az ajtóban.
  6. Akár írsz, akár nem, mi nem vállaljuk, hogy mindenképp írunk rólatok.
  7. Nem tartoztok nekünk azért, mert írtunk rólatok. Magatoknak köszönhetitek.
  8. Nem tartozunk nektek azért, mert írtunk rólatok. Nem írjuk át a posztot, csak akkor, ha tévedés található benne.

Ami még nagyon fontos: ideális esetben mindent szakember csinál. A szakács főz, a pincér felszolgál, a PR-os kapcsolatot tart, a marketinges kampányol, a fotós fotózik. Persze ritkán van valakinek induláskor annyi pénze, mint mondjuk Zsidai Roynak, így megpróbálunk minél több mindent magunk megoldani. Egy jótanács azonban: ami nagyon nem megy neked, add ki valaki másnak.

Néhány személyes tapasztalat. Egy szuper pizzákat készítő hely tulajdonosa például úgy gondolta, hogy a Facebookon reklamáló vendégeit ő maga osztja ki a közösségi oldalon. Nem tudta, hogy a közösségi oldalon a választ sohasem annak írod, akinek épp válaszolsz. Mindenki másnak írod, akik olvassák: őket kell meggyőznöd arról, hogy korrekt vagy, és még véletlenül sem húzod senki fejébe a sapkáját. Engem vendégként egy szörnyű szusiélmény után kiosztott egy másik étterem menedzsere, kérdőre vonva, hogy ugyan jártam-e Japánban, és ha nem, akkor milyen alapon mondom, hogy a lazacuk büdös. De fenyegetett meg már amerikaiskodó büfétulajdonos perrel, és hogy a szakma képviselőit is kritizáljam picit: volt, hogy profi PR-os írta nekem egy negatív kritika után, hogy minden bizonnyal a konkurencia pénzelt le engem, hogy rosszat írjak az ehetetlen ételükről.

Ilyeneket nem szabad. Ha nem tudunk higgadtan, méltósággal kezelni ilyen helyzeteket, bízzunk meg valaki mást, aki tud.

Gasztro PR-ost is megbízhatunk, hogy kiküldje nyitásunk sajtóközleményét a címlistájára, így az újságírók közül sokan megkapják a hírt. Ha több pénzünk van, rendezhetünk sajtóetetést, akár buszoztatással egybekötve, piknik jelleggel, erre egymillió körüli összeget kell elkülöníteni.

Ha komolyan gondolod, és idővel növekedni tudsz, úgyis saját embered lesz, aki felel a marketingért és a PR-ért. Ő majd kitalál finom kis kampányokat még, el lehet költeni a világ pénzét is a jó megítélés oltárán, de amiket fent írtam, egy gyors kezdésnek bőven elegendőek.

A következő részekben foglalkozunk az alkalmazottak felvételével, és megtudhatjuk, milyen feladatok várnak még ránk a vállalkozásunk beindítása után.

Az emberek, ahogy a csukott ajtók mögött élnek

szucsadam 2017 március 14.
Címkék: film városkép

“Egy gyerek szemével, és a majd ott élők szemével kell ránéznünk a tervekre. Istent játszunk” - mondta Emile Aillaund építész, aki egy 1969-es archív felvételen a párizsi Cité des Courtillières lakótelep panelházait tologatja egy terepasztalon. Itt egy kis tér, amott befordul a házak vonala. 

screen_shot_2017-03-11_at_9_42_28.png

Amikor a Budapesti Építészeti Filmnapokat ajánlottam néhány hete itt a blogon, azt írtam, hogy a városban, az épületekben élő ember lesz az egyik fő témája - ahogy egyébként a blog is ezzel foglalkozik.

Hogy ennek mi a jelentősége? A Betontörténetek című dokumentumfilmben a panellakások építői szólaltak meg - ott hangzott el a poszt indító idézete is. Istent játszik az építész, hiszen amit ott leragaszt, a valóságban sok száz tonnányi betonból kötik hozzá a földhöz, és generációk élnek majd benne. Azt, hogy hogyan teszik majd ezt, mennyire élvezik a lakóhelyüket, milyen benyomások érik őket majd az évtizedek során, amikor ezredszer is rámerednek ugyanarra a falfelületre: az építész kezében emberi sorsok vannak. 

