Úgy tűnik, hogy a járványra való tekintettel az Egy nap a városban blog egy darabig nem tud olyan klasszikus posztokat szolgáltatni, amit megszoktatok tőle. Tudniillik hogyan élvezzük a várost, a városi nyüzsgést és a jó helyeket. Mert most inkább mindenki maradjon otthon, és legyünk rajta túl minél gyorsabban és fájdalommentesebben.

Ez nem jelenti azt, hogy a blog teljesen bezár, de az biztos, hogy alapanyag híján ritkábban és más jellegű anyagokkal - például történelmivel vagy publicisztikával - jelentkezem.

Én az új helyzetre való tekintettel másfajta tartalmakat fogok írni a következő időben, de nem a blogra, mert ezek az írások már nem férnek bele az Egy nap a városban blog Csaba és általam kialakított, 2010-es fókuszába. Az “Ádám ma otthon marad” című blogon jelentetem meg a mostani helyzetre reflektáló, meg mindenféle egyéb gondolataimat, tapasztalataimat. Mivel az egy személyes blog, ezért valamennyi érdeklődési köröm helyet kap majd rajta, elég veszélyes kilengéseket produkálva időnként.

Első írásom az oldalon: Újraindítjuk a világot, és ez minden jónak a forrása lehet.

Első posztként leírtam, hogyan tudjuk a legjobbat kihozni a mostani helyzetből. Majdnem az Egy nap a városban blogra töltöttem fel, de aztán átolvasva láttam, hogy ez már más. Már más iránya van benne a gondolatoknak, a város teljesen eltűnt, és előbukkant az, amiről eddig keveset írtam: hogy én hol és hogyan élek. És itt is fogok tartózkodni mostantól az idő nagy részében.

Természetesen, hogy nehéz lesz a városra koncentrálnom innen. Még csak az ablakból sem azt látom.

Úgyhogy akinek van kedve, kövesse a Facebook oldalon az írásaimat, vagy nézegesse a blogot rendszeresen. Ezen a Facebook oldalon minden írásom megjelenik majd, legyen az Egy nap a városban, Ádám Ma Otthon Marad vagy más helyekre írt anyagom, a készülő regényemmel kapcsolatban is várhatóak infók. Sőt, azzal kapcsolatban majd segítséget is kérek időnként.

Mindig benne volt a levegőben, hogy egy fokkal személyesebb helyre is írok, így most a sors adta, hogy gyorsan megtörténjen. Szóval azért kövessétek az Egy nap a városbant, mert lesznek anyagok, és egyébként kövessétek az egyéb írásaimat is, az ÁMOM-on (Ádám Ma Otthon Maradon). Vigyázzatok magatokra, egymásra, és segítsetek egymásnak. Most jött el a segítségnyújtás és -elfogadás időszaka, nem csak a betegek körében.

És dolgozzunk azon, hogy ha ennek vége, ne a régi világ álljon fel újra, méretes szedáltságban, hanem valami jobb, a maga teljességében. Ámen.

A La grande bellezza, vagyis a Nagy szépség egy 2013-as film, Olaszországban, Rómában játszódik. A film legelején, a város egy festői pontján egy távol-keleti turista látható, amint fényképezgetés közben izzadni kezd, majd összeesik, és meghal.

Ő volt az utolsó, ezután Róma turisták nélkül marad. Ezután az egész film során csak a városlakókat látjuk, ahogy élnek, ahogy kényelmesen sétálgatnak a nekik, meg a belföldi turistáknak méretezett évszázados, vagy épp ezeréves helyszíneken.

Nem, nem hiszem, hogy a filmkészítők megjósoltak volna bármit. Egyszerűen csak akartak készíteni egy hangulatos, bensőséges Róma-filmet, ami kortárs, mégsem kell a turistákat kerülgetni, mert akkor az atmoszférának annyi. Mégis elég pontosan eltalálták azt, ami jelenleg is történik, nem csak Olaszországban, de Budapesten is. Kiürült a város. Mármint nem kiürült, csak a turisták nem jönnek, és a város ezentúl csak a városiaké.

Örülünk? Szomorúak vagyunk? Ki tudná ezt megmondani?

A turizmus nagyon megosztó dolog. Annyira megosztó, hogy még egy adott emberen belül is képes egymásnak ellentmondó reakciókat kicsikarni. Mert egyrészt azt, aki szereti a városát, érthetően elkezdi taszítani a jelenség, amikor nem képes élvezni annak szépségeit a mindent elborító emberhad miatt. Ugyanakkor a városa pénzhez jut ezáltal, neki lesz munkája, ami jobban fizet (hiszen több befektethető pénz lesz a városban, ami mindenhol új munkahelyet teremt), és ehhez a folyamathoz a város adottsága, a száz-kétszáz éve épült hírös épületek, meg a történelem járul hozzá egy jelentős részben. Vagyis olyan dolgok, amik jelen vannak, így is, úgy is.

