Három éve volt, hogy a bécsi Secession művészegyesület legizgalmasabb korszakából kiállítást rendezett a Szépművészeti. Épp itt volt az ideje, hogy folytassák a projektet, és a múzeum oldalára kifeszített molinóból már tavasz óta lehet tudni, hogy nyár közepén itt a második rész: most még nagyobb, még izgalmasabb, még több pucérság!
A legújabb kiállítás sztárja ugyanis Egon Schiele, aki sokat tanult ugyan Klimttől, de az emberi test ábrázolásában, annak nyíltságában felülmúlta mesterét. Amit a Szépművészeti alaposan és okosan magyarázva be is mutat.
Mert ez a kiállítás nemcsak Schiele aktjairól szól, még csak nem is a festő fejlődéstörténetéről, arról, hogy miként lett Klimt-epigonból, a lélek és a test határait elmosó elementáris erejű művész, hogy a sokáig el nem ismert festő élete utolsó évében miként lett sikeres szakmailag és anyagilag, tudta meg, hogy apa lesz, majd miként vesztette el hat hónapos terhes feleségét, és hogyan követte ő is a halálba három nappal később. Mert itt látjuk azt a kort is, amiben Schiele élt, amiben a bécsiek előbb a párizsiakat követve, majd hozzájuk felzárkózva, később őket meghaladva keresték az újat, az elszakadást a szecessziótól, ornamentikától, az Akadémia szerinti széptől.
És hát lássuk be, a mutatvány elég jól sikerült nekik, mert a Szépművészeti legújabb kiállítását végigjárva valamivel rosszabb kedvvel jössz ki, mint mondjuk a legutóbbi nagy durranásról, Cezanne-ról: Schiele, Kokoschka és a többiek képeit uralja a halál és a barna, meg még néhány lehangoló szín, és aki még mindig azt hiszi, hogy valami fergetegesen vicces kiállításra jön, annak hadd idézzek találomra egy címet: Meg sem született gyermekét ölelő halott anya.
Legyilkolt bébifókákra már nem futotta?
Persze a művészet mögötti keserűség érthető, Schiele élete tele volt nélkülözéssel, nem jött ki az anyjával, lecsukták, amiért kiskorúakat festett meg meztelenül, és ha ez nem lett volna elég, jött még egy világháború is, amiben Bécs volt a rossz fiú, de legalábbis az aktív fél. Csoda, hogy még az aktjai is sokszor inkább izgatottságot és nem elsősorban erotikát fejeznek ki? A női modellek hiába villantanak csupasz puncit, végső soron mégis azt látod a furcsa vonalvezetésben, a kicsavart pózokban, ahogy a belső zavar kiül a formás testekre (aki simán csak formás testeket akar nézni, inkább a Newton-kiállításra váltson jegyet ugyanebben az épületben).
És ettől lesz olyan zseniális ez a kiállítás. Schiele felháborítóan jó festő volt, érthető, erős képekkel, amiket a Szépművészeti jó környezetben, jó magyarázatokkal, jó megvilágításban, szép ívet rajzolva mutat be. Szóval ha csak egy kiállítást néztek meg a héten, ezt ki ne hagyjátok (és akkor most hallgassuk el a másik gigakiállítást, ami a héten nyílik Budapesten, és térjünk majd vissza rá néhány nap múlva).