A budapesti gyorskaja-forradalom nagyjából átlépte a kezdeti, izgalmakkal teli időszakát, amikor még mindenkiben heves szívdobogást indított meg egy-egy új, ígéretes hely megnyitása. Megvan a lendület, most jöhet a terjeszkedés, hogy beteljesüljön 2013-as jóslatom, és tényleg kivételes legyen nem jó kaját árulni, legalábbis a a belvárosban.

Az új helyeknek már nagyon nincs könnyű dolga. Az elfogadhatónál jobb alapanyagok, ügyesen összerakott kaják, hangzatos ételnevek és friss facebookos kommunikáció: ez eddig még elég volt, mára már kevés lett. Ezentúl kell még valami plusz, hogy kitűnj, ugyanis megindult egy félelmetes gépezet,

az uniformizálódás.

Egyrészt a vásárlók szemében lesznek egyre egyformábbak a helyek, mert a hetvenedik hasonlóan kinéző, és hasonló ételt adó kajálda után senki nem fog figyelni az apró nüanszokra. Másrészt a gyorséttermek is egyre egyértelműbb kinézettel, ízekkel operálnak, sokszor ugyanonnan veszik a hamburgerzsemlét, a húst előre elkészítve, csomagolva vásárolják, ugyanonnan. Jó péktől, jó hentestől, mégis: ugyanonnan.

Érdekes módon ilyenkor épp onnan várhatjuk a meglepetést, ahonnan nem is számítunk rá. A régi, jól kipróbált helyekről.

Nem arra gondolok, hogy egy régen híres hely megújul, és elkezdi felfrissíteni az egyébként már bejáratott, de lassan kikopó brandjét. Ez is jó irány lenne, de sajnos ritkán látunk rá példát. Arról beszélek, amivel Csabával egyszerre szembesültünk a hetekben itt:

A Kis Parázs mára már egy helynek tűnik a sok közül a Kazinczy végén, pedig az elbulinegyedesülés előtt sokat jártunk ide mindketten. Emlékszem az ízekre, amikre azóta már rengeteg, frissen nyitott thai étkezde hasonló ízeit toltam be. Bár szeretem a húst, itt mindig húsmentes vonalon mozogtam, általában a C3-at vagy C1-et, Kao Pad Pakot vagy Pad Thait kértem az étlapról. Jelentem, még ma is ugyanolyan, mint régen.

Csaba pedig Panang Curryt evett, csirkehúst currypasztával, amiről azt mondta - és ilyet ritkán hallani tőle, mert nagy dicséret -,

olyan mintha Thaiföldön egy utcai árusnál vettük volna.

Néhány nappal később, amikor átküldte a fotót a tányérjáról, ezt írta:

De jo volt!

Tényleg az. Teljesen kimozdított engem is a megszokott thai csapásvonalról. Az uniformizált csapásvonalról. 

Az élmény különös gondolatokat ébresztett bennem. Egyrészt természetesen azt, hogy mennyire elfelejtettük a jót, ami végig itt volt a szemünk előtt. Lehet, hogy nagy erőkkel keressük azt az ízt, amit  már sok-sok éve kínálnak mellettünk, csak mi nem arra fordítjuk a fejünket.

Másrészt milyen különös, hogy pont azon a helyen, ami bele sem ment az uniformizálódás utcájába, B24 és C1 névvel kérjük ki az ételeket. Persze ott a rendes nevük is, ami a Parázs Presszó és a Kis Parázs nyitásakor nagyjából a "káó... hagyjál már, hozz egy ilyen izét" reakciót váltotta ki az átlagos vendégből.

Nálam hevesebben senki sem mondogatja, hogy mindig próbáljunk ki új helyeket, hiszen enélkül nem fejlődik a hazai kínálat, nem tudnak befutni az igazán jó versenyzők. Mi ezt tesszük Csabával, így a törzshely luxusa nekünk nem jár. De ha volt régen egy kedvenc helyünk, ahol jó kaját adtak, akkor érdemes visszanézni oda, és újra megnézni, mit adnak. Lehet, hogy azóta leromlott a színvonal, lehet, hogy tök ugyanazt kapjuk. Ha pedig ugyanazt esszük, jobban észrevehetjük, milyen változásokon mentünk végig az elmúlt években. Lehet, hogy úgy járunk, mint én: rácsodálkozunk, hogy sok esetben a változás másfelé vitt minket, mint először gondoltuk.