Úgy volt, hogy ugye jártam az Örsön, és találtam egy jófajta pékséget. Felhívtam a figyelmet itt a blogon a hihetetlen ár-érték arányra, amit sokan nem értettek, tudniillik a magas ár-érték arány nem önmagában az alacsony ár vagy egy nagy magas minőség miatt magas, hanem ezek egymáshoz viszonyított aránya miatt. Itt is ez volt a helyzet, a 390 forintos kenyér olyan kvalitásokat mutatott, amiket egy 390 forintos nem szokott. Ezt többen úgy értették, hogy itt a világ legjobb kenyerének bemutatása volt.
Aztán megírtam, hogy a Google-ben rákerestem a nevükre, és kidobott egy hasonló nevű pékséget, még tovább a 3-as főút vonalán. Akkor Mátyásföldön találtam így rá a Vadkovász pékségre, akik már nagyon jó kenyeret adtak, de magasabb volt az ár is, ezer forintos kilóár felé mozogtunk. (A kenyér jobb volt, az ár-érték arány alacsonyabb).
Viszont elkezdtem ujjongani, hogy megvalósult régi álmom, és terjednek a jó pékségek, és megéri a külvárosban is nyitni. Erre egy Tünde nevű kommentelőnk meg szólt (köszi!), hogy van egy Külvárosi Pék nevű hely is. Ennyire evidens néven. És tudjátok, hol?
Még kíjjebb, a 3-as főút mentén. Gyakorlatilag az M0-ás mellett nem sokkal.
Hogy értsétek, kékkel láthatjátok a kedvenc pékségeimet, ahol vásárolni szoktam, pirossal a kalandozásaimat az új kenyés-sugárnyalábomon:
Ez a pékség már közelebb van Gödöllő bármelyik pontjához, mint a Clark Ádám térhez. Egy benzinkút mellett, egy újépítésű ház aljában járunk:
Ha a fenti állásból fordulunk 120 fokot, ezt látjuk. Hogy érezzük, mi a környezet:
A pékség viszont annyira jó, hogy lehetne akár a belvárosban is. Most nem a kenyerekről beszélek itt elsősorban, azokról is mindjárt, magáról az EGÉSZRŐL. A hangulatról, ahogy belépsz, ahogy a bejárat melletti falon régi receptkönyvekből származó papírokból alkottak díszeket, és nem is akármilyen könyvekből. A tulajdonosok férj és feleség, akik nagymamáit Schäffer Ilonának és Salzl Magdolnának hívták - derül ki a Facebook oldalukról. Innen a cégérben látható Schäffer Salzl felirat. A falon pedig az ő kézírásuk látható. Tőlük tanulták a sütés szeretetét.
Hitvallásuk egyszerű és igaz: szívvel készítik a kenyereket, és a legjobb budapesti pékek példáját próbálják követni minden fogásukkal (itt Józsit és Gergőt említik, mint a Pékműhely és az Artizán tulajdonosait). Vadkovásszal, liszt-víz-só hármassal, 16 órás kelesztéssel.
Olyan is a kenyerük. Ezen a szinten már csak apróságokról beszélhetünk, amin lehet tökéletesíteni, a héj állagáról, a tészta tapintásáról, illatáról, ízéről, de ez a kenyér pontosan ott van a legjobbak között. Ahol vadkovászt etetnek, ahol szívvel csinálják, tehát az alapanyagoktól kezdve a kivitelezésig nagyon odafigyelnek, adalékanyag nélkül, ott bizony a legjobb kenyerek egyike készül. Ennyi kell.
Imádtam a vegán választékot is - kenyereken túl - ugyanis vettem még csokis zabkekszet és valami magvas rudat, amit én csak óriásropinak neveztem el. Isteniek voltak, és a lányom nagyon örült nekik.
