English

Egy nap a városban

Szart enni drágán is lehet

Magyarósi Csaba 2011 november 25.
Címkék: étel

Érik már bennem egy ideje ez az írás, de most jött el a pillanat, a végén kiderül, miért.

Alapvetés: jót enni nem feltétlenül kerül sokba. Kiegészítés: a szar sem okvetlenül olcsó.

Hogy az alapvetést bizonyítsuk, egész sorozatot indítottunk korábban az Egy nap a városban blogon. Az Olcsó ebéd menő helyenből kiderült, hogy 800-1200 forintért a legjobb budapesti éttermekben is kapsz három fogást ebédidőben. Körülbelül annyiból tehát, mint a vállalati kifőzdékben, vagy amennyiből a kajaszállító cégek kínálják műanyag fogásaikat, esetleg amennyiből egy gyorsétteremben kapsz meg egy menüt, extra nagy eséllyel az órákon át tartó böfögésre.

De van itt egy másik véglet is: amikor nem azért mész szar helyre, mert abban a tévedésben élsz, hogy a jó helyek drágák. Hanem amikor önként fizeted ki a gatyádat is valami ehetetlen moslékra, csak mert nem tudod, hogy mi a jó.

Az utóbbi időkben több ilyen élményem is volt. Néhány hónapja egy baráti társasággal ültünk be egy belvárosi olasz étterembe. Ők ajánlották a helyet, én még az életben nem hallottam róla, ami rossz jel: nem mondom, hogy mindent ismerek Budapesten, de azért elmerültem már annyira a témában, hogy legalábbis elkezdjek gyanakodni egy ilyen esetben.

Gyorsan megnéztem a hely onlinle étlapját, ami csak tovább növelte a gyanút: hosszan, vég nélkül sorolták a koncepció nélkül egymás mögé dobott fogásokat, és egy túl hosszú menüvel esély sincs a jó minőségre, hiszen az eleve kizárja a jó alapanyagokat és az aprólékosan kidolgozott mesterfogásokat. Mindezt persze elfogadja az ember egy csárdában, egy olcsóbb étteremben, de az árak alapján az említett hely abszolút a felső kategóriában van Budapesten.

Megérkeztünk, megrendeltük az életeket, és az történt, amire számítottam:

értékelhetetlen, színvonaltalan, íztelen hulladék volt a tányérunkon, amit a számlán szereplő összeghez képest legfeljebb féláron illett volna eladni. A meglepő az volt, hogy az asztaltársaságunk milyen boldog volt ettől a szeméttől: kiderült, hogy évekkel korábban találták a helyet, odaszoktak, és azóta csak ebbe az étterembe járnak és lényegében mindig ugyanazt eszik.

Óriási hibát követtek el: nem voltak nyitottak a világra, nem voltak felkészülve a fejlődésre, arra, hogy amit 20-22 évesen finomnak találtak, annál azért van feljebb, ahhoz képest van hova előrelépni. Nem akartuk elrontani a kedvüket, de ők egyértelműen a saját áldozataik: szinte heti rendszerességgel hagynak ott kettőjüknek 14-18 ezer forintot olyan ételért, ami 6-8 ezernél nem ér többet, a hely meg persze, hogy nem változtat, ha egyszer ebből is megél.

Egy másik sztori egy vidéki városhoz köthető: meghívtak vacsorázni egy szintén olasz étterembe (ez az olaszozás kezd gyanús lenni), amit úgy általában a város legjobbjának tartanak. Az árak is ennek megfelelők: előételek 900-1900 forintig, tésztafélék 1500-1900 között, frissensültek 3000-től, halételek szintén. Abszolút felső középmezőny, egy előétellel, főétellel, desszerttel és egy pohár borral nyolcezer forintot bármikor otthagysz a helyen, ami Budapesten a high-endet leszámítva a legtöbb színvonalas étterembe tuti belépő.

Amit viszont ebben az étteremben kaptam, valami tragédia volt: túlsózott, katasztrofális technikával készített, kizárólag fagyasztott alapanyagból készített szemét került a tányéromra horror áron. Ez az eset abban különbözik a fentitől, hogy itt a vendégek a hely áldozatai, és nem a maguké: kihasználják, hogy nincs valódi verseny, hogy nincs erő, ami jó árakra és jó ételekre kényszerítené az éttermeket, mert kicsi a település, lényegében bármit megtehetnek, amit nem szégyellnek. És nem szégyellősek.