Fotó: Alex Suprun, Unsplash

A turizmus megosztó dolog akkor is, amikor a környezetvédelemről esik szó. Tudjuk, hogy világviszonylatban a CO2 kibocsátás 8%-áért felel az ágazat. Az sok? Igen, rengeteg. Főleg ha meggondoljuk, hogy ez egy dinamikusan növekvő szám, ráadásul kizárólag az emberek szórakozni vágyása mozgatja az egészet. Áramot, ipari termékeket, autót használunk az élet alapvetőbb szükségleteihez, de a turizmus száz százalékban hobbi. Mondhatnám, hogy luxus, de mára már nem az, csak ebben az összefüggésben.

Ráadásul míg minden más nagy kibocsátó (energiaszektor, ipar, autók, szállítmányozás) számára iszonyú költséges beruházásokat és folyamatváltásokat kell bevezetni ahhoz, hogy képesek legyenek olyan csökkenést elérni, ami felér a turizmus kibocsátásával, addig a turizmus képes egyik napról a másikra nullára visszaesni, könnyedén, a turisták számára kevésbé fájó módon. Ezt az állítást most látjuk a gyakorlatban: hogyan lehet egyik napról a másikra felhagyni 8%-kal? Így. (Nyilván nem a teljes 8% tűnik el világszerte, csak bizonyos helyszíneken palózik az iparág teljesen.)

A turistáknak nem fáj, majd utaznak később, de akkor kinek rossz ez? Azoknak, akik a turistákból élnek. Számukra épp olyan hirtelen csökkent nulla közelire a bevételük, ahogy nulla közelire csökkent a korábban a mostanra fertőzött területekre érkező turisták károsanyag-kibocsátása, és ahogy szinte nullára csökkent a városok ebből származó adó- és befektetési haszna.

Amikor klímaegyezményről beszélünk, nem véletlenül voltak a politikusok mindig nagyon óvatosak. Érthetetlennek tartottuk, hogy miközben fizikai modellek által kiszámolt ütemben jön felénk a szartenger, mégsem csökkentenek olyan ütemben, hogy ennek a jövőbeni kárait enyhítsük, és inkább látszatintézkedéseket tesznek. Most látjuk a gyakorlatban, hogy mit jelent egy gyors 8%: padlófogást, sokaknak. Ez a szükséges fájdalom, ami a CO2 kibocsátás drasztikus csökkentésével jár, mindenki sejtette, de a gyakorlatban senki nem látta. Fogjuk fel ezt pár hónapos demónak.

Mindenki tudja, hogy elméletben fáj a bolygó fenntarthatóvá tétele, de amikor a saját életében jelentkezik a fájdalom, akkor hirtelen már nem tartja jó ötletnek ezt a tudatosságot.

Ne értsetek félre, együtt érzek a szektorral, főleg az idegenvezetőkkel, akiknek nincs tőketartalékuk, akiknek, ha jönnek holnap turisták, akkor lesz pénzük, ha nem, akkor meg nem. És eddig jöttek ám rendesen: tavaly év végén mindenki szörnyülködve küldte körbe a képeket, amin kígyózó sorok láthatóak a város főbb nevezetességeinél, a Newyork előtt is például. Arra vártak, hogy bemehessenek inni egy italt.

Annyira sokan jöttek, hogy az utóbbi évben az Egy nap a városban városi túrákat szervező különítménye is lehetetlen helyzetbe került. Céges csapatépítőket szervezünk, szerveztünk, míg aztán annyira nehéz lett egy adott időpontra találni valakit, és ugyanarra az időpontra a helyekre is foglalást leadni, hogy már ez adta a dolog legnehezebb részét. Aztán egyedül maradtam a szervezéssel is, mert természetes, hogy mindenki ott dolgozik, ahol könnyebben kap nagyobb bevételt: a külföldi turisták tengerében. Megrészegült a szektor, és ebből a mámoros állapotból pár hét alatt a nullára estek vissza. Mindenkinek rossz valamennyire, nekem is lemondtak több munkát, elment egy ügyfél, ovi bezár, így kevesebbet tudok dolgozni, mert többet kell itthon a gyerekekre felügyelni. Több időnk lesz egymásra, kevesebb pénzből, de túléljük.

A turizmusból élőknek azonban mindenkinél durvább a szitu.

