Várat magára az igazi tavasz, úgyhogy még ki kell húzni valahogy, virágillat nélkül, és mérsékelt madárcsicsergéssel, itt-ott poloskákkal. Mondjuk ha a Kossuth tér felé jársz, és beülnél valahová, az első problémán tudok segíteni.

A Smúz - Virágneked nevű hely egyike a korábban már általam emlegetett, egyre divatosabb multifunkciós helyeknek. Vagyis egyszerre két feladatot lát el: kávézó és virágbolt.

És hogy milyen egy virágboltban kávézni? Virágillatú.

Mondjuk a hely kábé 70 százalékban inkább vendéglátóhely, a sok-sok virágot felfoghatjuk mennyiségi díszítőelemnek, amiket mellékesen - hogy mégse legyen akkora a pazarlás - meg is lehet vásárolni. Persze felvesznek rendeléseket is virágra, szóval azért megáll ez a láb is, de a Parlament mellett szerintem ebből nem lenne egyszerre folyamatosan húsz-harminc vendégük (bár lehet, hogy sok férfi dolgozik errefelé, rossz lelkiismerettel, ki tudja...).

Azt meg azért milyen jópofa sztori odahaza mesélni, hogy képzeld, a magyarországi Országház mellett virágboltban hozták ki a kávét.

A kávé egyébként egész jó, profi gépen készül, van test, de a crema picit vékony, és az íz sem túl mély. A croissant alapvetően jó, csak sajnos kiszáradt. Viszont a smoothie, na az aztán odaver rendesen, a virágillatban gyümölcsöt inni a legjobb tavaszvárás, amit el tudok képzelni. 

És akkor az árak. A Parlament mellett vagyunk, kilátással a Dunára, ezt csak azért mondom, hogy legyen mihez viszonyítani, minden kábé 40 százalékkal drágább, mint mondjuk Erzsébetváros menő részein. A croissant 530, a quiche 2450 forint, espresso 550, kisfröccs 900. Gondolom mindenki ebben a sorrendben szokta kérni.

Van virágos menü szerelmes pároknak, a koktél és rózsa menüben például található 2 db koktél, ami mellé egy szál rózsát hoznak ki, 3990-ért.

Jópofa, világos, aranyos és drága hely, de kétségkívül nagyon jó párosítás a virágbolttal egybekötött kávé. Amikor ott jártam, szinte teltház volt, és egy lány próbálta állni a sarat, amitől kissé barátságtalan lett a hangulata - talán itt lehetne javítani a szolgáltatáson. Ha már prémium, akkor legyen a felszolgálók számában is az.

Ja, a legfontosabbat kihagytam: úgynevezett “kis hungarikumhatározó“ könyveket is árulnak, illetve sálat, pólót és táskát is, ha bármelyiket elhagynánk esetleg a kávézóba menet, útközben. Matyódesign.

SMÚZ - Virágneked
Cím: 1055 Budapest, Kossuth Lajos tér 18.
Nyitva: H-P 9:00 - 20:00, Szo-V 10:00 - 20:00

"Mire gondolt az író?" Ezt a kérdést szokás feltenni középiskolában, irodalmi művek elemzésekor, amire persze a diákok egy része felháborodottan reagál. Ne mondja meg már nekem senki, hogy mit gondolt egy rég halott ember, szerintem meg ezt gondolta! És így tovább.

Van ebben egy pici igazság, hiszen maguk az írók is elcsodálkoznak sokszor azon, hogy miket magyaráznak bele a műveikbe. Mindenesetre az is igaz, hogy kellő gyakorlattal sokkal jobban közelíthetjük meg egy-egy alkotás értelmét, így irodalomtörténészeknek nagyobb az esélye, mint egy keveset olvasó átlagembernek. De senki sem tévedhetetlen.

Sokkal közelebb kerülünk a megértéshez, ha a “Mire gondolt az író?” helyett egy másik kérést teszünk fel. Ez pedig így hangzik:

“Miért hozta létre a művet az író?”.

