Minden hibája ellenére én egyébként imádom a Várkert Bazárt. Nagyon szeretem, ha a városban valami váratlan, el-nem-tervezhető dolog fogad, most teljesen mindegy, hogy művészek alkotásaként, be nem fejezett építések miatt, vagy épp a legjobb jóindulattal, csak épp átgondolatlanul.

A Várkert Bazár nekem egyrészt egy különleges labirintus, mert legalább ötvenféle módját meg tudom számolni annak, hogy mely útvonalon jussak fel a Nemzeti Galériába a Lánchíd utcából. Legalább. Másrészt egy világon is egyedi ajtókiállítást is jelent, erről itt írtam külön. Egy rakás ajtóval találkozunk az építményben, amiken nincs felirat, és mindig zárva vannak, viszont mindegyik máshogy néz ki. Így lehet azt gondolni, mintha valamennyi egy-egy installáció lenne. Vannak ajtók, amik aztán kinyílnak, de ott sincs mindig köszönet.

Olyan mint a fény. Annak is van részecske- és hullámtermészete. A Várkert Bazárnak pedig megkülönböztethetünk labirintus- és ajtókiállítás természetét, de ez a kettőt sokszor nem képes élesen elválasztani egymástól.

Nem egy olyan kiállítás, nem egy olyan kihívás, amit egyszer megnézel, aztán jól van. Ez folyamatosan változik, mindig újabb és újabb váratlan ajtóra bukkansz, ahogy eltévedsz feljutás közben, vagy új értelmezést találsz az alkotásnak. Lássuk mindjárt ezt a Lánchíd utcai ajtót, ami felett a Vár Gourmet felirat próbál minket eltántorítani (ki tudná megmondani, hogy ez vajon labirintus- vagy ajtótermészet?), holott odabent nincs egy darab gourmet vagy gourmand sem. Csak egy kamera, és egy sötét bejárat.

Ha belépsz, egy különleges installáció, a “dolgok önnön maguk általi tagadása” látható. Egy mosdó, valamint egy “mosdó” felirat, ami másfelé mutat, mint ahol a mosdó van.

Érzünk egy kis Magritte-utánérzést az alkotásban, bár a mester tökéletesen kidolgozta ennek minden elemét már a La Révolution Surréaliste 1929. december 15-i számában:

Egy felvonó van a tábla mellett, ezekkel a szintekkel:

Mivel én alapvetően feljutni szerettem volna, pisilni nem kellett, karbantartó sem vagyok, megnyomtam a legfelső szint gombját. Az ajtó becsukódott, elindult velem a felvonó. Odafent kinyílt az ajtó, és ez fogadott:

Nagyon gondosan körbe volt ám zárva. Egy pincsi sem tudta volna magát kinyomni. Így aztán visszamentem a mosdó-antimosdó kiállítás felé, és kerestem egy másik feljárót.

Aki már járt a labirintusban, tudja, hogy több gyalogos út is kínálkozik felfelé, rögtön az utcaszinten. Az egyik egy utcai lépcső, még a bazár északi oldalánál, mehetünk az evidens módon, a gloriette felől (csak ez hosszú), valamint van az északi oldalon egy harmadik lehetőség, egy lépcsőház, gyönyörű, benne egy sebtiben összeütött székkiállítással (tessenek megnézni, ahogy a szék árnyéka leverte a vakolatot maga mögött, olyan rég ott áll):

Van még egy lift is, az ezt rejtő ajtón a “Lejárat a mélygarázsba” felirat olvasható, rögtön alatta pedig a feljutási lehetőséget is felsorolták. A neoreneszánsz kertből aztán a lehetőségek tárháza végtelenné válik. Adja magát, hogy a mozgólépcsőt válasszuk, de mehetünk a vízhordók lépcsőjén, ahol azok a szerencsétlenek hurcibálták a “tónavosz”-t (Donau Wasser). A mozgólépcső tetején aztán meglátjuk az ékes bizonyítékét annak, mennyire változékony ez az ajtókiállítás: általában a jobb oldali ajtó van nyitva, a bal oldali meg időnként zárva, de most épp fordítva volt:

A jobb oldali a lift, ami nem működik.