A filmnapok kínálatából kifejezetten azokat az alkotásokat néztem meg, amik erre reflektálnak. Hogy mennyire sikerült ez a feladat, a "sorscsinálás" az egyes koroknak, alkotóknak. Hogy miként élnek az emberek a falak mögött - ezeket a titkokat általában csak az láthatja meg, aki szintén ott él. A Betontörténetekben panellakások építését, megítélését mutatják be, a Finoman átalakított lakóházban egy korábban már pusztításra ítélt lakóházat alakítanak át teljesen, a 25Bis című filmben egy elegáns, Eiffel-torony közeli lakóépület otthonaiba kapunk bepillantást a gondnok segítségével, míg a Formák az élet vonatkozásában - A bécsi Werkbundsiedlungban egy különleges lakótelep életét kísérhetjük figyelemmel.

screen_shot_2017-03-14_at_8_41_16.png

“Lakni valahol több, mint hogy fedél van a fejed felett, élvezni kell az életet. Például itt van a sarki kocsma…” - hangzik a hatvanas évekbeli deutsche érvelés a panel lakótelepek mellett, egy ott élő szájából. A film bemutatja, hogyan gondolkoztak ezekről a lakótelepekről az akkori építészek, ott élők, és az alkotóművészek. Láthatunk részleteket propaganda-interjúkból, szovjet panel-balettekből, ahol a fiatal pár ragyogó szemmel piruettezi végig a szobákat, és persze friss beszélgetésekben is megismerhetjük, mit gondolnak ma a panelről az ott lakók.

screen_shot_2017-03-10_at_20_55_39.png

screen_shot_2017-03-11_at_10_19_47.png

Az egész jelenséget a volt szocialista blokkal azonosítjuk, ám a dokumentumfilm gyorsan rávilágít, hogy a házgyár, az előre elkészített elemek gyors összerakása francia találmány, és ott ugyanúgy ünnepelték ezt a felfedezést, mint nálunk a hatvanas években. Tíz munkás két lakást összerak egy nap alatt, negyven panelből - szólt az állítás, ami tényleg fantasztikus teljesítmény. Egy csehszlovák építész egyenesen azt állítja, hogy szerinte ma a legideálisabb lakóhely egy külvárosi panel, hiszen az ott élő egyformán közel vannak a városhoz és a természethez. De azért az ő szíve is belefacsarodott volna azokba a felvételekbe, amik a cseh Most városában készültek. 1967 és 1982 között az óvárost teljesen lerombolták az alatta található barnakőszén miatt. De nem akármilyen városról van szó: úgy képzeljétek, mintha Erzsébetvárost robbantanák darabokra.

screen_shot_2017-03-11_at_10_29_15.png

Hogy ez legyen belőle végül, egy újváros, kicsit odébb:

Tovább olvasom

Imádott énekelni a világ legszörnyűbb operaénekesnője

szucsadam 2017 március 11.
Címkék: vélemény film

"Mire gondolt az író?" Ezt a kérdést szokás feltenni középiskolában, irodalmi művek elemzésekor, amire persze a diákok egy része felháborodottan reagál. Ne mondja meg már nekem senki, hogy mit gondolt egy rég halott ember, szerintem meg ezt gondolta! És így tovább.

Van ebben egy pici igazság, hiszen maguk az írók is elcsodálkoznak sokszor azon, hogy miket magyaráznak bele a műveikbe. Mindenesetre az is igaz, hogy kellő gyakorlattal sokkal jobban közelíthetjük meg egy-egy alkotás értelmét, így irodalomtörténészeknek nagyobb az esélye, mint egy keveset olvasó átlagembernek. De senki sem tévedhetetlen.

Sokkal közelebb kerülünk a megértéshez, ha a “Mire gondolt az író?” helyett egy másik kérést teszünk fel. Ez pedig így hangzik:

“Miért hozta létre a művet az író?”.

Bele kell képzelned magad a szerző helyébe, ott kell lenned, amikor eszébe jut, hogy ő ennek most nekiáll, EZÉRT. Mi volt a célja, mi járt a fejében? Sokkal nehezebb a kérdés, de ha egyszer meg tudod válaszolni, akkor onnantól kezdve szinte tévedhetetlen vagy. Minden összeáll, mindent értesz. 

És szerencsére van segítségünk is. Én a filmekben ezeket a segítségeket úgy hívom, hogy kulcsjelenetek (ha a filmesztétika már kisajátította a kifejezést valami másra, előre is elnézést). Ez a jelenet lehet egy monológ, egy párbeszéd, vagy akár egy tekintet, amiből kiolvashatunk egy titkot. Lehet akár egy szó is, vagy, ahogy a La grande bellezza című filmben, egy elnyújtott bla-bla-bla. Egy blabla is át tudja értelmezni a filmet, meg tudja világítani számunkra az addig félig ismeretlen karaktert, akiről nem tudtuk, miért viselkedett úgy, ahogy.

Bla-bla-bla, és hirtelen megérted.

De mondok egy másik példát. Nemrég Budapesten is játszották még a Florence Foster Jenkins című filmet, amiben Meryl Streep játszotta Florence-t, az 1868-ban született, és 1944-ben elhunyt amerikai örökösnőt és amatőr szopránt, akit nem érdemtelenül tartottak a világ legrosszabb énekesének. Teljesen függetlenedik a hangoktól, a ritmustól, és amikor már apátiába esne a hallgatóság, hirtelen olyan nyivákolásba kezd, hogy mindenkinek feláll a szőr a hátán. Aki nem hiszi, annak itt a bizonyíték, egy eredeti felvétel:

Florence többnyire az általa támogatott szervezetek képviselőinek, zárt ajtók mögött énekelt, míg egy nap - hozzátartozói finom ellenkezésének dacára - elhatározta, hogy nagyközönség előtt mutatná meg a tehetségét. És itt kezdődött a bonyodalom.

Két film is készült gyors egymásutánban, ugyanebben a témában. Én először nem is az amerikai-angol, Meryl Streep - Hugh Grant páros által előadott sztorit láttam (Florence Foster Jenkins, magyarul Florence - A tökéletlen hang), hanem a francia-cseh-belga változatot (Marguerite, magyarul Marguerite - A tökéletlen hang), amiben Catherine Frot hihetetlenül kifinomult játékát láthatjuk.

Nézzétek például ezt. Csak egy egyszerű kép a filmből, és mennyire kifejezi az érzékeny, burokban élő, ingatag nőt, aki elhiszi a környezete unszolására, hogy igenis van hangja, de belül retteg a valóságtól:

screen_shot_2017-03-08_at_11_59_21.png

Ezzel szemben itt a túlábrázolt karakterekkel operáló, inkább Oscar-kompatibilis verzió (Meryl Streep kapott is jelölést):

screen_shot_2017-03-10_at_15_10_45.png

Ugye mindenki sejti, mit várhat a két filmtől? Ugyanaz a téma, előbbi egy árnyaltabb, utóbbi egy harsányabb feldolgozással. És mégis: a francia-cseh-belga változat volt, amelyik sokkal inkább kihegyezte a történetet a borzalmas éneklésre, erre építve a dramaturgiát, kezdve a filmet a sokkoló koncerttel, és fenntartva az érdeklődést egészen addig, amíg a hősnő nem szembesül saját tehetségtelenségével. Az amerikai-angol verzió mintha próbálná nem kihegyezni ugyanerre a sztorit (ne feledjük ugyanabban az évben jelentek meg, valamiben el kellett térni egymástól), így viszont nem volt egy erős vezérfonal a filmben. Úgy néztük Florence életrajzát feldolgozó filmet, mint Nagy Sándorét. Csakhogy Florence Foster Jenkins nem Nagy Sándor: az egyetlen, amiért híres lett, az a borzasztó énektechnikája. 

florence.png

Na tessék, elkalandoztam. Szóval azzal kezdtem a posztot, hogy a kulcsjelenet sikerül meglátni a film készítőjének szándékát, és egyben magát a hőst, hősnőt is értelmezni. Ez a két film megmutatja a különbséget, milyen az, amikor van, és amikor nincs kulcsjelenet. Az amerikai-angol változatban - jól sejtitek - nincs ilyen. Van a filmnek eleje, közepe, vége, megeszünk egy Popcornt, ennyi. A francia-cseh-belga változatban azonban van.