Bele kell képzelned magad a szerző helyébe, ott kell lenned, amikor eszébe jut, hogy ő ennek most nekiáll, EZÉRT. Mi volt a célja, mi járt a fejében? Sokkal nehezebb a kérdés, de ha egyszer meg tudod válaszolni, akkor onnantól kezdve szinte tévedhetetlen vagy. Minden összeáll, mindent értesz. 

És szerencsére van segítségünk is. Én a filmekben ezeket a segítségeket úgy hívom, hogy kulcsjelenetek (ha a filmesztétika már kisajátította a kifejezést valami másra, előre is elnézést). Ez a jelenet lehet egy monológ, egy párbeszéd, vagy akár egy tekintet, amiből kiolvashatunk egy titkot. Lehet akár egy szó is, vagy, ahogy a La grande bellezza című filmben, egy elnyújtott bla-bla-bla. Egy blabla is át tudja értelmezni a filmet, meg tudja világítani számunkra az addig félig ismeretlen karaktert, akiről nem tudtuk, miért viselkedett úgy, ahogy.

Bla-bla-bla, és hirtelen megérted.

De mondok egy másik példát. Nemrég Budapesten is játszották még a Florence Foster Jenkins című filmet, amiben Meryl Streep játszotta Florence-t, az 1868-ban született, és 1944-ben elhunyt amerikai örökösnőt és amatőr szopránt, akit nem érdemtelenül tartottak a világ legrosszabb énekesének. Teljesen függetlenedik a hangoktól, a ritmustól, és amikor már apátiába esne a hallgatóság, hirtelen olyan nyivákolásba kezd, hogy mindenkinek feláll a szőr a hátán. Aki nem hiszi, annak itt a bizonyíték, egy eredeti felvétel:

Florence többnyire az általa támogatott szervezetek képviselőinek, zárt ajtók mögött énekelt, míg egy nap - hozzátartozói finom ellenkezésének dacára - elhatározta, hogy nagyközönség előtt mutatná meg a tehetségét. És itt kezdődött a bonyodalom.

Két film is készült gyors egymásutánban, ugyanebben a témában. Én először nem is az amerikai-angol, Meryl Streep - Hugh Grant páros által előadott sztorit láttam (Florence Foster Jenkins, magyarul Florence - A tökéletlen hang), hanem a francia-cseh-belga változatot (Marguerite, magyarul Marguerite - A tökéletlen hang), amiben Catherine Frot hihetetlenül kifinomult játékát láthatjuk.

Nézzétek például ezt. Csak egy egyszerű kép a filmből, és mennyire kifejezi az érzékeny, burokban élő, ingatag nőt, aki elhiszi a környezete unszolására, hogy igenis van hangja, de belül retteg a valóságtól:

Ezzel szemben itt a túlábrázolt karakterekkel operáló, inkább Oscar-kompatibilis verzió (Meryl Streep kapott is jelölést):

Ugye mindenki sejti, mit várhat a két filmtől? Ugyanaz a téma, előbbi egy árnyaltabb, utóbbi egy harsányabb feldolgozással. És mégis: a francia-cseh-belga változat volt, amelyik sokkal inkább kihegyezte a történetet a borzalmas éneklésre, erre építve a dramaturgiát, kezdve a filmet a sokkoló koncerttel, és fenntartva az érdeklődést egészen addig, amíg a hősnő nem szembesül saját tehetségtelenségével. Az amerikai-angol verzió mintha próbálná nem kihegyezni ugyanerre a sztorit (ne feledjük ugyanabban az évben jelentek meg, valamiben el kellett térni egymástól), így viszont nem volt egy erős vezérfonal a filmben. Úgy néztük Florence életrajzát feldolgozó filmet, mint Nagy Sándorét. Csakhogy Florence Foster Jenkins nem Nagy Sándor: az egyetlen, amiért híres lett, az a borzasztó énektechnikája. 