De van egy jó hírem: ez a mostani változás, padlófogás sokkal drasztikusabb, mint amit a CO2 kibocsátás csökkentése követel tőlünk egy-egy szektorban.Egyrészt nem kell ennyire visszaesni egyetlen iparágnak vagy szolgáltatásnak sem. Nem kell egy hét alatt 8%-ot, de még csak 1-et sem csökkenteni. Nem kell megszüntetni a turizmust, de az biztos, hogy korlátozni kell a repülőgépek számát, és nem biztos, hogy a mostanában divatos utazásra buzdító oldalak jelentik a legtudatosabb megközelítést. Annak ellenére, hogy értem, a szerzőknek nagyon is érdeke bejárni a világot a hirdetők támogatásával.

Még van egy jó hírem: az emberi leleményesség végül felülkerekedik, és az erőforrásoknak megtalálják a keresletet.

A kulcsszót már fent leírtam: belföldi turizmus. Városi séták. Céges csapatépítők, amik során a csapat megismeri a várost, izgalmas programokon vesznek részt, miközben nem szállnak fel az égbe, hogy ezt elérjék. Garantáltan egy csomó érdekességre bukkanhatnak a saját városukban, ha hozzáértők viszik őket körbe. És a vidéki Magyarország is csodálatos, ha nekivágunk felfedezni.

Persze most, a járvány idején ez sem opció, most mindenki visszahúzódik lassan a csigaházba, a cégek sem akarnak csapatépíteni, otthon dolgozik mindenki, összejöveteleket nem terveznek. A mi túráink közül is egyetlen egy van, ami ilyenkor még szóba jöhet: amikor egyetlen résztvevő sétál egyetlen coach-csal Budapest kevésbé frekventált, kevés embert felvonultató részén, hogy az aktuális problémáit átbeszéljék, és megoldást találjanak rá. De most nem kezdem el ezt sem hirdetni, mert az elkövetkező hónapokban valószínű még erre sem lesz kereslet. Úgyhogy várok én is, a nagy ötletekkel, ami csökkentené a CO2 kibocsátást, mégis megvalósítana valamilyen turizmust. Szórakoztatást, az utazás, az ismeretlen felfedezésének élményét.

De majd ez lecseng, és akkor beindulhatok. Vagy mégsem? Persze, hogy nem. Amikor lecseng, akkor visszajönnek a külföldi turisták is, újult erővel, a hét szűk esztendő utáni rohammal, és akkor megint nem lesz aktuális ez az egész, a 8% csökkentése, a tudatos választás, a belföldi értékek élvezete. Nem kell kreatív megközelítés, több munka nehezebb terepen, megy mindenki az alacsonyan lógó gyümölcsök felé.

Ezek a szabad piac szabályai. Mindig az alacsonyabb ellenállás felé, mindig a magasabb profit felé. Ezért lenne marha fontos a vírus lecsengése után bevezetni a felülről szabályozott, mesterségesen takaréklángon tartott kibocsátást. Most, hogy pár hónapra mindenki megszokja a világvége-hangulatot, és kap egy kis ízelítőt abból, mi vár a saját gyerekeire, talán könnyebb lesz visszaállítani egy mérsékeltebb világot. Ilyen az ember: ugyanazt a kényelmi szintet magasabbnak érzi, ha alulról éri el, mintha felülről passzírozzák oda. Ki kellene használni ezt az időszakot arra, hogy előkészítünk valami rendes klímaegyezményt, és nem évekig tökölés lesz, hanem végre valami, ami a mai világra reflektál, és gyors megoldásokat vázol fel.

A vegán sütemények problematikája rámutat arra, hogy miért nehéz ez a műfaj. Nem, nem a hús elhagyása miatt, hanem épphogy a tojás és a tej, illetve tejpor kiküszöbölése a legkeményebb ebben az életmódban. Mivel a lányaim tejfehérje-érzékenyek, ezért ezzel a problémával mi gyakran szembesülünk, ellenben a feleségemnek van már egy rakás isteni vegán süteményreceptje, saját fejlesztés, és baromi jók.

Ja, úgyhogy mégsem értem annyira a problémát.

A tejszín egyértelműen a sütemények hozzávalói közül az, ami túlmutat az anyagmegmaradás törvényén, mivel egy grammnyi alapanyaghoz tíz grammnyi élvezetet ad hozzá. Lehet helyettesíteni növényi tejszínekkel, és egész jó eredményeket lehet elérni, persze csak egy bizonyos szintig. De vannak olyan édességek, amikhez egyáltalán nem kell tejszín, mégis jók. Igen, a kürtőskalács ilyen. Nem kell hozzá sem tojás, sem tej, mégis ugyanolyan jó példányt lehet készíteni, mintha lenne benne. Semmit nem ad hozzá a két alapanyag, vagy csak nagyon kicsit.

És a család szereti a kürtőskalácsot. Úgyhogy már évek óta rendszeresen kérdezgetem mindenhol, hogy van-e vegán? Van-e vegán? A válaszok a nem tudomtól a nincsig tartottak általában, néha kellemesen csalódtam.

Itt volt például az a Váci utcai hamburgeres, aki néhány éve átnyergelt a vegán vonatra. Az eladók nem annyira bizalomgerjesztő fickók, mégsem okozott nekik problémát vegán kürtőskalácsot készíteni. Elég drágán persze.

A legérthetetlenebb jelenséggel mégis a Fővárosi Állatkertben találkoztam, a Vitéz kürtőskallácsosnál, akiknél van ugyan vegán kürtőskalács, de - figyelem - csak szerdánként.

Szerdánként.

Mire számítanak? Hogy a vegánok meg a tejérzékenyek majd szerdánként járnak emiatt állatkertbe? Hogy beírják a naptárba, és akkor feltorlódnak a bejáratnál? Miért nincs a többi napon? Nincs rá elég nagy kereslet? Akkor be kell szüntetni, mert ha szerdánként árulsz, akkor sem lesz nagyobb a kereslet. Pontosan nulla ember fog azért állatkertbe menni, mert aznap épp van vegán édesség, vagyis szerdán pont annyi vegán lesz az állatkertben, mint kedden (oké, az utcára is nyitottak, de szerintem így sem lesz zarándokhely).

Aztán nemrég belefutottam a Ferenciek terénél ebbe:

A Pichler fagylaltozó és kürtőskalácsozóban mindenféle kürtőskalács van, és mindenfélével megtöltik. Van, aki gőzölgő forrócsokit kér bele, valaki fagyit, valaki csak úgy, vagy színes cukorfeltéttel. Itt minden kürtőskalács (nyilván töltelék nélkül), a hét minden napján vegán. Mert, igen, itt rájöttek, hogy ez nem nehéz. Megoldható, és ugyanolyan jó marad a cucc.

A hely egyébként tele van, méghozzá turistákkal. Nem lehet leülni. Jobban hasonlít az egykori Jégbüfére, mint az új Jégbüfé, a nagy ablakok, az ablakban majszoló emberek látványa éppen az, ami hiányzott a környékről. Hogy Gelateriának hívják, meg szinte csak külföldiek vannak bent? Változnak az idők. De a hangulat kellett ide.

Szóval én őszintén nem értem ezt a lustaságot a kürtőskalácsozók részéről. Miért kell ragaszkodni tök fölöslegesen a tejporhoz meg a tojáshoz? Elég baj a tejérzékenyeknek - egyre többen vannak -, hogy alig kapni felvágottat, ropogtatnivalót, csokoládét, péksütit tej nélkül. Elég baj, hogy aki egy korty tejet, tejfölt, vajat vagy joghurtot sem eszik, mert mondjuk ezzel járul hozzá a szarvasmarhatenyésztés visszafogásához, ezzel pedig a CO2 kibocsátás csökentéséhez, az is literszám kapja a szájába a tejet, tejport, mert azzal teszik finomabbá, lágyabbá a dolgokat. Igen, a húst, májast is. Nem kell ezt a dolgot azzal tetézni, hogy még arra sem vagyunk hajlandóak, hogy mindenki számára ehető terméket készítsünk, mikor az nem is áll semmiből.

Gelateria Pichler
Cím: 1053 Budapest Kossuth Lajos u. 4

Az Aria Hotel Budapest az a hely, ami nagyon sok okból lehet bárki kedvence. Kezdjük ott, hogy szerintem nincs még egy szálloda, aminek zeneigazgatója van. Pedig itt tényleg van: a szállodában megforduló zenésznagyságok számára kell, hogy mindig legyen az épületben egy szakmabeli, aki tud nekik segíteni bármilyen szakmai kérdésben. Nemsokára interjút is készítek vele, hiszen első hallásra annyira izgalmas és különleges az élete.

Az Aria Hotel egy lelakott budapesti gangos bérház helyén nyílt a Bazilika mellett, amit úgy alakítottak át szállodává, hogy megtartották annak kedves belső udvaros hangulatát, miközben az épület minden sarkában külön lift visz fel a szobákba, és mindegyik lift - és persze szoba - más zenei műfaj alapján lett berendezve, a szobák pedig konkrét személyek, ténylegesen élt zenésznagyságok előtt tiszteleg egy csomó rejtett utalással.

Az épület tetején pedig egy nagyon pöpec sky bar található, ahol Will Smith is többször bulizgatott annak idején annak ellenére, hogy pont ő nem itt szállt meg.