A bal oldali egy lejáró a mélygarázsba, beton szarkofág és középkori tömlöc egyvelge, de egyben egy nagyon különleges folyosó bejárata is. Erre menjünk:

Ez a folyosó évek óta a semmibe visz. Most sincs ez másként. Most is elsétáltam a vaksötét folyosó végéig, ahol egy kissé vizeletszagú szobácska található, néhány lőréssel. Mögöttem német turisták jönnek röhögve, talán ők használják a kényelmi szempontból kihelyezett széket is.

Nagyon hálás voltam, hogy a lift nem működött, hiszen így kellett keresnem egy új feljárati lehetőséget (amiből a Várkert Bazár soha nem képes kifogyni, szabadon lezárhatsz nyolc ajtót a teljes komplexumban úgy, hogy után garantáltan nem zárod el a turisták útját). Így bukkantam rá erre:

Ami azért volt különleges, mert odafent az ajtókiállítás egy új, csinos darabjára bukkantam. Az épület az ajtó mögött elhanyagolható, minden figyelem tehát az ajtóra árad, kizárva a zavaró tényezőket.

A Mária-szoborhoz egyébként egy új feljárót is nyitottak. Egy összeütött fém lépcső ugyanis feljuthatunk a várfal tetejére, vagyis a labirintus új útjait nyitották meg előttünk.

Kellett ez a második lépcső egyébként, hiszen a lift itt sem üzemelt, ahogy azt az A4-es lap a szigszalaggal gondosan rögzítve mutatta.

Most nyilván sokan azt gondoljátok, hogy gúnyt űztem a Várkert Bazárból, és nem szeretem. Ez tévedés. Én tényleg, őszintén szeretem ilyennek, tele van meglepetéssel, zsákutcával, és mintha az üzemeltetés is egytől egyig - jó értelemben vett - bohócok sokaságából állna, akik alig várják, hogy megint beugorjunk a csőbe. A mosdó-antimosó alkotás pedig minden szürrealista és abszurditáskedvelő álma. Valóban műalkotás, annak minden elemét tartalmazza.

Natasa útja kalandosan alakult az elmúlt években. Egy orosz bisztrót vitt sokáig, igen barátságosat, háziasat, jót. Vodkával, húsos pelmenyikkel, pirogokkal. Egy nap aztán bezárta a jól menő helyet, és egy videóval vett búcsút a törzsvendégektől, amiben el is sírta magát. Nem tudom folytatni - mondta -, mert én már nem eszek húst és nem iszom vodkát, és nem bírom ezekkel kiszolgálni a vendégeimet. Lelkiismereti okokból zárt be.

Aztán nem sokkal később egy új helyen megnyitotta a Matrjoska Kroshkát. Egy friss street foodos helyet, egy nagyon tehetséges séffel, Gergővel, aki ekkoriban kóstolt bele a vegán szakácskodásba. Hogy ők ketten, két ilyen lelkiismeretes és tehetséges ember egymásra talált, épp akkor, amikor életük fordulóponthoz érkezett: hihetetlen. Egymás nélkül mindkettejük élete egész máshogy alakul.

Aztán nemrég hallottam, hogy a Kálvin téri Matrjoska mostantól nem Natasa irányítása alatt van. Meg is kerestem őt, hogy erősítse vagy cáfolja meg az értesüléseimet. InterJÓ!!!!

Úgy hallottam, eladtad a Matrjoskát, igaz ez?

Igen, így volt. Már korábban is megkörnyékeztek ajánlattal, akkor nem mentem bele, de most igen.

Miért?

A párom már korábban is rágta a fülem, hogy nem kellene ezt ilyen intenzitással, kicsit nyugodjunk meg. Mi már olyan korban vagyunk. A páromnak van egy unokája, most jön a második. Kettőnknek együtt hat gyerekünk van (nevet), érkeznek az unokák, úgyhogy fel kell készülnünk erre is. Ott egy hatalmas kertünk, gyümölcsös, amire külön kertészt kell fizetnünk. Ehelyett mi is meg tudnánk művelni ezt a területet, sőt, van is egy tervem a kertünkkel, ha eljutok odáig.

Mi változik meg az étteremben?

Nézd, én erre nem tudok garanciát vállalni, de az új tulajdonos azt mondta, mindent hagy a régiben, tehát a törzsvendégek azt kapják, amit megszoktak. Ezt megerősíthetem. Ott vannak, akik betanultak, és készítik azt, amit begyakoroltunk. Nagyon jó csapat, ügyesek.