Ja, igen, az árak. A fehér kenyér kilója 1100 forint, a vajas kifli darabja 50 forint, a teljeskiőrlésű alakor kenyér már 1900 forint per kiló. Ezek az árak a megszokottak az ilyen gondosság mellett, ezekkel fenntartható. Egyébként a múlt heti pékség, a Vadkovász inverzei nyitvatartásban: reggel 6:30-kor nyitnak, és noha 17 óráig nyitva vannak, délutánra azért rendesen le vannak fosztva, érdemes hívni őket. A Vadkovászos meg eleve csak délután kettőkor nyit, telefonszám hozzájuk nincs, így ott meg szerencse dolga, de délután még van kenyér.
Egy új sorozatban felteszem a kérdést, mi tesz egy helyet legendássá? Eddig arra jutottam, hogy a tulajdonos állandó jelenléte és a változatlanság, a növekedés elvetése, és az ugyanazon a helyen való minél boldogabb élet megvalósítása kulcsfontosságú lehet. Ha valaki boldog és kiegyensúlyozott, mert úgy érzi, megvalósította, amit szeretett volna, annak a kiegyensúlyozottsága meglátszik a helyen, az emberek szeretnek odajárni. A sorozatban olyanokat keresek meg, akikben szerintem megvan a potenciál, hogy legendásak legyenek, és a város kihagyhatatlan titkos helyeikké váljanak a turistáknak is.
Az Üllői út panelházai alatt, egy kopottas üzletsor egyikében ülök Kispesten, egy gyrosozó hátsó helyiségében. A lábamnál elhelyezett vödörbe ütemet vernek a mennyezetről aláhulló cseppek. A helyiség pont olyan, mint amilyet egy külvárosi gyrosozóban elképzelnénk, régi, elnyűtt dolgok egymás hegyén-hátán, megfordulni is alig van hely. Azokon a berendezési tárgyakon kívül, amik mindig itt foglalják a helyet, úgy mint a mosogatógép, a hűtő, kézmosó, Kosztopulosz Leonidasz egy széken ülve, más már nem nagyon fér el. Ahogy leültem velük szemben, hirtelen elfogyott az alapterület.
Elöl, a bolt vendégterében hárman dolgoznak ez idő alatt. Vágják a gyrost, melegítik a pitát, beléjük mérik a szószokat, salátát. “Először jár itt?” - ez a kérdés naponta többször elhangzik. Ha valaki először jár ott, akkor megkínálják, hogy először kóstolja meg a salátákat, a hely specialitásait. Főleg a répásat, az sokkal inkább védjeggyé vált itt, mint a tzatziki. Persze van az is.
Hogy honnan tudják, hogy valaki először jár ott? Emlékeznek rá, hogy látták-e az arcát már valaha, vagy nem. A kitűnő arcmemória elvárás az ott dolgozókkal szemben.
Hátul, mint mondtam, Leonidasz ül, vagy Leo, ahogy becézik az ismerősei. Minden nap, nyitástól zárásig. Már csak néha megy előre, a vendégtérbe, mert már nem bírja a fizikai munkát, életerős fiatalokat vesz fel, akiket figyel, és akiket kiigazít, hogy minden úgy legyen, ahogy kell. Műtötték, komoly dolog, inkább nem kockáztat többet.
“Gyrost is eszel?” - kérdezem, amikor észreveszem a csomagolt szendvicsét, amit ebédre hozott magával. “Persze, mindennap” - jön a válasz. "Meg kell kóstolni, hogy minden olyan-e, mint kell. A többit már nagyon unom, a többiből már nem eszem" - mondja nevetve. Mindig mosolyog, ez gyorsan feltűnik bárkinek pár perc után. Nem a szája, a szeme.
Leo egy görög faluban töltötte gyerekkorát, Magyarországon. Beloiannisz egy görögök által alapított település Fejér megyében. Szülei a görög polgárháborúból Magyarországra menekülők között voltak, gyerekük már itt született, és nevelkedett megannyi görög között, görög módra, görög szokások szerint, görög óvodában. Amikor aztán a nyolcvanas években a görögök hazatérhettek, a szülei fogták is a sátorfát, és visszaköltöztek. Hirtelen meg lett bocsátva, mindent lehetett elölről kezdeni.