Van viszont még egy típus, ami inkább az első, mint a második példával hozható párhuzamba. A téves, de biztosnak hitt alapelv. Ismerőseim rendszeresen járnak étterembe, de szinte csak hotelekbe. Nem mennek máshova. Ez nem feltétlenül baj, vannak jó hoteléttermek, viszont remek fogásokat hagynak ki a szűklátókörűségük miatt. Kedvenc példám, hogy legalább havonta egyszer elmennek a Corinthia Hotelbe ebédelni, ami alapvetően jó választás, de nonszensz, hogy még egyszer sem jutott eszükbe kipróbálni a hotel bejárata mellett található Bock Bisztót, ami Budapest egyik legjobbja. Nem feltétlenül drágábban.

És akkor eljutottunk a legújabb élményemig, amit a napokban gyűjtöttem be. Egy régi, kedves vidéki barátommal találkoztam, aki céges rendezvényre érkezett Budapestre, fizették neki a hotelt és az ellátást. Első este elcsaltam a Ringbe, egyen inkább ott, második este meg ő hívott vissza engem a hotel éttermébe, a korábban fel nem használt utalványát beváltva. Elvileg hatezer forint volt a keret, ennyit lehetett leenni, ennyit fizetett a barátom cége a vacsoráért, fejenként. Márpedig az jó pénz, vagy két tucat helyet tudok Budapesten, ahonnan hatezer forintos keretből elégedetten távozok.

A hotel azonban más volt. Eleve probléma akadt a regisztrációval: hogy ketten vagyunk, de csak az egyikünk szállóvendég, hogy egy korábban le nem fogyasztott keretet ennék le én, és az aznapit a barátom. Az adminisztrációs bénázás érthető is lett volna, ha aznap reggel nem egyeztették volna már több érintettel is a konstrukciót.

Vagy tíz percig ácsorogtunk a recepciónál, a dolgozók zavartan telefonálgattak az étterembe, és vissza, míg végül leültettek minket egy helyre, ahol teríték sem volt. Hirtelen megjelent az étteremvezető, aki további vad telefonálgatásba kezdett, és körülbelül negyedórás várakozás után eluntam az ügyet: megkérdeztem, hogy nem kaphatnánk-e meg a vacsorát, amíg ők elintézik az adminisztrációt, hiszen az végül is nem tartozik ránk.

A vezetővel a következő párbeszéd zajlott le:

Nem ehetnénk addig is?

De, persze, egyenek nyugodtan.

Viszont nem kaptunk étlapot, nem tudjuk, mit rendelhetünk a hatezres keretből.

A menüt. Azonnal küldöm a menüt.

És milyen menük közül lehet választani?

Csak egy menü van.

Mi van abban a menüben?

Spárgakrémleves, sült sertéshús gombás öntettel, almás desszert. Ez jó lesz?

Miért, ha nem, van választásunk?

Nincs. Illetve ha nem kérnek mondjuk halat, akkor meg tudjuk változtatni a menüt.

De ebben nincs is hal.

Az igaz.

Ezen a ponton már remekül mulattam a vacsoránkon. Amíg vártunk, elkezdtük enni a kenyeret, ami a terítékkel együtt végül megérkezett az asztalunkhoz. Aztán befutott a leves is, tökéletesen jellegtelen és felejthető volt. Ugorjunk előre az időben: a desszert ízlett.

Na de ez a főétel. Ez a hatezer forintos menüben kínált főétel:

Nem szeretnék az adagon fennakadni, hiszen nem ez a fő szempont, de azért mégis. Főleg, amikor az üzemi konyhák minőségét is alig éri el, amit mikroszkopikus adagban kitoltak elénk. A hús fonnyadt volt, értéktelen, a többi hideg, száradt, megfáradt, katasztrófa.

És vegyük észre, hogy a gombás öntet végül lemaradt a tányérról, bár amikor erre rákérdeztem, meghozták egy kis tálkában külön.

Összegzés: ami jó, az nem feltétlenül drága. Ami drága, az egyáltalán nem biztos, hogy jó. Kísérletezni kell. Művelődni. Olvasni. Blogokat, szaklapokat, szakértőket. Hogy ha egyszer rászánjuk magunkat egy ünnepi vacsorára, vagy egy különleges alkalomra, akkor a pénzünk ne a kapzsi tulajdonos zsebébe, hanem nagyrészt az alapanyagba és a profi séf fizetésébe vándoroljon. Így tesszük a legjobbat magunkkal, az ország gasztróéletével, és az univerzum egyetemes boldogságával is egyúttal.

Update: ez a poszt nem arról szól, hogy kiemeljünk három éttermet és ujjal mutogassunk rájuk, hogy csak ezek a szarok. Aki ilyesmit hiányol, nem értette meg az írást. 

süti beállítások módosítása