Elengedted teljesen a Matrjoskát?

Dehogy. A név és minden a szellemi termék továbbra is az enyém. Csak azt a céget adtam el, ami azt az egyetlen éttermet üzemelteti, a Matrjoska know-how továbbra is a kezemben van, és akarok is kezdeni vele valamit.

Mire gondolsz? Franchise?

Olyasmi. Azt gondolom, egészen komoly értéket teremtettünk a Matrjoskával. Olyan volt, mint egy szülés, minden nehézségével és kihívásával, de végül egy olyan dolgot hoztunk létre, amit szeretünk, és amit sokan szeretnek. Kijártuk az utakat, megtudtuk, mit hogyan érdemes. Most már tudunk segíteni abban, hogy egy második vagy harmadik hely is létrejöjjön. Nem a miénk, valaki más Matrjoskája.

Nem a hagyományos franchise-ban gondolkozunk, egyelőre nincs kész semmiféle sokoldalas kézikönyv, szabálygyűjtemény amit átadhatnék, de dolgozunk rajta. Amit tudok ígérni, hogy segítek, segítek abban, hogy egy olyan minőségű és felfogású hely nyílhasson, amilyen az első vegán Matrjoska is volt.

Gergő, a főszakács is veled tart?

Gergő már korábban szólt, hogy az egyetemen folytatja a táplálkozástudományi szakot, most erre koncentrál. Azt tanulja, amit gyakorolt az utóbbi években. Ő velem együtt hozta létre a Matrjoskát, úgyhogy remélem, hogy a későbbiekben is együtt dolgozunk, ha lesz folytatás, további Matrjoskák. Vannak közös terveink.

Úgy látom, nem tudsz mégsem visszavenni.

Hogy érted?

Úgy látom, hogy amellett, hogy a mindennapi teendőket leadtad a Matrjoskával, máris két-három új projekt van a fejedben. Hogy lesz így unokázás?

Koordinálni, rendszerek felépítésében tudok segíteni, de most már figyelek arra, hogy ne vigye el minden időmet egy-egy projekt. Sokan a szájukhoz kapnak, hogy ó, mi lesz akkor a keresettel, hogy fogsz megélni? Őket mindig megnyugtatom, hogy ettől nem kell félnem szerencsére. Nem kellett a Matrjoska vezetése alatt sem, azt teszem, amit tenni szeretnék. Nem kell arra gondolnom, hogy valamit azért csináljak, mert sokat lehet vele keresni. Jól akarok csinálni valamit, aztán majd hoz, amit hoz.

Aki emlékszik még a 90-es évek kultikus beszaratós filmjére, a Kockára, bizonyára összeszorult gyomorral lép be Budapest legújabb szabadulós szobájába, vagyis kockalabirintusába. De semmi vész.

A Mystique Room csapata már korábban is bebizonyította, hogy az escape room műfaj nemhogy lecsengőben van, de folyamatosan megújul, és az új ötleteket már külföldre exportáljuk (budapesti szobák mását megtaláljuk már máshol a világban is). A város legizgalmasabb szobáit pedig sorra nyitják a Szent István körúton: a Mystique Room szobáiban ráadásul mára már egyetlen lakatot sem építenek be, high-tech érzékelőket viszont annál inkább. Van ajtó, ami hangra, fújásra, érintésre, mozdulatlanságra, vagy épp egy meghatározott dallam eljátszása után nyílik. A szobák tele vannak mini számítógépekkel, amik elemzik azt, amit csinálsz, és ha jól csinálod, automatikusan továbbjuttatnak.

A Vastrón nevű szobájukkal korábban már belekóstoltak abba, hogyan lehet feldolgozni egy filmet szabadulószobaként. Most a Trónok harca után a Kocka című film köszön vissza körülöttük. Hogyan? Itt egy jelenet a filmből:

Itt egy fotó az egyik kockában, a Szent István körúton:

A Kocka nevű szabadulószoba úgy indul, hogy beszállunk egy liftbe. Tényleg teljesen úgy néz ki, rendesen van hívógomb, szintjelző, körbe fém test. A kezelő elbúcsúzik tőlünk, a lift megindul a mélybe.