Leo Athén mellett kezdte a gyroskészítést. Saját bevallása szerint már akkor is sokakat vonzott kifejezetten az ő gyrosa, a görögök körében is népszerű volt az apáról fiúra szálló recept. Amit, a magyarországi kitérő után, egy kicsit meg is bolondítottak: pirospaprikát kevertek a húsokhoz. A magyaros gyrosról a helyiek nem tudták, miért ízlik nekik, nem ismerték a Magyarországon szinte mindenben ott lévő piros port, ez pedig zarándokhellyé tette a családi vállalkozást.
Gyerekkorom óta a gyros megváltozott Görögországban is. Eleinte a pitába a húson kívül csak hagymát és paradicsomot tettek, semmi mást. Aztán jött csak be a tzatziki. Ezek után jött a ketchupos-majonézes változat, a két szószt összekeverték, és ezt is ráöntötték a gyrosra. A paradicsomhoz petrezselymet kevertek, és a tetejére is szórtak bőven belőle.
- emlékszik vissza a görög gyros fázisaira Leo. Majd gyorsan hozzátette: a disznóhúsból a legjobb a gyros. Amikor Magyarországon elkezdte a gyroskészítést, itt is disznóval kezdett. Amikor aztán látta, hogy a magyar vendégek bejönnek, és azzal a lendülettel ki is fordulnak, amikor megtudták, a nyárson disznóhús van, váltott csirkére, ezzel pedig ugrott a családi recept is. “De a bőrét közte hagyom, különben túl száraz lenne, még a comb is” - teszi hozzá nevetve.
Amikor az Egy nap a városban blogon 2011-ben sorra vettük a város legjobb gyrosait, a görögös változatok mellett akkor még belefért akkor néhány “magyarosított” változat, a tárca alakú, vékony tésztába tett hús zöldségekkel, csípőssel, tzatzikivel csak alkalomadtán megkínálva. Leonidasz vaskos pitája, kifinomult szószai és salátái (tzatziki, pikáns feta, füstölt sajtos répasaláta), és egyáltalán, az itt kapható gyros összhangja akkor egy gyrosnak tűnt a legjobbak között. Kerkyra, Gyradiko, Big Gyros Taverna, meg még páran: akkoriban nagyjából hasonlóakat lehetett kapni ezeken a helyeken is. Nem volt sok jó gyros a városban, de azért akadt.
“Ahol répasalátát látsz, azok mind nálam jártak, azoknak én segítettem” - nevet. Ugyanis Leo bőven a budapesti gasztroforradalom előtt - a streetfood-forradalom előtt meg pláne -, kezdte el készíteni ugyanezeket a gyrosokat, akkor még közelebb a belvároshoz. 2002-ben már ehettek a gyrosából azok a szerencsések, akik ismerték a fellelhetőséget. “Enyém volt a Kerkyra, csak aztán nem szerettem tovább ott lenni, nem volt parkolóhely, úgy kellett kirohannom a vendégeknek bedobni a kocsijába a kész gyrost”. Az üzletet 2008-ban eladta, de a Kerkyra a mai napig üzemel, miután Leo unokaöccse újranyitotta 2012-ben, hogy a nagybátyja által kijelölt utat követve üzemeltessen egy sikeres gyrosost. Sikerült neki.
És hol készül a hús? - nézek körbe. A már említett helyiség a vendégtér mögött néhány négyzetméter, itt semmilyen előkészület nem folyhat. Gyere velem, int, és kiviharzik a hátsó ajtón. Kiviharzik, vagyis feláll, lép kettőt, és kint is van. Átmegyünk egy másik épületbe a soron. Nem lehet belátni, nincs rajta jelzés. Itt - mondja. Odabent egy Leónál alacsonyabb férfi, vele kábé egykorú, de a hófehér haj, a még ennyi idősen is csibészesen csillogó szempár, megegyezik. A testvére. A háttérkonyha egyik szobájában készül a nyárs, a másikon a szószok. “Ne haragudj, de nem fogom elmondani, mit teszünk bele, ez még mindig családi recept”.
Így maradhat titokban. Az előkészítőben és a kiszolgálóban is ott van egy családtag. Mindig.