Ezért mondom, hogy sok minden miatt lehet szeretni.

Na de, nem ezért írtam a helyről, hanem mert egy különleges business lunch-ot találtak ki, amit egyébként már pár hete meg is kóstoltam. De azon túl, hogy milyen ez az ebéd, plusz csavart tettek bele: egy ingyenes üzleti könyvtárat. Ha ott eszel, vihetsz haza olvasgatni a New York Times és a The Washington Post bestseller listáiról származó könyveket.

Alapvetően baromi izgalmas az Aria Hotel étterme, ami nem is annyira tűnik étteremnek. Arról van szó, hogy amikor benyitsz a szállodába, balra és jobbra két épp akkora terem nyílik, ami még szalon kategória. És teljesen más hangulatú a kettő. Balra a bárpultos változat, plüss falakkal, kristálycsillogó plafonnal, világsztárok autogramjaival borított tükörfallal, jobbra egy rózsaszínesebb (csajosabb?), elvonulósabb terem, kandalló, könyvek, és olyan fotelek, mint valami biedermeier bölcső, 90 fokkal elforgatva. Oda bele tudnék süppedni egy órára.

A három fogásos üzleti ebédet pedig ennyi idő alatt el is tudjuk fogyasztani - ígérik. Az business lunch étlap hetente változik, láthatóan nagyon ki akar elégíteni mindenféle igényt, kezdve a saláta / leves előételesekkel, főételben egészen a húsmániástól a vegánig minden igényt szem előtt tartva. És miután megkóstoltam, azt mondom, elég magas szinten: Jóvér Ferenc séf minden stílusban elég magasan tartja a lécet (van hamburger is, de szerintem aki egy ilyen helyen azt kér, az sokat veszít). A kacsa mellé olyan hajdinás köleskását rittyentett, hogy nekem ez volt az első élményem, amiben valaki eltalálta a hajdina szerepét a csúcsgasztronómiában. És nagyon szép játék végig, savakkal, ecetességgel, krémességgel. Ahogy ettem, folyton emlékeztettem magam, hogy ez egy business lunch, nem egy álmélkodós vacsora, annyi ötlet volt benne. Desszertnek a mákos guba meggy sorbet-val és vaníliasodóval alakította át a fejemben a mákos guba fogalmát. És mégsem teljesen, mert ott volt a veleje - az inspirációban egy monarchia-szakértő fiatal angol történész segített, így tárták fel a régió gasztronómiai történelmét.

Nade. Jöjjön a csavar. Az Aria Hotel Budapest ugye a Library Hotel Collection tagja, és a New York-i Library Hotel például hatezer könyvből álló könyvtárat jegyez. Eleve volt itt már nyitásnál is egy rakás könyv, amit most felturbóztak olyan kötetekkel, amik az üzleti ebédre érkezők számára érdekesek lehetnek. Mivel a világ leggazdagabb üzletemberei közül a legtöbben kiemelik az olvasás fontosságát, és maguk is sokszor megírták, mi kell sikerhez, és aki ott nézeget körbe - van mit -, és megtetszik neki egy cím, egyszerűen leemeli, és elviszi haza. Aztán ha elolvasta, visszaviszi. Becsületkönyvtár.

Néhány példa a szálloda közleményéből:

Megtalálható lesz David Epstein Range: Why Generalists Triumph in a Specialized World című könyve, mely szerint nem létezik haszontalan tudás, a több, egymástól független területen megszerzett információk birtokában pedig kiemelkedő sikereket lehet elérni. A Washington Post az év egyik legjobb vezetői készségekkel kapcsolatos könyvének nevezte Cal Newport: Digital Minimalism című művét, melyben a fiatal professzor arra ösztönöz, hogy a siker érdekében csökkentsük a digitális technológiára szánt időt, és saj át elménkre fókuszáljunk, ez a fajta produktív magány hamar meghozza a kellő eredményt. Elérhető lesz a What Every Body Is Saying című könyv is, melyet Joe Navarro az FBI egykori ügynöke, a viselkedéselemzés nemzetközileg elismert szakértője írt, ahogy Andy Puddicombe volt buddhista szerzetes, tudatosság-szakértő The Headspace Guide to Meditation and Mindfulness című munkája is, mely ahhoz ad tanácsokat, hogy a meditáció miként segítheti a szellemi frissesség fenntartását.

A business lunch ára 5000 forint, de egészen pontosan ennyi. Ebben az árban nagyon szimpatikusan benne van szervízdíj, a szálloda saját palackozású szűrt vize, valamint a Liszt étterem helyben sült házi kenyere vajjal (megteheték volna, hogy 3800 forintos menüt ajánlanak, 500 forintos vízzel és 15% szervizdíjjal, de nem tették).