Ne feledjük, ez még csak a bemelegítés. Persze itt is lesz egy egyszerű feladat, hogy továbbjussunk, de igazából ez a hangulatba hozó rész. Ez az igényesség elképeszt, miután láttam a város szabadulószobáinak egy részét.

A feladat valami olyasmi, hogy egy laborban valami magfúziót kell újraindítani. A lényeg, ami mindig: meg kell találni valamit, amit a megfelelő helyre kell juttatni, de addig sok feladatot kell együtt legyűrni. Itt, a Kockában előfordul, hogy házitelefonon instruáljuk egy másik csapattársunkat, hogy épp melyik ujját merre mozgassa. Nagyon kemény.

Kockáról kockára haladunk, az átjárók bárhol lehetnek. Na jó, bárhol nem, mert egyszer sem kell az alattunk vagy a felettünk lévő csapóajtót használni, de azért ebben a szobában is van szintemelkedés. Alig hinnénk egyébként, milyen kicsinek tűnő helyiségekbe tömörítik be az általában kétszintes szoba-együtteseket, ottjártamkor belestem az épp épülő Alice Csodaországban szobába (néhány hónap, és remélhetőleg megnyitják), ahol egyben láttam a teret. Van olyan is, hogy nem szabdalják szét, hanem egyben marad, mint például a Kalóz öböl szobában, ami egyetlen hatalmas hajóorr.

Na de vissza a Kockára: csodálatos. Hiába mentél végig több mint száz szabadulószobán, a feladatok tökéletesen újak lesznek. Hiába nem voltál még soha szabadulószobában: ugyanolyan esélyekkel indulsz, és ugyanúgy meg fogod találni a megoldást, mint egy tapasztalt róka, legfeljebb kicsit lassabban. A nehézség talán az - és ehhez jó a jártasság -, hogy a szobák tele vannak elterelő tereptárgyakkal, amik valójában nem feladatok, nem juttatnak tovább. A Kocka laboratóriumában például van egy olyan jelzés, ami a beszédünkre reagál. Semmi jelentősége.

De máris elkezdtem spoilerezni, amit nem szabad.

A lényeg, hogy a Kocka Budapest legújabb harmadik generációs (lakatmentes, számítógép-vezérelt) szabadulószobája, és hihetetlen igényességgel építették, nagyon jó feladványokkal. Érdemes a barátainkkal jönni, de ne nagyon csodálkozzunk, ha állásinterjúra hívnak ide: egyre többször jönnek a Mystique Room-ba HR-esek, akik beterelik a jelentkezőket, és a monitoron nézik, ki hogy teljesít. Ugyanis nem csak az intelligencia, de a csapatszellem, az alárendeltségi hajlandóság, és az irányítani vágyás is nagyon szépen kirajzolódik a játék hevében, és mindent elmond a játékod arról, hogy hogyan látod sok ember munkáját, együtt.

Én általában nagyon kellemetlen vagyok, üvöltözök, hogy ki mit csináljon, és türelmetlenül toporgok, ha olyasmit próbálnak, amiben nem hiszek, hogy továbbjuttat. Interim menedzserknek jó lehetek még.

Foglalni itt lehet.

A Mystique Room az Egy nap a városban hirdetője.

Még a héten látogatható az MNG-ben “A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig – Válság és újjászületés 1929-ben” című kiállítás, amit mi így egymás között nevezzünk csak röviden szürrealista kiállításnak. A pénztárnál még mindig 20-25 emberből álló sor áll napközben, nem számítva a rendszeresen beeső komplett osztályokat.

Nem csoda, több mint 120 festményt és más alkotást állítottak ki olyan nevektől, mint Salvador Dalí, Max Ernst, Joan Miró, Yves Tanguy, René Magritte, Pablo Picasso (1 db!) és Alberto Giacometti. A szuper kísérő életrajzokkal és tájékoztató szövegekkel, korabeli újságokkal együtt pedig nagyon szépen át lehet tekinteni a korszakot, azt, amikor az alkotók többé nem kifelé néztek téma után nézve, hanem befelé, és amit találtak, kihozták a felszínre.

És ez csak félig komoly, félig nagyon is komolytalan.