Kosztopulosz Leonidasz gyrosozója sokak számára legendás hely, nevezzük akár annak idején Kerkyrának, vagy most egyszerűen csak Leonidasznak. Ránézésre sosem mondanád meg, hogy az, csak miután beleharaptál a pitába. Akkor megérted. Hogy Leo lesz-e ennél nagyobb legenda? Lehet. Talán nem. Elvileg nagyon sok tényező adott nála ahhoz, hogy legyen, de annyira kedvezőtlen földrajzi helyen dolgozik, és annyira el is tűnik ránézésre is abban a környezetben a bolt, ráadásul Leo annyira nem szeret nyilvánosan kiállni (vagy akárcsak a konkurenciát bírálni, véleményezni), hogy nem valószínű a mostaninál szélesebb körben való ismertsége. Nem mondom, hogy zárkózott, mert minden betérőt nagy-nagy nyitottsággal fogad. De a nyitása az ajtóig szól, és azon túl nem.
De ez nem változtat a tényen, hogy kábé húsz éve, bőven megelőzve korát elkezdett Budapesten jó street foodot készíteni valaki, nagy lelkesedéssel és szakértelemmel, és hogy ő, akiről ehhez képest kevesen hallottak, meghonosította a görög gyrost Budapesten, és megtanított minket is gyrost készíteni.
Budapest legendás állócsillagaival szervezek egy beszélgetést is, ha bemutattam végül mindenkit, akit szerettem volna, meg akit addig ajánlotok. Az esemény ideje ennek megfelelően még nem fix, de a helyszín igen: egy elég menő helyen, az Aria hotelben leszünk. Ha érdekel, és nem akarsz lemaradni, mindenképp kövesd az oldalt Facebookon, és kérd, hogy értesítsen a posztokról legfelül.
Amikor legutóbb véletlenül belefutottam a Vadkovászos pékségbe az Örsön, és gyorsan rákerestem Google Mapsban, van-e valahol még belőle, valami különöset vettem észre. A találatok között felbukkant két Vadkovászos és egy harmadik, Vadkovász nevű pékség is. A 16. kerületben, nem sokkal Budapest határa mellett, több mint 13 kilométerre a 0-ás kilométert jelző Clark Ádám tértől. Nem messze egyébként a város egyik legjobb pizzájától, a 16. kerületi Kemencéstől.
Többen mulattak legutóbb azon, hogy külvárosnak írtam le az Örs vezér tere környékét, de soha ilyen messze a központtól nem tudtam fellelni értékelhető kenyeret. És a poén az, hogy abban a pillanatban, amikor ezt megtaláltam, megtaláltam a Google Mapsszal még egyet, ennél sokkal messzebb. Már csak el kellett jutnom oda, hogy kipróbáljam, hűek-e a nevükhöz, és tényleg jó, kovászos kenyereket kapni-e ott. Esetleg jó kovászosat. (Ha nem érted, a vesző eltüntetése miért jelent változást a jelentésben, hamarosan egy külön posztomból megérted majd).
Falusias környezetben egy családi házas autóbeállóra összeütött kis műhely hirdeti, hogy itt pékség található. Délután kettőkor nyitnak, legelőször keddenként a héten. Ekkor kezdik el árusítani az egész nap elkészült tésztákat, különféle kenyereket és péksütiket.
A kenyerekben csak víz, liszt, só. Élesztőt nem használnak saját bevallásuk szerint, ahogy adalékanyagokat sem, a szakmában jónak számító Szabó Malom és a Garat Malom lisztjét veszik. A kenyerek kovászosak, a weboldal szerint 18-32 óráig érlelik, mielőtt kenyér születik belőle. Ez az idő nem a kovász érésére vonatkozik, az ugyanis náluk folyamatosan etetett, tehát immár három éves cucc.
Ennek megfelelően a kenyerek drágábbak, közelítenek a belvárosi árakhoz, a fehér kenyér kilóára 1000 forint körül van (930 és 1200 forint között, attól függ, mekkora kiszerelést veszel). A végeredmény nagyon jó kenyér, nem éri el a legjobbak szintjét Budapesten, de közelítenek abba az irányba. Itt, Budapest keleti határánál pedig egyszerűen sci-fi.
