Folytatjuk a Wesselényi utcás sorozatot. Ettünk egy remek flódnit, utána ellátogattunk egy régi vágású és egy trendi cipészhez, most meg egy újabb régi mesterség képviselőjével beszélgetünk: egy vésnökkel.
Pontosabban egy vésnöknővel, Szabó Magdolnával, akinek nagyszülei a századfordulón ismerkedtek össze a Holló utcai ezüstgyárban, ahol evőeszközöket és tálcákat készítettek, políroztak. Húsz évvel később, egészen pontosan 1925-ben Magdolna apukája már fiatalember volt, és a szülőktől tanult mesterséget folytatva Findler Frigyes király utcai vésnökműhelyébe ment tanulónak. Iparengedélyét 1945. december ötödikén kapta, az utolsók közt Magyarországon.
A következő évtizedekben Magdolna apukáját megpróbálták szövetkezetbe kényszeríteni, ő azonban a nehéz időkben is kitartott a kis Gozsdu udvari műhelye mellett és független maradt.
Magdolna 1948-ban született, és bár nem akart vésnök lenni, nem vették fel az iparművészetibe, mert apukája kisiparos, anyukája háztartásbeli volt, ezért mégis csatlakozott a családi bizniszhez. Amit egyre jobban megszeretett. A szakmunkásvizsga 1969-ben készült el, a mestervizsga 1972-ben, onnantól kezdve kettesben dolgoztak a műhelyben.
Jó idők voltak ezek: a nagy állami vállalatok, minisztériumok rendszeresen adtak le nagy megrendeléseket, hiszen divat volt vésnökökkel készített mesterműveket ajándékozni április negyedikére, május elsejére és karácsonyra.
Ekkor végzett annak a tőrnek a díszítésével is, amit az akkori honvédelmi miniszter, Czinege Lajos Fidel Castrónak vitt ajándékba. Szóval Magdolna művészete bejutott az akkor legfelsőbb körökbe is.
1980-ban aztán nyugdíjba ment Magdolna apukája, de 2006-os haláláig segített a munkában. Volt, hogy csak barátaival találkozott a műhelyben, de Magdolna minden fontosabb munkát egyeztetett vele. "Éreztetni akartam, hogy még fontos, még mindig van feladata".
Aztán jött a rendszerváltás, és minden megváltozott. Megkezdődött a Gozsdu udvar felvásárlása majd felújítása, így került a Wesselényi utcába a műhely. Közben elmaradtak a nagy megrendelések, az emberek meg leszoktak arról, hogy vésnökhöz járjanak. Pedig Magdolna a mai napig csodás munkákat készít és halad a korral.
Például monogramot vés bőr mobiltokra, de alig van rá kereslet. "4-8 ezer forintba kerülnek, kézzel készülnek és azt hittük, amikor kitaláltuk, hogy ez majd érdekelni fogja az embereket, de alig-alig van megrendelés".
Ugyanez igaz a sárgaréz tányérokra, amik régebben nagyon divatosak voltak, de ma már senki sem akar 30 ezer forintot fizetni egy hétnyi kézi munkáért, hiába van mögötte annyi tudás, tapasztalat. És a sárgaréz névtáblákat sem vásárolják már, pedig az egész mestermű megvan 15 ezer forintból.
"Az emberek már műanyagot vesznek, azt nem lopja el senki. ÉS egyébként sem kellenek az embereknek a mesterművek. Ma az az elv, hogy ha valami megsérül, azt el kell dobni. Elvesztették a tárgyak az értéküket. Az arany sem az már ami volt, csak nyersanyag. Régen egy pecsétgyűrű apáról fiúra szállt, értéke volt: amikor meghalt az apa, a legidősebb fiú viselte tovább. Ma már olyan vékony aranyból készítik a tucatgyűrűket, hogy ha véletlenül hozzácsapjuk a kezünket az autóhoz, behorpad a gyűrű."
Amikor Magdolna a változásról beszél, nem szomorú, nem sopánkodik, csak értékeli a helyzetet. És közben végig mosolyog. Becézgeti férjét, aki szintén a műhelyben tölti mindennapjait, ott készíti festményeit.
Néha meg vevőjük is akad, de egyre kevesebb. "Azt a tartalékot éljük fel, ami a szüleinktől ránk maradt, meg amit életünk során felhalmoztunk. Megélni ebből már nem lehet. Ha jön hozzám tanuló, azt mondom neki, hogy szívesen átadok neki mindent, amit tudok, de jövedelemre már ne számítson. Persze nem is nagyon akar már senki vésnöknek tanulni" - mondja Magdolna aki továbbra is imádja a mesterségét a Wesselényi utca 16. szám alatt, és nem bánta meg, hogy vésnök lett.