És ami megdöbbentő: senki nem vette észre. Én legalábbis egyetlen kritikában nem olvastam arról, hogy felfogták volna a kritikusok, mi történt. A közönség pedig egyértelműen a másik filmet értékeli jobbra, emezt egy unalmas, lassú monotóniának beállítva.

(Most jön egy kis spoiler.)

A kulcsjelenet alig észrevehető, és felfogható. A komornyik arcán egy másodperccel tovább ottfelejtett kamera jelzi, amikor utoljára állítja fel a fényképezőgépét, és örökíti meg úrnőjét, épp a drámai összeomlás perceiben. Ő ugyanis végig a filmben fotózza Florence-t, egy alkalommal pedig utal is arra, hogy emiatt van csak a tehetségtelen örökösnő mellett ilyen régóta. 

De miért olyan nagy szám, hogy a komornyik fotózza az úrnőjét?

A kulcsjelenetben áll minden a helyére, amikor Florence megtudja az igazságot - szörnyen énekel -, emiatt pedig színpadiasan összeomlik, ezzel együtt az élete is értelmetlenné válik. A komornyik siet a gépért, és elkattintja. Megörökíti a drámai hősnőt. És ez a történet új értelmezése: Florence Foster Jenkins, aki rajongásig szerette az operát, és a drámai hősöket, és egész életében azt gondolta, hogy ezeket a hősöket formázza meg a színpadon, valójában

maga volt a drámai hős.

Ő maga volt, aki egy tévképzet miatt nevetségessé tette magát, majd amikor rázúdult a saját maga által gerjesztett vihar, összeomlott a súlya alatt. És ekkor juthat eszünkbe: mi van, ha Florence végig drámai hősként gondolt magára, és a komornyik volt az egyetlen, aki ezen nem megbotránkozott, vagy nevetett, hanem felismerte a hőst, és rögzítette az utókornak? Egészen addig a pillanatig azt gondoltuk, azoknak van igaza, akik nevettek és szörnyülködtek (hiszen nincs hangja!), és az téved, aki erről nem vesz tudomást. Ebben a pillanatban, a komornyik arcáról leolvashatjuk: ostobák voltak a gúnyolódók, és a drámai hős a teherrel a hátán lépdelt a sorsa felé, aminek a tudatosságát szinte senki nem vette észre.

Ez pedig egy mesteri értelmezés, a Marguerite című film tehát jókora katarzist tartogat a másik filmmel szemben. Kár, hogy ez így feledésbe merült.

És hogy ebből mennyi igaz? Egyik változat sem a valóságot mutatja be, mint ahogy ez az életrajzi filmekben ez lenni szokott. Valószínűbb, hogy Florence egyáltalán nem volt ennyire eltávolodva a világtól, tisztában volt a korlátaival, de imádta, hogy a közönség özönlik látni őt, a cirkuszi látványosságot. Még az is lehet, hogy az egyik legkifinomultabb börleszket sütötte el az orrunk előtt, cserében a tehetségtelenségéből hírnévre tett szert, halála után hetven évvel is sok művészt megihletve.

Ha csak egy darabot nézel meg áprilisban: A Bernhardi-ügy

Magyarósi Csaba 2017 március 09.

Annak, aki ritkán jár színházba és fél kockáztatni, tök jó választás az Örkény színház, mert matematikailag is elhanyagolható annak az esélye, hogy valami pocsék darabra üljön be az ember (Nagy Örkény Törvény). Nyilván ennek az az ára, hogy a végeredmény általában kevésbé kísérletező, mint mondjuk amit a Katonában látsz, ettől azonban még sosem unalmas, vagy kiszámítható, egyszerűen csak stabilan nagyon jó.