Ahogy korábban már kiszámoltam a pékségek megtérülésénél, kenyérrel nemigen lehet eltartani egy ilyen pékséget, hacsak nem csupa családtag dolgozik, lelkesedésből. Ennek megfelelően édes és sós péktermékeket is árulnak, túrós töltött batyut - vagy mit -, pogácsákat, csigákat. A kakaós csigájuk egyszerűen annyira valószerűtlenül SÁRGA volt, hogy nem bírtam otthagyni. Otthon beleharapva kiderült a megoldás: kurkumát tettek bele, ettől egzotikus íze is lett, meg jól is nézett ki. Oké, ez már make-up, de abból egy elegáns fajta.
Összefoglalva: nem hiszem el, hogy imáim meghallgattak. Vajda ”Pékműhely” Józsi kakaós csigájának és kenyerének 2012-es felfedezése óta azt hangoztatom, hogy eljön az idő, hogy minden sarkon lesz kézműves pék, mert megéri. Az első, 2013 és ez utáni évek robbanása után azonban megtorpant a dolog, és noha kifizetődő lett jó péknek lenni, a pékségek száma egyáltalán nem követte mondjuk a speciality kávézók megállíthatatlan szaporulatát. Most látom újra, hogy megindult a második menet. Ezek az új helyek nem feltétlenül a csúcsot ostromolják, mert külvárosban inkább egy olyan kompromisszumot keresnek, amivel kifizetődő marad az üzlet, és a kereslet is megmarad. Viszont mivel látom, hogy megindult a differenciálódás, itt az ideje egy következő posztban leírni, hogyan értékelhetjük a pékségeket, és mit jelentenek az egyes minőségi szintek.
Hogy mindent a helyén tudjunk értékelni, és azon belül üdvözölni vagy elutasítani.
Na, ez aztán egy igazi, tőrőlmetszett magazinos cím lett, igaz? És akkor most ilyenkor jönne egy húsz perc alatt összecsapott lista olyan helyekről, amik egyáltalán nem legendásak. Na nem. Olyat kaptok eleget máshol.
Én pont azon gondolkoztam, vajon vannak-e? És ha nincsenek, mikor lesznek? És ha lesznek, kik válhatnak legendássá?
Ott van például a Di Fara Pizza Brooklynban. Sosem voltam ott, de imádom, hogy létezik.
Izing Róbert egy plasztikus bekezdésben foglalja össze, miért imádnivaló, részlet:
Ha megbetegszik, a bolt bezár, és nincs pizza. Jellemző a hely horderejére, hogy amikor pár éve négy dollárról öt dollárra emelte egy szelet pizza árát, a Wall Street Journal egy teljes cikkben foglalkozott a lépéssel, és azzal, hogy ez milyen hatással lehet a New York-i pizzaárakra. Maga a hely elképesztően lepattant, mosdó nincs.
Nem az a lényeg, hogy jó-e a pizzája, mert nyilván jó. Nem az a lényeg, hogy régóta üzemel, mert olyanból is akad pár kutyaütő. A lényeg az, hogy szeretik, töretlenül, megállás nélkül, és a pizzéria is szereti a vendégeket, szintén töretlenül. Sok legendás hely van még a világban, amik, ha megszűnnének, mintha egy darabot tépnének ki a városból. Lehet egy étteremnek akárhány Michelin-csillaga, ha nem része a városnak, ha nincs tele szeretettel, akkor holnap nyugodtan átköltözhetne a szomszédos országba, nem lenne érdemes könnyeket hullatni érte.
