Az indiai kaja problémája Budapesten a Pándzsáb Tandorival meg is lenne oldva, ha nem úgy nézne ki a hely, mint egy nyolcvanas évekbeli kifőzde, ami furcsa véletlenek összjátéka folytán a pokolban üzemel. A kajájuk szenzációs, de a beltér valami szédületesen béna, ráadásul időnként egészen ijesztő pincérekkel is össze lehet futni. Nagy mázli, hogy házhoz is szállítanak, amivel például az én indiai kajaigényemet 95 százalékban le is fedik, ráadásul a futárok szuperaranyosak, csak sajnos:

De néha jól esik beülni egy étterembe, és ilyenkor jön jól a Curry House a nyolcadik kerületi Horánszky utcában.

A napokban megnéztük a helyet és tök kellemes élményekkel távoztunk. A beltér jópofa, a valamiért katasztrofálisra sikerült fotóimon ez kevésbé jön ki, de ízléses, szerethető hangulatú az étterem, ahol nagy odafigyeléssel választották ki még az asztalra kerülő alátéteket is, de hozza a minőséget a pohár, a tál, az evőeszköz is, minden.

Ki van találva.

Persze a belépéstől a felismerésig elég sok idő telik el, nekünk legalábbis vagy 45 percen keresztül kellett várnunk az első pohár italra a megérkezéstől, ami azért extrém hosszú várakozási időnek számít. Nem nagyon szoktam ilyesmin rugózni, én szeretem, ha az étterem hosszabb élményt ad, és elszomorodom, amikor egy órával az érkezésem után már belém is pumpáltak három fogást, több pohár bort és fizettem. Vacsorázni járni szerencsés esetben egész estés projekt, amit olyanokkal élsz meg, akikkel szívesen töltöd az időt, szóval ha elhúzódik az esemény, az csak jó, az élmény így kevésbé lesz gyártószalagszerű.

Viszont amikor a négy megrendelt mangó lassiból csak kettő jön ki 45 perccel a megérkezésünk után azzal a magyarázattal, hogy ezek már elkészültek, és már a másik kettő is folyamatban, akkor habitustól függően felhúzod magad, vagy elkezdesz röhögni. Én a másodikat ajánlom.

Várakozás közben legalább meg tudtuk figyelni, ahogy feltelik az étterem, nyolc-fél kilenc körül már alig volt szabad asztal, és a vendégek közel fele indiai volt, aminél jobb reklám egyébként nem kell. És amikor megjöttek az ételek, mert csak megjöttek, kiderült az is, hogy megérte várni: jól, autentikusan fűszerezett, karakteres fogások ezek, amik tökéletesen hozzák az eredeti indiai kaják ízét.

Ettünk tandoori csirkeszárnyat (fűszeres csirke szárnyak tandoori kemencében sütve), csirke tikkát (tandooriban készült csirkemell tikka fűszerekkel pácolva, gyömbérrel, fokhagymával, joghurttal), csirke curry-t (csirkemell file darabok hagymával főzve, joghurtos, paradicsom mártással, fokhagymával és gyömbérrel), biryani rizst, fokhagymás naant és lencsét.

Ahogy már írtam is, a tálalás szuperízléses, és az ízek is kiválóak. Két éve, amikor Indiában jártam, amit lehetett, és ami nem fenyegetett a vérhas veszélyével, felfaltam Mumbaiban, és ezek a fogások elég jól hozták az ottani ízvilágot. És odafigyelnek az egyéni preferenciákra is, tehát ha valaki enyhén csípősen kéri, az náluk nem azt jelenti, hogy csak fél zsák csilit raknak bele, az valóban csak enyhén csípős. Összesen talán annyi az észrevétel, hogy az én ízlésemhez egy hangyányit visszafogottak voltak a fogások, a Pándzsábban bátrabban, erőteljesebben fűszereznek, szóval az másfél lépéssel még közelebb van az eredeti indiai ízvilághoz, viszont a Curry House meg talán az átlagos magyar ízléshez simul ügyesebben, szóval mindegyiknek megvan az előnye.

Két személy itallal és borravalóval kb. 10 ezer forinttal számoljon.