Na tessék, elkalandoztam. Szóval azzal kezdtem a posztot, hogy a kulcsjelenet sikerül meglátni a film készítőjének szándékát, és egyben magát a hőst, hősnőt is értelmezni. Ez a két film megmutatja a különbséget, milyen az, amikor van, és amikor nincs kulcsjelenet. Az amerikai-angol változatban - jól sejtitek - nincs ilyen. Van a filmnek eleje, közepe, vége, megeszünk egy Popcornt, ennyi. A francia-cseh-belga változatban azonban van.

És ami megdöbbentő: senki nem vette észre. Én legalábbis egyetlen kritikában nem olvastam arról, hogy felfogták volna a kritikusok, mi történt. A közönség pedig egyértelműen a másik filmet értékeli jobbra, emezt egy unalmas, lassú monotóniának beállítva.

(Most jön egy kis spoiler.)

A kulcsjelenet alig észrevehető, és felfogható. A komornyik arcán egy másodperccel tovább ottfelejtett kamera jelzi, amikor utoljára állítja fel a fényképezőgépét, és örökíti meg úrnőjét, épp a drámai összeomlás perceiben. Ő ugyanis végig a filmben fotózza Florence-t, egy alkalommal pedig utal is arra, hogy emiatt van csak a tehetségtelen örökösnő mellett ilyen régóta. 

De miért olyan nagy szám, hogy a komornyik fotózza az úrnőjét?

A kulcsjelenetben áll minden a helyére, amikor Florence megtudja az igazságot - szörnyen énekel -, emiatt pedig színpadiasan összeomlik, ezzel együtt az élete is értelmetlenné válik. A komornyik siet a gépért, és elkattintja. Megörökíti a drámai hősnőt. És ez a történet új értelmezése: Florence Foster Jenkins, aki rajongásig szerette az operát, és a drámai hősöket, és egész életében azt gondolta, hogy ezeket a hősöket formázza meg a színpadon, valójában

maga volt a drámai hős.

Ő maga volt, aki egy tévképzet miatt nevetségessé tette magát, majd amikor rázúdult a saját maga által gerjesztett vihar, összeomlott a súlya alatt. És ekkor juthat eszünkbe: mi van, ha Florence végig drámai hősként gondolt magára, és a komornyik volt az egyetlen, aki ezen nem megbotránkozott, vagy nevetett, hanem felismerte a hőst, és rögzítette az utókornak? Egészen addig a pillanatig azt gondoltuk, azoknak van igaza, akik nevettek és szörnyülködtek (hiszen nincs hangja!), és az téved, aki erről nem vesz tudomást. Ebben a pillanatban, a komornyik arcáról leolvashatjuk: ostobák voltak a gúnyolódók, és a drámai hős a teherrel a hátán lépdelt a sorsa felé, aminek a tudatosságát szinte senki nem vette észre.

Ez pedig egy mesteri értelmezés, a Marguerite című film tehát jókora katarzist tartogat a másik filmmel szemben. Kár, hogy ez így feledésbe merült.

És hogy ebből mennyi igaz? Egyik változat sem a valóságot mutatja be, mint ahogy ez az életrajzi filmekben ez lenni szokott. Valószínűbb, hogy Florence egyáltalán nem volt ennyire eltávolodva a világtól, tisztában volt a korlátaival, de imádta, hogy a közönség özönlik látni őt, a cirkuszi látványosságot. Még az is lehet, hogy az egyik legkifinomultabb börleszket sütötte el az orrunk előtt, cserében a tehetségtelenségéből hírnévre tett szert, halála után hetven évvel is sok művészt megihletve.

Annak, aki ritkán jár színházba és fél kockáztatni, tök jó választás az Örkény színház, mert matematikailag is elhanyagolható annak az esélye, hogy valami pocsék darabra üljön be az ember (Nagy Örkény Törvény). Nyilván ennek az az ára, hogy a végeredmény általában kevésbé kísérletező, mint mondjuk amit a Katonában látsz, ettől azonban még sosem unalmas, vagy kiszámítható, egyszerűen csak stabilan nagyon jó.