Tényleg baromi jó kenyér, kovászos, a felszolgáló - aki előttünk vágja fel a kenyeret egy kocsin, ez része a szertartásnak - elmondása szerint a kovászt Jeanette-nek hívják, mert hisztis. Nem kell meglepődni, itt az ételeknek, meg úgy általában mindennek van valami zenei kötődése, én meg nem akartam hülyének látszani, úgyhogy nem kérdeztem vissza. Majd otthon, Google, tudjátok. De így sem találtam ki, mire gondolt.

Disclaimer: az Aria Hotel Budapest az Egy nap a városban támogatója. 

Az utóbbi napokban a magyar lakosság egy része is átment sáskába, és lerabolták a boltok polcait. Illetve a polcok azon részét, ahol konzervek, tészták, száraz hüvelyesek, cukor, liszt, víz (!) meg hasonló, sokáig elálló dolgok vannak.

Az efféle ügy érdekessége, hogy noha teljesen megjósolható jelenségről van szó, szinte mindenki elítéli, kivéve akik felnőttként éltek még a második világháborúban. Még azok is elítélik, akik szintén elkezdenek felhalmozni. Érdekes, nem?

Hogy megértsük, látni kell, mi miért történik. Az esetek egyik, sokkal szűkebb részében azért halmoz fel valaki, mert ha itt lesz a járvány, nem akar kimozdulni a lakásból, csak nagyon keveset. Mivel nagyon keveset úgyis kell, felesleges fél évre előre beraktározni, de “biztos ami biztos” alapon mégicsak beraktároznak. Na, ők vannak kevesebben, még az is lehet - kapaszkodjunk meg -, hogy egyetlen ilyen felfogással sem találkozunk, és mindenki a második csoportba tartozik.

A második csoport vagy azért kezd el raktározni, mert meglátja az üres polcokat, vagy még korábban: amikor hírek érkeznek a járvány sújtotta területek üres polcairól. Azért kezdik el a felhalmozást, mert félnek, hogy az ő körzetükben megjelennek holnap az üres polcok, és holnap már nem akarnak szorongani ettől. Az ürespolcfóbia a nagy öregek számára mindennapos volt, és nekik a kamrájuk mindig tele. Pánikolni inkább azok pánikolnak, akik életükben mindig csak telipolcokat láttak. Amikor pedig az első üres polc megjelenik, jön mindenki: úristen, ezek a marhák lerabolják az üzletet? Én sem akarok lemaradni! Mi van, ha nem lesz elég élelmiszer, mert mindenki tízszer annyit vesz, mint amennyi kell?

A dolog nem csak az élelmiszerekkel fordul elő, hanem mondjuk a pénzzel is. A kulcsszó a méretezés. Ahogy az élelmiszerláncban sincs annyi kaja, hogy egy nap alatt kiszolgálja a magyar lakosság féléves élelmiszerigényét (mert miért is lenne?), úgy mondjuk a bankoknál sincs annyi szabadon rendelkezésre bocsátható pénz, amennyi pénze a betéteseknek van. Ezért ha mindenki egyszerre akarná kivenni a pénzét, amire volt már példa a történelemben, egyszerűen nem sikerülne, mert a bankok kitennék az KIÜRÜLT táblát. De ha mindenki visszatér a normális mindennapokhoz, máris lesz elég pénz mindenre.

Szóval a rendszerbe vetett bizalom hiánya okozza mindig az ilyen lerablást. Amikor nem hiszik el a betétesek vagy az élelmiszervásárlók, hogy holnap is lesz kaja. Pedig, ha mindent úgy csinálnának, mint eddig, akkor lenne, így viszont átmeneti zavart okozhat a dolog, de szerencsére jelen esetben csak átmenetit.

Ne pánikoljunk.

Akármelyik csoportba tartozunk is, tegnap talán ott találtuk magunkat az otthonunkban sok kiló konzerv, bab, cukor, só, tészta és liszt között. Ha te is felhalmoztál, akkor valószínűleg már pontosan tudod, hogyan kell felbontani a konzervet, hogyan kell megfőzni a tésztát és a babot. Viszont ott állsz ötven kiló liszttel, “ezzel most mit csináljak?” - teszed fel a kérdést. Főleg, hogy kenyeret akarnál sütni belőle, mert az minden másnap-harmadnap friss kell, és te meg már elbarikádoztad magad. A kenyér miatt kell legtöbbször kimozdulni, ha nem magad készíted.