Én úgy látom, hogy a legendás helyek az alábbi tulajdonságokból többet is fel tudnak mutatni, ideális esetben talán mindet:
Kezdetektől a tulajdonosok dolgoznak a boltban
A tulajdonosok minden nap megjelennek, mert kézben tartják az étel elkészítését, nem bízzák azt az alkalmazottakra, hacsak ők is nem lettek mára részei a legendának
Odafigyelnek az alapanyagokra, a jó minőségre, de nem feltétlenül a csúcsra törekszenek. Általában nem túl gyorsan haladnak a korral, és nem újítják meg a konyhatechnológiát minden ötödik évben, szeretnek hagyományos módon elkészíteni valamit, ahogy elkezdték. Ezt általában el is várják tőlük.
A hely régóta nyitva van, és várhatóan csak haláleset miatt zárhat csak be, ideális esetben úgy sem.
Nem terjeszkednek, nem nyitnak évente új helyet, mert nem tudnák kézben tartani, és egyébként sem ez a céljuk. Jól érzik ugyanazon a területen magukat évtizedekig. Üzleti körökben az ilyen mozdulatlanságot szokás a lassú elmúlással azonosítani, de ezek a helyek rácáfolnak, és egy nagyon fontosat valósítanak meg így: a kiegyensúlyozottságot és kiszámíthatóságot.
Nekünk, itt a budapesti gasztroforrongás utáni években, amikor tisztul ki a zavaros, és elkezdenek mennyiségben is felzárkózni a helyek a minőség után, bezárnak a hullámlovasok, meg sajnos bezárnak sokszor a jók is, mert nincs megbízható munkaerő, szóval nekünk még nem éppen ilyesféle igényünk van. Vagy nem tudjuk, hogy van-e. Akadnak évtizedek óta nyitva lévő, tetemes törzsvendégkört vonzó, nem is rossz éttermek, de valahogy mégis bennük van az a nehezen levakarható álflanc, kezdve a magukat túl komolyan vévő, de egyébként sokszor unalmas ételekkel egészen a pincérek kiszámított profizmusáig.
Szóval elkezdtem így nézni a helyeket. A pár éveseket és a negyven éveseket is. Kiben van meg AZ? Ki fejlődhet azzá, hogy Domenico DeMarco pizzériájához hasonlóan Budapest kötelező célpontja legyen, de ne kurvuljon el? Turistacélpont, de nem turistalátványosság. Lehet egy fura hely a nyolcadik kerületben, mint a bezárt Arany Tacskó, csak jó konyhával és elhelyezkedéssel, de lehet az ötödik kerületben is, vagy a föld alatt. Lehet magyaros vagy zsidó konyha, kínai konyha, cigány konyha, mert mindegyik a város és a gasztronómia szerves részeinek számítanak, ahogy az olaszok New Yorknak.
Van egy listám, és el is kezdem felkeresni ezeket a vállalkozókat egy mélyebb portréhoz. Lesz itt olyan pali, aki megtanította Budapestet gyrost készíteni, lesz föld alatti, szakadt hely, meg olyan édességek, amiket többé nem lehet kitörölni az emlékezetünkből, mégis csak egy helyen kapni őket. Írtam már róluk, csak nem így, nem ilyen szemmel.
Szóval ha van tippetek, itt az alkalom, hogy bővíthessem a listámat, kommentben írjátok meg, szerintetek ki lehetne legendás matéria és miért, a fenti felsorolás mentén.
Mit is szoktunk mondani? Azok a legjobb filmek, amiket soha nem unsz meg, újra és újra megnézed. Nekem is kialakult egy olyan listám, amiket rendszeresen újra és újra elindítok, és valahogy nincs megállás: úgy falom be az elejétől a végéig, mintha sosem láttam volna.
Hogy ez lenne-e az abszolút fokmérő? Hogy azt állítom-e, hogy minél többször megnézed az adott filmet, annál jobb? Nem feltétlenül. Az évek során sok filmről írtam itt a blogon is, itt tudjátok elolvasni őket, de csak nagyon kis részüket néztem meg újra és újra. Sok olyan alkotás van, ami, talán pont azért, mert annyira mélyre merülsz, és annyira nehezen hozod fel a felszínre a rejtett kincseket, nem hordozzák magukban a beszippantás képességét. Túl nehezek.
Máskor viszont, egy nagyon súlyos film is vonzhat újra meg újra. Ki érti, hogy működik ez? Én biztosan nem.
