Nincsen igazán jó nyári zakóm, a problémának egy hétvégi esküvő ad aktualitás. Mivel ahogy a Beverley Hills-i zsaru főcímdala mondja, The heat is on, elhatároztam, hogy veszek az alkalomra valami laza, de elegáns és főleg könnyű darabot.
Úgy gondoltam, hogy kivételesen nemcsak bemegyek egy boltba és megveszem a nekem tetsző ruhát, hanem mindenekelőtt kutatást végzek. Megvolt a stratégia is: először átfutom az egyik első értékelhető hazai férfimagazint, az Elle Férfit, abból tájékozódom a divat aktualitásairól, és elérem a bachelor-szinten. Miután tisztába kerülök az alapokkal, szétnézek az interneten, és továbbképzem magam minimum PhD-ig, hogy amikor belépek valamelyik férfi ruházati szaküzletbe, csukott szemmel emeljem le az akasztóról a megfelelő tételt (miközben a háttérben kövek levitálnak).
Hát hadd mondjam el, hogy a tervem már az első ponton elbukott. Az Elle Férfiban ugyanis ezeket a ruhadarabokat ajánlották utcai viseletre. Mintha fel lehetne venni ilyesmit olyankor, amikor mások is megláthatnak:
A neten szétnézve meg ezeket találtam a "men 2010 summer collection" szavakra keresve, és rájöttem, hogy nem is akarok feltétlenül korszerű lenni:
Végül fogtam magam, autóba ültem, és saját hőségriadós tanácsomat megfogadva a kánikula közepén elhajtottam egy hűvős plázába. Egymás után jártam az üzleteket, próbáltam a H&M-ben, a C&A-ban, az összes kétbetűsben, de nem nagyon futottam bele olyan zakóba, ami tetszett volna. Unalmasak, méghozzá unalmasan unalmasak voltak a ruhák, mert az idei kollekció átnézése után én már azt sem bántam volna, ha valami jópofán klasszikus darabot találok, de egybe sem futottam bele.
A Zarában már nagyobb volt a boldogság, ott volt olyan zakó, aminek tetszett a szabása, viszont méretproblémák akadtak: alkatilag nekem a szűkített, hosszított fazonok állnak jól, ezek a zakók viszont különösen érzékenyek a tökéletesen eltalált méretre, így ha egy számmal kisebb vagy nagyobb darabot találok, az már bukta. A Zarában azonban összetettebb volt a probléma: eleve nem is volt hosszított fazonú zakó, a kinézett csak simán szűkített volt, de nem találtam 50-est, csak 48-ast, meg 52-est.
A körút végére hagytam a Van Graafot. Tudtam, hogy ha mindenhol elbukom, ott még sikerrel járhatok, és azt is, hogy miután felpróbáltam 15 zakót rengeteg méretben, többször átöltöztem, kifáradtam, elfogyott a türelmem, egyedül ebben az üzletben leszek képes viszonylagos nyugalommal tovább folytatni a nézelődést.
Mégpedig két okból: egyrészt az üzlet nagy, világos, szellős és a legritkább esetben zsúfolt, márpedig engem a sokadik ruha felpróbálása után már nagyon szokott zavarni az emberek közelsége.
Másrészt meg sosem hagynak magamra: mindig akad egy eladó, aki odalép hozzám, és akár negyed-fél órán keresztül is hű fegyverhordozómmá, Sancho Panzámmá válik, amire higgyétek el, nagy szükségem van. Alapvetően ugyan magabiztosan vásárolok, de egy idő után, ahogy fogy a lendület, úgy veszik el a meggyőződés is, és ilyenkor szükségem van valakire, aki nem agresszív módon, de csalhatatlan stílusérzékkel és kétségbevonhatatlan szakértelemmel segít választani.
Csütörtöki segítőm, egy hölgy, az úgynevezett rámnézéses módszerrel állapította meg a nyakam vastagságát és azt, hogy hosszított, szűkített fazont kéne nézni, ami elég jó ajánlólevél volt a továbbiakhoz.
Vagy egy tucat zakót megnéztünk, de a próba folyamata olyan nyugodt volt, annyira európai, elegáns, hogy jól éreztem magam, viccelődtünk, és nem jöttek ki rajtam az ilyenkor szokásos elunási tünetek, úgyhogy mire a barátnőm megérkezett, sikerült öt olyan tételre szűkíteni a kollekciót, amelyik mindegyike jól állt.
Végül, az eredeti terveimmel ellentétben egy klasszikus, de kellemesen klasszikus zakót találtam, ami kiegészítve a korábbi ruháimmal egész jól illik a várhatóan laza esküvő minimális eleganciát követelő hangulatához. Ebben akár el is temethetnek:
És akkor a divatlapok stílusában: zakó: Van Graaf (15 ezer forint, 40 ezerről leértékelve), ing: Zara, farmer: H&M, cipő: Gant, ezeket régebben vettem, fogalmam sincs, mennyibe kerültek.