Huszonegyedik alkalommal is megszervezték a Budavári Borfesztivált, hülyék is lettek volna nem megszervezni. A palota udvarain megrendezésre kerülő gasztrofesztiválok menthetetlenül sikerre vannak ítélve, a borfesztiválokon meg általában egy tűt sem lehetett leejteni szombat esténként.

Naná, hogy szombat este érkeztem én is.

Gyakorlati alapozás: többféleképp lehet feljutni a várba, egyrészt busszal (320 forint), a Clark Ádám térről Siklón (900 forint), a Dózsa György tér felől, lifttel (100 forint), esetleg az alagút bejárata felett elsétálva, gyalog (0 forint). Utóbbiban az is az előny, hogy a testmozgással előre feloldozást nyersz az egész estés borkóstolás úszóguminövelő hatása alól. Legalábbis meg vagy erről győződve.

Fent ugyanaz a kép fogad, ami minden évben: a Koldus kapu előtt a 4-5 pénztár ellenére is kígyózós sorok, míg mondjuk 50 méterrel arrébb, a Turul-szobor alatt ketten állnak sorba. Általában az Oroszlános udvar felől a legjobb az érkezés, itt senki nincs. Viszont szombaton a jegypénztár sem működött, így aztán fel sem engedték az embereket, odalent a biztonsági őröknek repült egy-két megjegyzés.

Miután a kezdők fél óra, a gyakorlottabban három perc után bejutnak, egy következő feladat állja útjukat: kóstolójegyet kell venni. A bejáratok melletti standokon ismét hosszú sorok, míg a száz méterrel beljebb elhelyezett jegyosztó pultnál az eladók unottan verik az asztallapot. Kellő gyakorlattal tehát annak ellenére lehet tíz perc után már az első kóstolót a pohárba kapni a feljutást követően, hogy egyébként iszonyú mennyiségű ember hömpölyög a bódék között. És ugyanez igaz a borászstandokra is: különös módon sehol sem alakult ki nagyobb sor, két-három ember után mindenhol lehetett kóstolót kapni, és általában mindig a pultra tudtam könyökölni.

Nem is értem, mi történt. Mintha a tömeg folyamatosan áramlott volna, üres kóstolópohárral.

Na de a metódus. 220 borászat 5000 féle bora közül válogathatunk, így muszáj kitalálni valami borsort, érdeklődési kört, ami alapján haladunk. Ha ugyanis mindent megkóstolunk, két problémába futunk bele: 1. megittunk 33 üvegnyi bort, és nem emlékszünk, merre lakunk. 2. elköltöttünk másfél millió forintot, így taxira már nincs pénzünk.

Egyik ott kóstoló ismerősöm például a vörösöket szereti, ezért elhatározta, hogy csak azt kóstol. Jó szűkítés, de még mindig kevés. Tovább ment: szekszárdi vörösöket célozta meg. Így már túl lehet élni.

A borok fél decis kóstolójának legalacsonyabb ára 2 kóstolójegy, vagyis 200 forint, ennél még a Spar sátra sem ment lejjebb, pedig ott kifejezetten csak két információt hirdettek az egyik táblán: FEHÉR BOROK 2 KUPON. Gyakran futottunk bele még 3-4 jegyes borokba, az 5-9-ig tartó intervallumban már csak kevés csúcsbor került be. Két jegy tehát az alföldi, 800 forintos palack kóstolója és az 1500 forintos fehérbor fél decije is. Háromszáz forintért adták a dél-afrikai standnál a hazai forrásból 4000 (a wine-searcher.com-on 2000) forintért kínált 2010-es Kaapzicht Combinationt, tehát sok logikát nem kell keresni az árakban. Egy standon belül már lehet következtetni a palackok egyenkénti árszínvonalára, de a legalacsonyabb ár mindenhol ugyanaz.

Én szerteágazóbb tervet eszeltem ki magamnak: mivel a díszvendég idén Horvátország, így ott kezdtem, könnyű fehérrel. Utána a terv szerint Dél-Afrika következne, majd Tokaj. Innen lépnék át a vörösök felé, Eger-Villány, majd egy-két édes fehérrel zárnám.

A horvát borokról nem sokat tudok. Azt is megtudtam, miért: az ország borászainak közel fele nem értékesíti borait, csupán saját igényeik kielégítésére termel. Három standot állítottak fel: északi termőterületek, déli és még délebbi szőlők. Mivel a pult mögött álló, magyarul kifogástalanul beszélő magyar srác szerint észak inkább szól a fehérről, innen kértem egy Krauthaker chardonnay-t. Nem mondom, hogy a fesztivál legnagyobb élménye volt, de erős kezdés. Leginkább a magas alkoholja miatt, hiszen a képlet úgy szól, hogy sok napsütés – sok cukor – sok alkohol.