Curry House
Budapest, Horányszky utca 1
06304488400

Olyan hamburgert ehetsz itt, mint sehol máshol a világon. És egyébként is szuper kajákat ehetsz a városban, ami néhány évtizedenként leég. Ha Londonba mennél, ebből a videóból kiderül, hogy mit érdemes megnézni, hova kell feltétlenül ellátogatni, mit kell megkóstolni:

A helyszínek listája:

A Youtube-csatornánkra itt lehet feliratkozni. Jövő héten új rész: Róma. Eddig volt: Párizs, Madrid.

Az Egy nap a városban blogon szinte mindig csak arról írunk, amit jónak találtunk, mert a nem jóról rengeteget olvashattok az összes többi oldalon. 

Disclaimer: ez nem keverendő össze néhány hasonlónak tűnő portál mindenről jót írunk-attitűdjével, ami talán még károsabb, mint az örökös fikázás, mert a rosszról is megpróbálja elhitetni, hogy jó. Szóval nem mindenről jót írunk, hanem csak arról írunk, ami jó, de ezt majd máskor bővebben, ha van rá igény.

A felvezető igazából annak szólt, hogy most nem a jóról fogok írni. Hanem a rosszról.

Három hete elindult az Egy nap… sorozatunk, felkeressük Párizst, Madridot, Londont, Rómát, és Firenzét, ahol készítünk egy-egy videót arról, hogy mit érdemes megnézni 24 óra alatt, tippeket adunk a legjobb éttermekre, arra, hogyan lehet elkerülni a sorokat, meg hogy mik a kihagyhatatlan titkos helyek. A párizsi és a madridi epizód már meg is jelent, holnap London:

A fentiekből következik, hogy mostanában nagyon sokat repülünk, a fél életünket reptereken éljük.

És hirtelen nagyon feltűnő lett a budapesti és a többi nemzetközi repülőtér közti különbség. Korábban is éreztem, hogy valami baj van, ilyen töménységben látni a problémákat viszont már több, mint bosszantó.

Kezdjük azzal, hogy nem is olyan régen két tök jó repülőterünk volt, Ferihegy 2 szuper hely lett, ami a Skycourt megépülésével már nem egy vidéki buszpályaudvarra, hanem elfogadható, nemzetközi terminálra kezdett emlékeztetni. És a fapadosoknak ott volt Ferihegy 1, ami meg nemcsak egyszerűen divatos volt, hanem a modernizmus egyik legszebb példája Európában, olyan repülőtér, aminek nem volt párja. Imádtuk.

Aztán jött a válság, csődbe ment a Malév, csökkent a járatszám és minden elromlott.

Az egyes terminál bezárt, a fapadosokat áttereltél a kettesre és létrehoztak egy olyan rettenetes, béna rendszert, hogy ha itt nem megy el a kedved a repüléstől, sehol a világon.

Repülőre szállás, Párizs, Madrid, akármi: nyugodtan ücsörögsz a kapu előtt, olvasgatsz, használod az ingyennetet, töltöd az eszközeidet, vásárolgatsz, majd felszállás előtt húsz perccel odaállsz a kapu elé, beolvassák a jegyed, végigsétálsz a folyosón, ami közvetlenül a géphez visz és elfoglalod a helyed.

Repülőre szállás Budapest: negyven perccel a gép indulása előtt kiterelnek az épületből (ami továbbra is tök jól néz ki, profin vezetik, jók az üzletek, a dekorációk, minden), sétálsz egy fémkerítéssel leválasztott karámban jó hosszan, ha meleg van, leizzadsz, ha szakad az eső és fúj a szél, elázol, majd beállsz egy nyomorúságos bádogcsarnokba, egy csirkekeltetőbe, és ott várakozol net, ülőhely meg térerő nélkül jó hosszan: ha késik a gép, a vártnál is hosszabban. Aztán kizavarnak a szabad ég alá, ahol megint csak muszáj lesz felöltöznöd vagy levetkőznöd, attól függően, hogy a kinti hőmérséklet mennyire tér el az ideálistól, és már mászhatod is meg a repülő lépcsőjét. Ez a rész szakadó esőben a legviccesebb.

Sokáig azt hittem, hogy erre a performanszra a fapadosok alacsony árai miatt van szükség, ami tök vállalható kompromisszum lenne: néhány tízezerért megjárhatod Európa nagyvárosait, cserébe megéri egy kicsit szívni repülés előtt és után. De nem. Mert az a gép, amibe magyar oldalon a bádogdobozon át vezet az út, külföldországban simán a csőre áll: ott már európai körülmények közt megy a ki-, és beszállás.