Komoly feladatnak, nehéz munkának tűnik ez, és tényleg sokkal intenzívebben igénybe veszi a festő szellemét, mint bármilyen korábbi festészeti irányzat. A képek legtöbbjének forrása valamilyen látomás, éjszaka vagy hajnalban, és mielőtt azt gondolnánk, hogy akkoriban a látomások mindennaposak voltak: nem voltak azok. Minden bizonnyal be kellett szedni hozzá dolgokat.

Mindenki gurított valamit, amit ő talált ki, hogy a képe elszakadjon a szürrealizmus kezdeti elképzeléseitől, az alkotók előtt ott volt a nyitott tér: bármit megtehetnek, bármilyen szabályt átrúghatnak, amit korábban igaznak hittek, és azokat a szabályokat is, amiket eleve a szabályok átáhágására hoztak létre.

Láttad már, mit fest ez a … gyerek? Szétszakad az agyad, ahogy nézed, egy új korszakot hoz el, jöhetnek a …-utánérzések. Ezután nehéz lesz újat mutatni.

Fogd csak meg az ópiumpipámat, majd én megmutatom…!

Magritte lefestett köveket, amikre ráírta azon dolgok nevét, amit le akart festeni.

Vagy a másik ilyen meglepetés, ami után a festők néztek maguk elé, hogy “basszus, mekkora már”, Miró munkái voltak. Mondjuk ez:

Mert kik a legnagyobb szürrealisták? A kisgyerekek. Miró simán előhívta magában a háromévest.

Ott álltam az osztállyal haladó tárlatvezetésen, a múzeumi munkatárs nagyon profin kezelte a kamaszokat. A képhez érve rögtön kimondta, amit gondoltak: biztos azt gondoljátok, hogy ilyet ti is tudnátok festeni, igaz? Igaz. Akkor lássuk az ellenérveket.

• ők egyébként képzett festők, kiválóan tudnak festeni
• nem mindegy, hogy egy gyerek festi, vagy egy felnőtt, aki gyerekrajzot fest
• lehet, hogy ilyen arányokkal mégsem tudnád megfesteni
• mit ábrázol a kép? Az eget és a földet. Ha te nekiállsz, eszedbe nem jutna, hogy így fesd meg, nem is így állsz hozzá. Egy három-ötéves már igen. Ezt akarta felidézni Miró.

Amivel kiegészíteném a választ arra, hogy “én is tudnék ilyet festeni”, az az, hogy oké, fessél, de egy fabatkát sem ér majd, senkit nem fog érdekelni. És nem azért, mert az élet igazságtalan, hanem azért, mert az, hogy pont ő festette ezt, teszi értelmezhetővé és értékessé. Egy strike a bowlingban nem nagy ügy, mindenkinek sikerülhet, de ha a világbajnoki döntőben, az utolsó gurításnál csinálod, és épp te vagy a világbajnoki díj esélyese, akkor az az egy strike mérhetetlenül sokat jelent.

Magritte képeit is megtaláljuk a kiállítás vége felé, én főleg miatta jöttem. Az arcnélküli, vagy épp szétszerelt emberei, a kollázsként kezelt arcok és testek a végtelen messzeség előtt olyan kontraszt, olyan kellemetlen látvány, amit szerettem volna élőben is megnézni. (A festőt gyerekként öngyilkos anyja mellett találták, a nő arcán kendő. Ahogy nézte a testet, arcát nem látva, örökre beakadt neki valami, amiből az egész művészete születhetett.)

Főleg azért akartam látni, mert idén a PR-Evolution Dance Company Magritte: Felhőember című táncelőadását is láttam a Nemzeti Táncszínházban.

A táncosok nagyon izgalmas kísérletbe kezdtek: megpróbálták eltáncolni Magritte festményeit.

Képek: Mészáros Csaba

Ez egyrészt abból áll nyilván, hogy felhasználják az arcnélküli emberek, felhők, keménykalap adta motívumokat, de a feladat még sokkal nagyobb. Ha egy művészeti ág a másik művészeti ág egy alkotását akarja átvenni, a feladata közvetett. Meg kell vizsgálnia, milyen érzetet kel az adott mű a befogadóban, aztán azt az érzetet előidézni a saját eszköztárával is. A Magritte: Felhőembernek sikerült, mert noha a tánc alapvetően - a mozgás miatt - történetmesélés, a festmény meg nem, mégis sikerült hasonló borzongásokat átélni a színpadot nézve.