Viszont, gondoltam, hogy akik élvezték a filmes posztjaimat, mert mondjuk közeli a filmes ízlésük az enyémhez, örülni fognak egy ilyen felsorolásnak. A listát úgy állítottam össze, hogy az elején nagyon is érthető okokból, sokak számára imádott, sokak által sokszornézett filmekkel kezdem. Aztán, ahogy a lista aljára érünk, egyre értetlenebbül állok én is azelőtt, hogy vagyok képes ezredszer is megnézni, miért vonz annyira, mit keresek benne?
Royal Tenenbaums
Egyértelműen a legtöbbször visszanézett film az életemben, szerintem Wes Anderson legnagyobb műve. Itt már épp kiforrott a stílusa, de még nem tolta túl a wesandersonkodást, és nagyobb figyelmet szentelt a karaktereknek, nem nagyolta el a kidolgozásukat, és a történetvezetés is kellően összetett, miközben egy mesebeli New Yorkban érezzük magunkat, ami mégis nagyon hétköznapi.
Play it again, Sam
Nagyon szeretem Woody Allen korai munkáinak nagy részét, mert őszinte volt, és nem akart többnek látszani, mint ami. Ha megkérdezik, melyik a legfontosabb filmje, biztos az Annie Hallt mondanám, de valójában a Játszd újra, Sam az, amit mindig megnézek. Börleszk, harsány, néha idétlen, de Woody Allen ebben nem hibázott. Könnyed, jól fogyasztható, ellazító nevetés, Budapesten Kern András játssza újra és újra nagy sikerrel.
Get Shorty
Az egész estés filmről beszélek, John Travoltával, nem a most futó sorozatról. A kettő között lényeges különbség, hogy a Szóljatok a köpcösnek sztorisűrűségét, karaktereit képtelenség volt belesűríteni egy filmbe, mégis sikerült Barry Sonnenfeldnek, aki nem éppen a súlyos, mély alkotásairól híres. De ide pont nem ez kellett, hanem a komolytalanság, az önmagát is hülyére vevő humor, ezzel pedig, John Travolta és Gene Hackman segítségével sikerült megalkotni azt a kombót, ahol gond nélkül átment a sztori. Már hogy egy gengszter producer lesz.
A sorozat is meghatározó volt az életemben, lehet, hogy nemsokára külön posztban mesélek erről.
The Birdcage
Tulajdonképpen egy színpadi komédia, film formában kiadva. Csak épp a színházi színészek között Robin Williams és Gene Hackman szerepel, mint egy meleg nightclub vezetője és egy konzervatív szenátor, akiket gyerekeik szerelme hoz össze egy nemkívánt vacsorára. Nagyon könnyed, és olyan helyzetkomikumokkal, amiken tényleg tudok röhögni, nem csak kifújom az orromon a levegőt hangosan.
Mediterraneo
Háborús film, vagy valami olyasmi. A Mediterraneóban olasz katonákat látunk, amint egy görög szigeten elfelejtik, hogy háború van, és boldogok. A film a címéből sejthetően a mediterrán érzést képes átadni, ugyanazt, amit te is érzel nyáron a Földközi-tenger partján sétálva, csak mindezt érintetlen formában közvetíti feléd, mesebeli hangulattal. Aki sosem tette ki a lábát az országból, az is érzi, milyen ott, ha ezt megnézi.
Eddig volt a lista azon fele, ahol értem, miért nézem újra ezeket a filmeket. Most jön az, ahol nem.
Mar adentro
Javier Bardem legjobb alakítása. A Belső tengerben a főszereplő egy baleset miatt lebénult, és ágyban kell feküdnie, magatehetetlenül. Családja segíti, tulajdonképpen ebben az állapotban nem is kívánhatna jobb életet, de ez is kevés: öngyilkos akar lenni. Igaz történet alapján készült, felkavaró, miközben mégis, valahogy ott van benne az a pici boldogsággal kevert nyomorúság, ami tulajdonképpen az élet. Talán azért nézi meg az ember, mert még egy ilyen szerencsétlen sorsban is meglátja azt a szépséget, amit kizárólag külső szemlélőként láthat meg bárki, de ami mégis a saját életére lesz pozitív hatással. Javier Bardem hangja, ahogy spanyolul érvel, a fülemben cseng most is.