Nem mindenhol persze, mert Lutonban például pont az a nyomor megy, mint itthon, de még ott is az épületben várakozol, és nem egy ilyen szörnyűségben.

De a problémák nemcsak az olcsó repüléshez köthetők. Amikor tavaly télen jöttünk haza Lisszabonból, müncheni átszállással, a gurulós, de azért nehéz kézipoggyászainkat a lisszaboni reptér bejáratától a budapesti reptér bejáratáig emelés nélkül tudtam szállítani: Portugáliában és Németországban is mindenhol meg volt oldva a gurultatós közlekedés, liftek, mozgólépcsők segítették az utunkat, aztán kiszálltunk itthon a gépből, és indulhatott a két emeletes cipekedés, mert itt senkinek sem jutott eszébe foglalkozni ilyen apróságokkal. 

Megérkeztünk a csomagkiadótérbe, hozni akartam egy bőröndcipelő kocsit, amit mindenhol ingyen adnak, Budapesten viszont 2 euróba került darabja. A háttérben két külföldi turista arra panaszkodott egy szakinak, hogy a kávéautomata elnyelte a pénzüket. A fickó magyarázott valamit magyarul, majd elkezdte rugdosni a gépet, de nem történt semmi, megvonta a vállát, közölte, hogy ez ilyen szar, majd elment. Aztán megkaptuk a csomagokat, elindultunk kifelé, menet közben angol feliratok magyarázták, hogy óvakodjunk a taxi cowboy-októl (sic!), akik odakint le is támadtak minket: mintha az ukrán alvilág pénzbehajtói várnának odakint, ami ellen a reptér állítólag nem tud semmit sem tenni.

Európa szinte összes városában kulturáltan meg van oldva a taxizás, csak nálunk nem lehet kezelni ezt a helyzetet valamiért. De ha nem taxival mész, akkor is szívás van ugye, hiszen öt percre, ÖT TETVES PERCRE lehet csak behajtani a reptér elé autóval. Ha rokon jön érted, annak a közelben kell valahol gubbasztania a kocsijával arra várva, hogy leszálljon a géped, a rendőrök persze közben ahol lehet, büntetnek, aztán ha leadod a jelet, hogy megérkeztél, nagy gázzal behajt érted a rokonod, haverod, bedobáljátok a csomagokat hátra, majd gyorsan elhagyjátok a helyszínt.

Különösen ízléses volt az az időszak, amikor a rendőrség egy ideig az ideiglenes parkolóban igazoltatta az autókat, hogy mindenképp belecsússzanak a fizetős szakaszba a rokonokért, barátokért érkezők, ami ugye minimum kétezer forintos kiadást jelent.

És tök nagy a kontraszt, hogy míg a reptéren dolgozók tök jól végzik a munkájukat, a rendszer, amit kialakítottak a reptér körül, pofátlan és lehangoló. Az egyetlen pozitív vonás a történetben, hogy láthatóan számos érintett fél együttműködik abban, hogy minél rosszabb legyen a megérkezés élménye, ami komoly fokú szervezettségre utal. 

Az egyik tanulság, ami a történelemórákon nem mindenkinek jött át: ha egy problémával küzdő, szenvedő emberrel találkozol, nem rúghatod arrébb, mint valami focilabdát, hogy törődjön vele valaki más. Egyrészt azért nem, mert embertelen, másrészt azért, mert gyávaság. Abból adódik, hogy nem fogadjuk el, hogy valahol katasztrófa történt, és ennek a katasztrófának a hatása, a hullámai mindenkit elérnek. A bátrak odaállnak, és segítenek, hogy elcsituljon a hullám, ahelyett, hogy továbbküldenék, és még löknének is rajta egy nagyot.

Jó hírem van: sok a bátor ember Magyarországon. Elképesztő méretű, és egyre erősebb civil összefogás jött létre, itt összpontosul a bátrak ereje, és ők segítenek a Magyarországra jött menekülteken. _Mi_ segítünk a Magyarországra jött menekülteken.

A Facebookon szerveződnek, a szegedi és a budapesti pályaudvarok körül, orvost hívnak a betegekhez, ellátják őket, és segítenek nekik felszállni a vonatra. Szegeden a Migszol, