Kábé tíz éve már, hogy elolvastam Daniel Keyes: Virágot Algernonnak című regényét. Ez pedig attól függetlenül hosszú idő, hogy mindenre, ami régen volt, azt mondom: kábé tíz éve már.

Na mindegy. Imádtam. A könyv utazásra vitt egy másik ember fejébe, egyszerre próbálta megértetni egy értelmi fogyatékos és egy szuperintelligens ember belső vívódásait. Aki nem ismerné a történetet: miután Algernonon, a kísérleti egéren eredményes a beavatkozás, Charlie-n, a pékségben dolgozó, fogyatékos emberen is végrehajtják az intelligenciaszint emelését célzó agyműtétet. A kísérlet sikerül, az egér után Charlie tudata is egyre jobban kinyílik, észreveszi a világot, elemzi az életét. Tudása egy idő messze meghaladja az orvosaiét, így a kísérleteket ő folytatja tovább, aminek során kiderül, hogy a gyors fejlődést még gyorsabb hanyatlás követi. Charlie elfelejti a napok alatt megtanult nyelveket, a szavakat, a fogalmakat, és a történet végén bevonul egy szanatóriumba.

Ezt próbálta meg színpadra vinni a Laboratorium Animae Társulat, akinek már több előadásáról is beszámoltunk korábban. Egy személyes naplót színpadra vinni pedig pont olyan kockázatos vállalkozás, ami megérdemli, hogy ellátogassak a premierre - gondoltam. Vasárnap így is tettem.

A feldolgozott könyv tehát egy naplószerűen megírt regény, így adja magát, hogy egy monodrámát fogunk látni, vagyis egyetlen szereplő lesz a színpadon, aki a mesélés közben lassan átváltozik szuperemberré, majd vissza, értelmi fogyatékossá. Nagy koncentrációt igényel mind az előadótól, mind a befogadótól. És egyetlen emberen is múlhat a nézőtéren, hogy ez nem sikerül. Itt is ez történt.

Az első sorban ült egy fiatal lány és barátja, tipikus lebiggyesztett szájú wannabe-művészpár. A lánynál egy fényképezőgép, amivel percenként tíz képet készített, az előadás első percétől az utolsóig, a gépe pedig hatalmas kattanásokkal jelezte a kép elkészültét. Nem zavarta, hogy a csendben időnként a légyfingás is dübörgött volna, kattogtatta a gépét megállás nélkül. Az előadás első fél órája tehát úgy telt, hogy megpróbáltam rájönni: ennek mi értelme. Magának készíti a nyilván hihetetlen művészi érzékkel készült képeket egy olyan előadásról, amit tulajdonképpen elcseszett, vagy esetleg egy lap számára csinálja a fotókat a darabról, aminek az atmoszférájáról a képeknek esélyük sincs számot adni.

Aztán fél óra múlva már meg sem hallottam a csattanásokat, belemélyültem Gönczy Attila remek játékába. Tényleg fantasztikus volt. A kísérleti színházaknak sokszor megvan az a hibája, hogy túlvállalják magukat, és olyan dolgokat próbálnak ráerőltetni a színészre, ami még egy Mácsai Pálnak, Kulka Jánosnak is kihívást jelentene. Itt is valami ilyesmire számítottam, de Gönczy Attila átugrotta a lécet rendesen.

Volt azonban, ami nem tetszett. Ha ugyanis nem olvastam volna a könyvet, nem mindig tudtam volna átélni az adott jeleneteket, nagyrészt azért, mert mindent bele akartak zsúfolni a másfél órába, Charlie és Algernon, Charlie és Ms. Kinnian, Charlie és a munkatársai, orvosai, a világ kapcsolatát, és ez nem fért bele. Nem mertek kiválasztani kevesebb fonalat, pedig kellett volna, így picit kusza, zavaros volt a végeredmény.

A másik zavaró körülmény a hangszórókból hallatszó Ms. Kinnian hangja volt, akivel Charlie párbeszédeket folytatott. A mondatokat érezhetően úgy olvasta fel valaki, hogy nem tudta, mi az adott szöveg értelme a darabban (például amikor Ms. Kinnian szabadkozik, hogy belement valami a szemébe, és kiszalad, akkor a hangsúlyból éreznünk kell, hogy nem egy bogár repült bele, hanem elsírta magát).

Mindenestre Gönczy Attila átváltozását érdemes megnézni, giccsmentesen utaztatott végig az elme állapotain az elejétől a végéig. Hihetőbb fogyatékos volt, mint Forrest Gump, és intelligensebb zseni, mint a jó Will Hunting. És ki tudta zárni az első sorban kattogtató pofátlan hölgyet, ami önmagában nagy szó.