Fogalom nélküli látogatóként az avantgárd akkor tud belőlem hatást kiváltani, ha sokkol: amikor olyan félremagyarázhatatlanul erős a képi világ, az üzenet, szóval végső soron a művész szenvedése, hogy az mindenféle jelentéssíkon könnyen értelmezhető.

És az is személyes tapasztalat, hogy az avantgárdnak nagyon jót tesz, ha a művésszel valami szörnyűség történt gyerekkorában, mert minél mélyebbről jön a kifejezési vágy, annál erőteljesebb a végeredmény: ez végső soron az általam is értelmezhető tartományba löki a művet.

A napokban olvastam ki Jorge Semprún Írni vagy élni című könyvét, ami a spanyol-francia politikai fogoly bunchenwaldi élményeiről szól, pontosabban arról, hogy a táborban töltött másfél év mennyire feldolgozhatatlan élt a szerzőben még negyven évvel később is. Éppen ezért volt olyan érdekes most a Szépművészetiben ugyanazt a problémát látni a másik oldalról: Günther Uecker a Wustrow-félszigeten nőtt fel, ami a német hadsereg egyik bázisa volt, gyerekkorát tehát a légvédelmi gyakorlatok, a repülők határozták meg, ami persze nem egy Buchenwald, de nem is egy zánkai gyermektábor. Aztán jöttek az oroszok, a kegyetlenkedések, a halottak, és az ötvenes évek óta a művek, az emlékek töretlen nyomorúságáról tanúskodó alkotások.

Mert a Szépművészeti Uecker-kiállítása minden, csak nem vidám. Aki valami lélekemelőre vágyik, inkább keresse fel a múzeum szemközti részében rendezett Cézanne-kiállítást, amire egyébként már 140 ezren látogattak el. Ueckerre nem röhögni megy az ember, és nem is feltétlenül ide szervezi a szerelmes légyottot, feltéve, hogy nem tökkelütött idióta az illető.

Uecker ugyanis a nyakunkba önti az összes bánatát, ami első ránézésre abból áll, hogy a művész mindent televert szöggel. Egyébként második blikkre sem látsz nagyon mást, csak egy rakás fatörzset, amiből sündisznókat készített a fickó, képeket, szöges képeket, ami olvasva nem tűnik egy nagy varázslatnak, de a helyszínen lődörögve azért meglehetősen erőteljesen kifejezőnek érzed a műveket. Rossz gyerekkora volt, kétség sem fér hozzá.

De Uecker gondoskodott arról, hogy tovább tudja nyomasztani magát és a világot akkor is, amikor a régi emlékek már halványulni kezdtek: a nyolcvanas években ellátogatott az Egyesült Államokba, ahol a hivatalok valami szent hegyet akartak kitermelni, a helyi indiánok meg nekikeseredtek: ettől Uecker új korszakába lépett, és szögek helyett késekkel kezdte el bemutatni a szenvedést. A késhegyeken álló gerendák mindenesetre valóban erőteljes alkotások.

De a művész egész életében a szenvedés különféle formáit mutatta be, és öregkorára sem állt le: a Szépművészetiben kiállították egy 2006-os munkáját is, a Fekete esőt, ami hosszú, fellógatott papírtekercsekből áll, tele fekete írásjelekkel, ezzel utalva arra, hogy a hiroshimai atomtámadás sem volt csupa játék és mese.

Nyomasztó, de rövid, könnyen érthető kiállítás Ueckeré, ami elég jól összefoglalja, hogy milyen volt a huszadik század (szar), szóval aki mostanában retrospektív hangulatában van, az semmiképp se hagyja ki a Képpé formált anyagot a Szépművészeti Múzeumban

Uecker
Képpé formált anyag
Szépművészeti Múzeum, Dór Csarnok
2012. december 15.– 2013. március 10.