Úgyhogy soha jobb alkalom nem volt kenyérrecept közzétételére itt a blogon, mint eddig. Azért is jó ez, mert a vírus levonulása után is hasznát vehetjük ennek a tudásnak. Két receptet teszek közzé, egyik sem saját. Mindkettő kovászos, és mindkettő teljesen jó otthoni kenyeret ad a családnak. Az egyik édesanyám receptje, a másikat Fekete “Artizán” Gergőtől kaptam.

Előkészületek

Két dolgod lesz, mielőtt belevágsz. Az egyik, hogy biztosítod, a lisztjeidben nem szaporodnak el olyan dolgok, amik mozognak, és gusztustalanok. Ételmolynak hívják, sokszor a petéiket a liszttel együtt viszed haza, de a fagyasztóban három napos kezelés után elpusztulnak. Érdemes tehát a sok-sok lisztedet átfagyasztani.

A kenyérhez BL80-as a kenyérliszt való, BL55-ből is lehet kenyeret készíteni, valamilyet, de nem annyira ajánlott. A jó liszt a jó kenyér alapfeltétele, a tágabb kereskedelmi forgalomban a Szabó, Garat, Pásztói Júlia, Kukutyin Műhely, Lipiliszt, Tüskeszentpéteri malom lisztjei a jó minőségűek (a Kovászlabor ajánlásával), de mivel a mi problémánk inkább a már felvásárolt ötven kiló elhasználása, tegyük ezt a "majd legközelebb" fiókba.

A másik: szerezz vagy készíts kovászt. Mivel itt most egyszerű és gyorsabb metódust választunk, a beszerzés mellett döntünk. Kovászt sok esetben be lehet szerezni a jófej pékektől, akik támogatják az otthon sütést (mivel egy kézműves pékség sem tud ellátni minden embert még csak a környékén sem, ezért nem veszélyeztetik magukat ennek támogatásával, ráadásul a kenyér szeretete ragályos, és ők ebben hisznek). A legutóbb bemutatott Külvárosi Pék is azt írja az oldalán, hogy ingyen adnak kovászt bárkinek, de állítólag minden vadkovásszal dolgozó helyen lehet érdeklődni. Itt a térkép.

Másik lehetőség: annyira elterjedt lett már a kovásszal otthon sütés, és az otthon sütőknek olyan sok kovásza van általában, hogy szívesen adnak bárkinek. Írjuk ki a Facebookra, és tuti lesz az ismerősök ismerősei között valaki, aki találkozott Burt Reynoldsszal, és egyben van kovásza is.

A kovász az az élő kultúra, ami folyamatos változásban van, ezért ha megkaptuk, onnantól nekünk kell gondoskodni róla, etetni minden nap, vagy betenni a hűtőbe, hogy lelassítsuk a folyamatot. Aki a kovászt adja, úgyis elmondja, az övével hogyan szokás bánni.

A kenyérsütés ideje

A kenyérsütés az indulástól a végéig nem rövid, a legjobb esetben is estétől reggelig-délelőttig tart. Nem kell végig ott lenni a kenyerünkkel, de fél napig figyelgetni kell, és beavatkozni, amikor szükséges. Egyébként nem kell hozzá semmilyen különleges berendezés, csak egy sütő, ami jó esetben elektromos, hogy a hőfokot szabályozhassuk.

Gergő egyszerű kenyere

Délután 900 g hideg vizet, 30 g kovászt egy nagy tálba teszünk, és kézzel összedolgozzuk. Hozzáadunk 1160 g BL 80 kenyérlisztet, és tovább keverjük, csomótlanítjuk. Fél óra pihentetés után jöhet 28 g tengeri só kis vízzel, és újra összedolgozzuk a tésztát. Lefedjük a tálban, hagyunk helyet a kelésnek, és másnapig hagyjuk egy hűvös helyen pihenni, kelni.

Reggel meghajtogatjuk a tésztát, figyelünk a buborékokra. Egy óra múlva ezt megismételjük, majd várunk még egy órát. Kezdődhet a formázás.

A tésztát kitesszük a lisztes gyúródeszkára, két egyenlő részre vesszük, és próbálunk kenyérformát készíteni belőle. Letakarjuk, 15-20 percig pihentetjük, majd megformázzuk. Ezután liszttel megszórt szakajtóba (vagy ami van) tesszük, az utolsó kelésre.

Ha feljött, a sütőt előmelegítjük 230 fokra, a tésztákat sütőpapírral kibélelt fémtálba fordítjuk, és lefedve sütjük 20 percig. 200 fokon további 20 percig, fedél nélkül sütjük.

Édesanyám kenyere meg így készül, idézek tőle

A kovászt kábé egy hétig nevelgettem szobahőmérsékleten, naponta kétszer etettem (teljes kiőrlésű rozsliszt és BL80-as kenyérliszt). Egy hétig hűtőben állt, lassan növekedett, nem etettem.