Locke
Mégis hogy lehet, az, hogy egy filmet, ami egy autóban játszódik AZ ELEJÉTŐL A VÉGÉIG, újra és újra megnézek? Mert a Locke arról szól, hogy egy építésvezető beszáll a kocsiba, és elkezd telefonálni. Élete legfontosabb telefonjai ezek, a munkájában és a családjával is eljutott egy olyan pontra, ahol minden elbillenhet, és ő próbálja tartani mindkettőt, próbál erős maradni, és egyszerre irányítani az építkezést, és összetartani a magánéletét. A film megmutatja, hogy mit is jelent erősnek lenni, és mire elég ez olyankor, ha két rossz közül a nemszokványos rosszt választjuk. Egyetlen felesleges pillanat sincs a filmben, minden másodpercnek megvan a helye.
Ha megnézed, soha többé nem nézel úgy Tom Hardyra, mint azelőtt. Bámulatos egyszemélyes színházat tett le az asztalra, és olyan kevés díszlettel, hogy színházban is elő lehet adni, egy állólámpával és egy autósüléssel. Hardy érzelmeit végig egyértelműen és tisztán lehet követni, pillanatok alatt együtt dobog vele a szíved.
Joker
Na jó, ez még nem olyan régi film, hogy sok megnézésről beszélhessek, de ez is olyan matéria. A Joker annyira plasztikusan visz minket végig egy elme teljes megőrülésén, erőszakossá válásán, hogy erre az utazásra újra és újra felfizetek. Itt is a színész nagysága viszi magával az egészet, és itt is nagy meglepetés volt számomra, hogy Joaquin Phoenix ennyire tud. Egyszerre jutalomjáték és egy erős atmoszférát létrehozó film.
Thin red line
Háborús film, véleményem szerint minden idők legjobbja. Költemény. Kicsit megnehezíti az újra és újra megnézést, hogy majdnem három órás, de ez nem tántorít el. Ahogy a háború véres-saras valóságát keveri a szférák zenéjével és meditatív gondolatokkal, azzal olyan szépséget ér el, ami megmutatja, milyen is az emberiség valójában. Egyszerre magas- és alacsonyrendű lény, és ez a kettősség adja minden művészet szépségét. De hogy ezen mit lehet ennyire élvezni, hogy az ember vágyik rá évente, nem tudom.
Synecdoche, New York
Ez a film kicsinál. Tényleg, megnézed, és annyira nagyon nyomorultnak érzed magad, hogy semminek nincs értelme utána. Olyan felkelni utána a székből, mintha meghaltál volna, vagy nagyon meg akarnál, és most csak képzeled, hogy felállsz. Charlie Kaufman legfontosabb műve, amit pár száz forintért osztogattak még DVD-n amíg el nem fogyott, hogy aztán megkönnyebbülten felejthessék el a kiadók. Óriási bukás volt, mégis egy nagyon fontos filmes alkotás.
Egyszerűen azért, mert aki ismeri Charlie Kaufmant, tudja, hogy a filmjének hatása pontosan kiszámított volt. Nem azért leszel nyomorult, mert a film rossz, vagy mert rád zúdít valami olyat, ami miatt szomorú leszel. Nem, Charlie Kaufman képes volt a legborzasztóbb szánalmat, a legértelmetlenebb vergődést úgy ábrázolni, hogy aki átérzi csak egy percre a főszereplő Caden Cotard sorsát, az elborzadva utálja meg egy pillanatra az egész emberi létet. Hogy miért vágyom újra megnézni, és belesüllyedni ebbe a mocsárba? Nem tudom. Talán mert bámulatosnak tartom, hogy egy ember képes olyan mozgókép és hang összeállítására, ami ennyi idő alatt ilyen mélyen átír bennem valamit.