Dél-Afrika viszont meglepetés volt, itt igazán egyedi borokat kóstoltunk. A már előbb említett Kaapzicht Combination (chenin blanc/sauvignon blanc) igazi fűszerbomba, borsos-zöldfűszeres ízekkel. Misi barátom sauvignon blanc-ja egészen más vonalon mozgott, bodzás volt, de nagyon. Már-már gyanúsan bodzás.

Útközben Badacsonyban kóstoltunk a Válibortól egy szürkebarátot: nagyon ásványos, szinte már rozéba hajló színnel, annyira badacsonyi, hogy a szürkebarátot sem lehetett felfedezni benne.

Ekkor már nem voltunk szomjasak, pedig ezután jött csak Tokaj. Átverekedtük magunkat a szűk átjárón, erre kábé tíz perced szántunk az életünkből:

A tokajiak a Halászó fiú teraszon kaptak helyet, ahogy beérkeztünk ide, rögtön a Szent Tamás pincészet jött szembe. Mutattam Misinek, hogy pont jó helyen vagyunk, pihenjünk is meg itt. Az idei borfesztiválon ugyanis kifejezetten a fiatal borászokra koncentráltak, ezért például a legendává vált idősebb Szepsy standját hiába kerestük volna, itt volt viszont az ifjabb, aki szintén remek borokat készít Szent Tamás márkanév alatt.

Emlékeztek még a tökéletes falatról szóló írásomra? Na, abban is volt egy korty a Szent Tamás furmintból.

Most újra megkóstoltam, hibátlan, de a Nyulászó furmint-hárslevelű kombó esett a legjobban. Az egyébként is elegáns furmintba virágporos ízeket csempésző hárslevelű volt a fehérborok fénypontja aznap.

Még elnéztünk a Patriciushoz is, nem kóstoltam tőlük soha, gondoltam kipróbálom. A Szent Tamás után a furmintjuk gyengécske, vérszegény volt, inkább ezzel kellett volna kezdeni. Olcsóbb is persze, a lazább borozgatást célozták meg vele, de a borsort kár volt így megtörnöm.

Közben rájöttem, mi az egyik legszebb látvány: ahogy a sülő étel füstje kissé elhomályosítja a Lánchidat:

Ekkor már két órája kóstoltunk Misivel, akinek jött otthonról az sms: a gyereknek gyógyszer kellene, beteg. Elkezdtünk visszafelé sietni a Dísz tér irányába, meglepetésünkre az átjáróban alig lézengett már néhány ember:

Ki érti a tömegeket.

Útközben még odanyújtottuk a poharunkat a St. Andrea pultjánál állók felé, Lőrincz György borai a kedvenceim között vannak. Egy Hangácsot kértem, hogy emlékeztessem magam, milyennek kellene lennie az igazi egri bikavérnek. Ilyennek, pontosan. Akinek rossz véleménye van a bikavérről, kóstolja meg ezt.

Misi beült egy taxiba, én még visszasétáltam, hogy az édes fehérek se maradjanak ki. Ráadásul volt még nálam nyolc jegy, valamit kezdeni kellett vele. A Gróf Degenfeld standjánál kötöttem ki, ahol a 2004-es 5 puttonyos aszút néztem ki magamnak, 700 forintos kóstolóáron. Itt viszont már annyira nem voltam képben, hogy nem mernék véleményt mondani, inkább idézek a jegyzetemből:

Aszú hibátlan, de nem hozott tűzbe. Tökéletes, és mégsem. Utóíz brandys. De lehet, hogy be vagy rúgva.

Mivel a nyilvánvalóan szétcsúszott fejem ellenére itt felismertek, ragaszkodtak hozzá, hogy megkóstoljam a csúcsbort is, az Andante furmintot 2008-ból. Ez egy összetett ízvilágú, botritiszes furmint, a hordóban töltött évek száma mellett az a különbség az aszú és közte, hogy az Andante furmintnál csak a botritiszes fürtöket válogatják, nem a bogyókat, mint az aszúnál. Sok mindent nem mernék állítani erről a tételről, de az biztos, hogy remek lezárása volt az estének.

Nagyjából 6000 forintot kóstoltunk el ketten, vagyis 3000 forintba kerül egy ilyen sor végigkóstolása egy embernek. Ami nem sok, tekintve hogy egy üveg borra is kiadok ennyit, ha érdemes, és az nem jár ennyi kalanddal. Persze ehhez vegyük még hozzá a 2700 forintos belépőt, ami egy csapásra költséges mulatsággá változtatja a borfesztivált.

De az is igaz, hogy ha ez nem lenne, nemhogy egy tűt, egy korty bort nem lehetne a földre önteni, mert egyből valamilyen szájba loccsanna.