Beülsz ide majdnem bármire és érzed, hogy ez egy szuper társulat, ahol a színészek, a rendezők, a díszletesek, a jelmezesek, és mindenki más is úgy érzi, hogy egy színházba, és nem egy könyvelőirodába jár be dolgozni, játszanak, élvezik, amit csinálnak.

Persze lehet, hogy nem, de mégis ez az érzésed, és ez kívülről nézve pont elég.

A fenti tétellel csak az a gond, hogy más is ismeri rajtam kívül a Nagy Örkény Törvényt, emiatt szinte lehetetlen jegyet venni a darabokra. A Bernhardi-ügy bemutatója például 2015-ben volt, de csak úgy tudtam bejutni most március elején a darabra, hogy az online értékesítés megkezdése után 1-2 perccel le is csaptam a jegyekre. Most annyi a mázli, hogy áprilisban a Városmajorban is játsszák, oda valamivel könnyebb bejutni, van is még vagy negyven szabad ülőhely a két előadásra.

És ha csak egy darab van, amire áprilisban elmész, akkor ez egy remek választás, mert nagyjából minden benne van, amitől egy darabot jónak szoktak találni.

A sztori fordulatos és reflektál a mostani eseményekre, viszonylag szomorú látni, hogy az emberek többsége pont annyira nem képes nagyobb perspektívában és valódi összefüggéseiben látni a világot 2017-ben Budapesten (meg egyébként kábé mindenhol), mint száz évvel ezelőtt Bécsben.

Mintha a két világháborúból és a két nagy európai diktatúrából nem tanultunk volna semmit, pontosabban mintha elfelejtettük volna, amit tanultunk.

A Bernhardi-ügy, Arthur Schnitzler darabja egy orvosról szól, aki szakmai döntést hozva vitába keveredik az egyházzal, a társadalom és a politika felkapja a sztorit, és az eredeti eseményektől és a szemtanúk egyértelmű vallomásától elrugaszkodva kreál ügyet ott, ahol nincs is.

A történet szól a szűklátókörűségről, a gátlástalanságról, az ezekkel összefüggő politikai játszmákról, arról, hogy mit jelent mindezek fényében a tisztességes viselkedés, meg úgy általában arról, hogy van-e értelme a megalkuvás nélküli tisztességnek, ha nincs semmi célja önmagán kívül.

Viszont ezeket a kérdéseket nem moralizálva boncolgatja a darab, hanem egyik nagyon erős drámából a másik önfeledt röhögésbe esve és ettől a remek rendezéstől lesz jó a Bernahrdi-ügy, ettől lesz egy száz évvel ezelőtti Cohen-mozi, legalábbis az egészet végignézve nekem a sztori és a végső mondanivaló sok szempontból olyan filmeket juttatott eszembe, mint mondjuk az Égető bizonyíték.

Szintén párhuzam, hogy a remek, fotózásra született színpadkép előtt itt sem ül le a történet két órán keresztül egy másodpercre sem, hogy a karakterek mind izgalmasak és hogy olyan színészek játsszák a darabot, hogy legszívesebben mindenkinek bemásolnám ide a nevét, mert megérdemelnék.

A főszereplő, Mácsai Pál persze elvisz a hátán bármilyen darabot, bármilyen szöveget, most is olyan könnyedén, elegánsan és természetesen alakítja Bernhardit, hogy őt nézve eszedbe se, hogy színházban ülsz, mintha tényleg a vívódó belgyógyász professzort hallhatnád, ahogy Mácsai minden darabban magától értetődően az, akit játszik (miközben szerencsére nagyon Mácsai).

Gálffi László gátlástalan egészségügyi miniszterként nagyon szórakoztató, Für Anikó remekül idegesítő, Znamenák István, Epres Attila, Csuja Imre, Nagy Zsolt meg, na jó, most hagyom abba, tényleg ideírhatnám az összes nevet, szóval óriásit alkot a csapat.

Érdemes lecsapni a jegyekre, amíg még vannak.

(Fotók: Gordon Eszter)

süti beállítások módosítása