Előző este új etetéssel felfrissítettem, és nem tettem vissza a hűtőbe, a pulton hagytam hogy észhez térjen. Másnap reggel fél hatkor maximumon volt, sőt kezdett visszaesni, ezért nyomban hozzáláttam. Tálba szitáltam 40 deka BL80-as + 10 deka réteslisztet és 2,5 dl vízzel összedolgoztam, kivettem belőle kis üvegbe 10 deka tésztát a kovászvekkernek.

Késpengével lenyomkodtam az üvegben a "vekkert", gumival jelöltem a szintet és lezártam az üveget. A pulton marad szobahőmérsékleten. Amikor kétszeresére nő, akkor lehet legkorábban indítani a sütést (kábé 2 óra, ami a hajtogatásokkal telik). Fél deci vízben feloldottam 9 gramm sót, ezalatt kábé fél órát állt a liszt-víz keverék. Hozzáadtam a frissített kovászból 20 dekát, a maradékot megetettem 4-5 evőkanál ásványvízzel és 2 evőkanál tk rozs és 2 evőkanál BL80-as liszttel. Jól eldolgoztam, üveget lezártam, gumival a szintet megjelöltem és a hűtőbe tettem. Kábé egy hétig nem igényel törődést.

És most indul a munka. A liszt-víz keveréket és a hozzáadott kovászt összedolgoztam, hozzáadtam a fél deci sós vizet és addig dagasztottam, amíg a táltól és a kéztől szépen elvált. Fényes, sima lett a tészta (kb 20-25 perc). Tálat és a tésztát megliszteztem, nejlonzacskóba tettem tálastól, hogy ne száradjon ki a tészta. Fél óra múlva már terült valamelyest a tálban, első hajtogatást megcsináltam. Fél óra múlva a második hajtogatás következett, a gyúrótáblán (ekkor már fél nyolc volt) lisztezett deszkán ujjbegyekkel kerekre lapogattam, majd kerület mentén haladva középre hajtogattam a széleket körbe-körbe forgatva cipót formáztam, és a deszkán hagyva letakartam a tállal amiben eddig volt.

A sütőedényt ( nálam egy púpos fedelű lábas, tegnap vettem csak erre a célra), kizsíroztam kiliszteztem. Fél óra múlva a harmadik hajtogatás következett, a deszkán kivitelezve úgy, mint a második alkalommal. A cipót az edénybe tettem, fedővel letakartam. A " vekkerem" még nem érte el a dupla szintet, így még kábé fél órát a lábasban pihentettem a kenyeret. A cipó tetejét beliszteztem, pengével bevagdaltam, vízzel megspricceltem és fedővel letakarva tettem a hideg sütőbe. Fél tíz van.

Az előírás 220 fok lenne, de a gázsütőmön nincs fokozat. Olyan 3/4 álláson indult, majd kicsit lejjebb vettem. A segítő videó szerint még edény nélkül is kellett volna sütni, de úgy láttam hogy majdnem kicsit nagyon is megsült. Kivettem, vízzel megspricceltem. Hűl. Ja, a vekkertésztát is betettem a hűtőbe (ez lesz az öregtészta) amit akár azonnal, vagy max. egy hét múlva 20 dekásra fel lehet frissíteni vízzel és liszttel - majd 4-5 órai szobahőmérsékletű pihentetés után kezdődhet a körforgás.

A kovász a liszt 20 %-a legyen. Nekem egy kiló kenyér sok lett volna, ezért fél kiló liszthez 20 deka kovászt tettem. A kovászoláshoz felhasznált víz beleszámít az össz vízmennyiségbe. A cipóm 85 dekás lett. a munka közbeni lisztezések is gyarapítottak rajta.

Legalább most tudjuk, hogy miért adják 1000 forint körüli áron a pékek az ilyen kenyeret ahhoz képest, hogy összedobod, vársz 1-2 órát, be a sütőbe, jónapot.

A fenti recept, édesanyám receptje azért különleges, mert csupán egy hete ismerkedik csak a kovásszal, amit kapott, a többit netes videókból és kísérletezgetéssel szedte össze. Ezt bárki megteheti, akinek van kedve hozzá. Van egy csomó kezdő kovászolós Facebook csoport is, ahol segítenek.

És ha már gyakorlott az ember, már tud jó kenyeret sütni, de tökéletesítene, a Kovászlabor zárt csoportjába is kérhet felvételt. Itt komoly, magukat pékeknek képző emberek vannak, akik tökéletesítik a képességeiket.

Így lehet egy wuhani vírusból ezerrel több jó magyar pék, tessék, itt az út. Felrajzoltam.