Beülsz ide majdnem bármire és érzed, hogy ez egy szuper társulat, ahol a színészek, a rendezők, a díszletesek, a jelmezesek, és mindenki más is úgy érzi, hogy egy színházba, és nem egy könyvelőirodába jár be dolgozni, játszanak, élvezik, amit csinálnak.

Persze lehet, hogy nem, de mégis ez az érzésed, és ez kívülről nézve pont elég.

A fenti tétellel csak az a gond, hogy más is ismeri rajtam kívül a Nagy Örkény Törvényt, emiatt szinte lehetetlen jegyet venni a darabokra. A Bernhardi-ügy bemutatója például 2015-ben volt, de csak úgy tudtam bejutni most március elején a darabra, hogy az online értékesítés megkezdése után 1-2 perccel le is csaptam a jegyekre. Most annyi a mázli, hogy áprilisban a Városmajorban is játsszák, oda valamivel könnyebb bejutni, van is még vagy negyven szabad ülőhely a két előadásra.

És ha csak egy darab van, amire áprilisban elmész, akkor ez egy remek választás, mert nagyjából minden benne van, amitől egy darabot jónak szoktak találni.

A sztori fordulatos és reflektál a mostani eseményekre, viszonylag szomorú látni, hogy az emberek többsége pont annyira nem képes nagyobb perspektívában és valódi összefüggéseiben látni a világot 2017-ben Budapesten (meg egyébként kábé mindenhol), mint száz évvel ezelőtt Bécsben.

Mintha a két világháborúból és a két nagy európai diktatúrából nem tanultunk volna semmit, pontosabban mintha elfelejtettük volna, amit tanultunk.

A Bernhardi-ügy, Arthur Schnitzler darabja egy orvosról szól, aki szakmai döntést hozva vitába keveredik az egyházzal, a társadalom és a politika felkapja a sztorit, és az eredeti eseményektől és a szemtanúk egyértelmű vallomásától elrugaszkodva kreál ügyet ott, ahol nincs is.

A történet szól a szűklátókörűségről, a gátlástalanságról, az ezekkel összefüggő politikai játszmákról, arról, hogy mit jelent mindezek fényében a tisztességes viselkedés, meg úgy általában arról, hogy van-e értelme a megalkuvás nélküli tisztességnek, ha nincs semmi célja önmagán kívül.

Viszont ezeket a kérdéseket nem moralizálva boncolgatja a darab, hanem egyik nagyon erős drámából a másik önfeledt röhögésbe esve és ettől a remek rendezéstől lesz jó a Bernahrdi-ügy, ettől lesz egy száz évvel ezelőtti Cohen-mozi, legalábbis az egészet végignézve nekem a sztori és a végső mondanivaló sok szempontból olyan filmeket juttatott eszembe, mint mondjuk az Égető bizonyíték.

Szintén párhuzam, hogy a remek, fotózásra született színpadkép előtt itt sem ül le a történet két órán keresztül egy másodpercre sem, hogy a karakterek mind izgalmasak és hogy olyan színészek játsszák a darabot, hogy legszívesebben mindenkinek bemásolnám ide a nevét, mert megérdemelnék.

A főszereplő, Mácsai Pál persze elvisz a hátán bármilyen darabot, bármilyen szöveget, most is olyan könnyedén, elegánsan és természetesen alakítja Bernhardit, hogy őt nézve eszedbe se, hogy színházban ülsz, mintha tényleg a vívódó belgyógyász professzort hallhatnád, ahogy Mácsai minden darabban magától értetődően az, akit játszik (miközben szerencsére nagyon Mácsai).

Gálffi László gátlástalan egészségügyi miniszterként nagyon szórakoztató, Für Anikó remekül idegesítő, Znamenák István, Epres Attila, Csuja Imre, Nagy Zsolt meg, na jó, most hagyom abba, tényleg ideírhatnám az összes nevet, szóval óriásit alkot a csapat.

Érdemes lecsapni a jegyekre, amíg még vannak.

(Fotók: Gordon Eszter)