Minden hibája ellenére én egyébként imádom a Várkert Bazárt. Nagyon szeretem, ha a városban valami váratlan, el-nem-tervezhető dolog fogad, most teljesen mindegy, hogy művészek alkotásaként, be nem fejezett építések miatt, vagy épp a legjobb jóindulattal, csak épp átgondolatlanul.
A Várkert Bazár nekem egyrészt egy különleges labirintus, mert legalább ötvenféle módját meg tudom számolni annak, hogy mely útvonalon jussak fel a Nemzeti Galériába a Lánchíd utcából. Legalább. Másrészt egy világon is egyedi ajtókiállítást is jelent, erről itt írtam külön. Egy rakás ajtóval találkozunk az építményben, amiken nincs felirat, és mindig zárva vannak, viszont mindegyik máshogy néz ki. Így lehet azt gondolni, mintha valamennyi egy-egy installáció lenne. Vannak ajtók, amik aztán kinyílnak, de ott sincs mindig köszönet.
Olyan mint a fény. Annak is van részecske- és hullámtermészete. A Várkert Bazárnak pedig megkülönböztethetünk labirintus- és ajtókiállítás természetét, de ez a kettőt sokszor nem képes élesen elválasztani egymástól.
Nem egy olyan kiállítás, nem egy olyan kihívás, amit egyszer megnézel, aztán jól van. Ez folyamatosan változik, mindig újabb és újabb váratlan ajtóra bukkansz, ahogy eltévedsz feljutás közben, vagy új értelmezést találsz az alkotásnak. Lássuk mindjárt ezt a Lánchíd utcai ajtót, ami felett a Vár Gourmet felirat próbál minket eltántorítani (ki tudná megmondani, hogy ez vajon labirintus- vagy ajtótermészet?), holott odabent nincs egy darab gourmet vagy gourmand sem. Csak egy kamera, és egy sötét bejárat.
Ha belépsz, egy különleges installáció, a “dolgok önnön maguk általi tagadása” látható. Egy mosdó, valamint egy “mosdó” felirat, ami másfelé mutat, mint ahol a mosdó van.
Érzünk egy kis Magritte-utánérzést az alkotásban, bár a mester tökéletesen kidolgozta ennek minden elemét már a La Révolution Surréaliste 1929. december 15-i számában:
Egy felvonó van a tábla mellett, ezekkel a szintekkel:
Mivel én alapvetően feljutni szerettem volna, pisilni nem kellett, karbantartó sem vagyok, megnyomtam a legfelső szint gombját. Az ajtó becsukódott, elindult velem a felvonó. Odafent kinyílt az ajtó, és ez fogadott:
Nagyon gondosan körbe volt ám zárva. Egy pincsi sem tudta volna magát kinyomni. Így aztán visszamentem a mosdó-antimosdó kiállítás felé, és kerestem egy másik feljárót.
Aki már járt a labirintusban, tudja, hogy több gyalogos út is kínálkozik felfelé, rögtön az utcaszinten. Az egyik egy utcai lépcső, még a bazár északi oldalánál, mehetünk az evidens módon, a gloriette felől (csak ez hosszú), valamint van az északi oldalon egy harmadik lehetőség, egy lépcsőház, gyönyörű, benne egy sebtiben összeütött székkiállítással (tessenek megnézni, ahogy a szék árnyéka leverte a vakolatot maga mögött, olyan rég ott áll):
Van még egy lift is, az ezt rejtő ajtón a “Lejárat a mélygarázsba” felirat olvasható, rögtön alatta pedig a feljutási lehetőséget is felsorolták. A neoreneszánsz kertből aztán a lehetőségek tárháza végtelenné válik. Adja magát, hogy a mozgólépcsőt válasszuk, de mehetünk a vízhordók lépcsőjén, ahol azok a szerencsétlenek hurcibálták a “tónavosz”-t (Donau Wasser). A mozgólépcső tetején aztán meglátjuk az ékes bizonyítékét annak, mennyire változékony ez az ajtókiállítás: általában a jobb oldali ajtó van nyitva, a bal oldali meg időnként zárva, de most épp fordítva volt:
A jobb oldali a lift, ami nem működik.
A bal oldali egy lejáró a mélygarázsba, beton szarkofág és középkori tömlöc egyvelge, de egyben egy nagyon különleges folyosó bejárata is. Erre menjünk:
Ez a folyosó évek óta a semmibe visz. Most sincs ez másként. Most is elsétáltam a vaksötét folyosó végéig, ahol egy kissé vizeletszagú szobácska található, néhány lőréssel. Mögöttem német turisták jönnek röhögve, talán ők használják a kényelmi szempontból kihelyezett széket is.
Nagyon hálás voltam, hogy a lift nem működött, hiszen így kellett keresnem egy új feljárati lehetőséget (amiből a Várkert Bazár soha nem képes kifogyni, szabadon lezárhatsz nyolc ajtót a teljes komplexumban úgy, hogy után garantáltan nem zárod el a turisták útját). Így bukkantam rá erre:
Ami azért volt különleges, mert odafent az ajtókiállítás egy új, csinos darabjára bukkantam. Az épület az ajtó mögött elhanyagolható, minden figyelem tehát az ajtóra árad, kizárva a zavaró tényezőket.
A Mária-szoborhoz egyébként egy új feljárót is nyitottak. Egy összeütött fém lépcső ugyanis feljuthatunk a várfal tetejére, vagyis a labirintus új útjait nyitották meg előttünk.
Kellett ez a második lépcső egyébként, hiszen a lift itt sem üzemelt, ahogy azt az A4-es lap a szigszalaggal gondosan rögzítve mutatta.
Most nyilván sokan azt gondoljátok, hogy gúnyt űztem a Várkert Bazárból, és nem szeretem. Ez tévedés. Én tényleg, őszintén szeretem ilyennek, tele van meglepetéssel, zsákutcával, és mintha az üzemeltetés is egytől egyig - jó értelemben vett - bohócok sokaságából állna, akik alig várják, hogy megint beugorjunk a csőbe. A mosdó-antimosó alkotás pedig minden szürrealista és abszurditáskedvelő álma. Valóban műalkotás, annak minden elemét tartalmazza.