Szóval Magritte képei a Várban még a héten megnézhetőek. A táncelőadás 2019. november 28., csütörtök, 19:00–21:00 óráig nézhető meg a Nemzeti Táncszínházban. Így lesz teljes a Magritte-élmény. Imádom ezt a várost, hogy ilyen összetett kulturális élményeket tud adni egy ilyen vékony művészettörténeti szeletben is, mint egyetlen szürrealista festő munkája.

Tegnap győzött az ellenzék jelöltje Budapesten, Karácsony Gergely személyében új főpolgármestere van a városnak. Ráadásul a kerületek élén is rengeteg az ellenzéki politikus, így kijelenthető, hogy

Budapest nagy változások előtt áll.

De legalábbis

a vezetésében beállt szemléletváltás máról holnapra gyökeresen változott meg.

A kettő között optimális esetben csak időbeli különbség van. Ha egy polgármester másképp gondol a városra - lásd legutóbbi posztomat a zöldfelületekről -, akkor a város egy idő után, lassan, elkezd abba az irányba változni. Karácsony programjában fontos tényező volt a zöldfelületek pótlása, nemcsak törzsszámban, hanem valós mennyiségben, össztömegben. A korábbi posztomban látható városfelfogásbeli különbség, a körzővel körberajzolt fák vs. az önmagáért szeretett természet vitája eldőlt. Az utóbbi nyert.

Nekünk most a legfontosabb, hogy tudjuk, mire számíthatunk. Az Egy nap a városban blog indulása óta nem volt ilyen sok kérdés a fejemben: akkor (2010) úgy láttam a várost, mint egy ezer lehetőséget kínáló helyet, ahol bármi megtörténhet. Aztán szép lassan olvadt a dolog: egy idő után már csak 999 lehetőséget láttam a város számára, aztán már csak 998-at. Így fogyott el a lendület, egyre jobban zsugorodott a szám. Most megint érzem a bugit.

Viszont választópolgárokként újra fel is kell nőnünk, komoly felnőttként kell magunkra gondolni akkor is, ha ilyen komolyan nem vett minket senki a vezetői oldalról az utóbbi sok évben: számon kell kérnünk azt, amire vágyunk. Nem kell beletörődnünk, hogy az 1000-ről vissza kell számolnunk, egyre lejjebb.

Így aztán most az a feladatunk, hogy végigolvassuk újra az új főpolgármester ígéreteit. És el kell képzelnünk, mit lehet elérni ezekkel a szándékokkal. A továbbiakban az új polgármester programjából idézek részeket, amik főként arra irányulnak, hogy egy budapesti hogyan érzi magát az utcán sétálgatva, ha körülnéz.

A fejlesztéseket (lakó- és irodaberuházásokat) az átmeneti zónába és a külvárosokba irányítjuk – lélegezzen fel a belváros, fejlődjön a külváros! A nagyobb ingatlanfejlesztéseket szigorúan a gyorsvasúti megállóhelyek (metró-, HÉV- és elővárosi vasút) közelében engedélyezzük, előnyben részesítve a barnamezős területeket. Újraélesztjük a Műemléki Alapot, fontos az épített örökségünk oltalma és megújítása.

Itt kevés a megfogható konkrétum, de az irány jó. Főként az épített örökség védelme itt az, amit kiemelnék, a többi egy önszabályozó rendszer keretében magától is megvalósulhat.

Ösztönözzük a külvárost a belvárostól elválasztó rozsdagyűrű zölddominanciájú megújítását, kössük össze a bel- és külvárost népszerű helyeknek otthont adó parkokkal, kertekkel.

Ez gyakorlatilag a Városliget körgyűrűvé téleléről szól, ami nagyon jól hangzik, de legalább 20 év kellene a megvalósításához. Tényleg, mi van a Városligettel?

A nyilvánosság előtt újratárgyaljuk a Liget-projektet, a Városligetet közparkként újítjuk meg, a múzeumi épületeknek pedig máshol keresünk új helyet. Megtiltjuk a zöldterületek építési területté való átnyilvánítását.

Sajnos a kormánynak több lehetősége is van, hogy kicsavarja a kezéből a főpolgármesternek a lehetőségeket - budapestiekként ezeket a kicsavarásokat majd kéretik kellő felzúdulással kezelni -, de a Liget projekt újragondolása mindenképp jó ötlet (még ha nyilván szerződések százai betonozzák is be azt). A programban sok konkrétum olvasható arról is, hol lesznek az új zöldterületek, városi parkerdő, vagy ahogy a programban nevezik: Budapesti Nagyerdő (34. oldal). Ha csak a fele sikerül, már sokkal élhetőbb lesz a város.

Várható egy “közlekedési alapjövedelem”, egy támogatás, amit az itt lakók tömegközlekedés felhasználására költhetnek el. Ennek elvileg gyors hatása lehet az autók számának csökkentésében, gyakorlatilag azonban a távolról érkező, és emiatt autót használók száma ettől a támogatástól nem csökken. A P+R megoldások, és az autó kinnhagyásának egyéb ösztönzőit nem találtam a programban, inkább csak dízelautó-visszaszorítást a belvárosi, kialakításra kerülő “alacsony kibocsátási övezetekben”, valamint általános forgalomcsillapítást és sebességcsökkentést a főutak kivételével.

A közlekedési csomópontoknál B+R kerék- páros parkolókat létesítünk. Növeljük a kerékpárszállítás lehetőségét a közösségi közlekedés járművein. Gyors és biztonságos kerékpáros főhálózatot alakítunk ki a kerületek közötti egyszerű közlekedés biztosítására, kerékpárosbaráttá tesszük a belvárosi főutakat, anyagi ösztönzőket vezetünk be a kerékpározás népszerűsítésére. Támogatjuk a megosztáson alapuló közlekedési megoldásokat.

Ez volt ugye az a pont, ahol Tarlós eléggé régimódi elveket vallott, nem haladt együtt a fővárosiakkal a tekintetben, hogy mit szeretnének ők látni a belvárosban. Nagyon nagy mértékben vezetett ez a bukáshoz, Karácsony eltalálta azt, amit szeretnénk, de a közösségi rollert azért érdemes lesz nagyobb odafigyeléssel kezelni.

A pesti alsó rakpartot fokozatosan átadjuk a sétáló, kerékpározó, rollerező emberek számára. A budai alsó rakparton szükségszerűen megmarad még az autóforgalom, de úszóműveken és a hozzájuk vezető, sűrűn elhelyezett zebrákon ott is le lehet majd jutni a víz közelébe. A hajók tartósabb kikötésére szolgáló kikötőket a folyó külsőbb szakaszaira valamint a függőleges partszakaszokra költöztetjük, így a lépcsőzetes partfalaknál az emberek találkozhatnak a vízzel. Megtiltjuk a szállodahajók aggregátorral történő energiaellátását.

A legnagyobb csalódás akkor ért engem, amikor Budapest egy moccanást sem tett abba az irányba, aminek több cikkel is konfettiesőt hullajtottunk itt a blogon: a kétlábúaknak átadott Duna-part ötlete fantasztikus volt, és noha a megvalósítás nyilván nehéz, arra számítottunk, hogy érettek vagyunk egy ilyen város létrehozására, akár apró léptekkel. 2011-ben a Szeretem Budapestet mozgalom terveinek örültünk:

Aztán 2015-ben azt hittük, történni is fog valami, ezek voltak az irányok:

Azóta a rakparton annyi a változás, hogy büdösebb van, és Saly Noémi történész ablaka elől eltakarodtak a hajók, mert gyakorlatilag hadjáratot indított ellenük.

Mára elértünk odáig, hogy ha megjelenik egy cikk, hogy "ilyen lesz Budapest pár év múlva", akkor mosolyogva lapozgatjuk végig, hogy naja, persze.

Eddig autóspárti városvezetés volt, így nem történt semmi, és noha a fenti ígéretek nem biztosítanak minket a fenti grafikák megvalósulásáról, és a pesti alsó rakpart forgalmának elvezetésével sem foglalkoznak, az irány mindenképpen jó. A szállodahajók okozta dízelfüst a Dunán pedig azonnali beavatkozást követel, egyetértek.

Szóval olvasgassátok, számítsatok ezekre, és érdeklődjetek a városvezetésnél, hol tartanak a projektek. Én is így teszek, hiszen visszanyertem a lelkesedésem. Reméljük, az eredmények, ha lassan is, de igazolják ezt a lelkesedést.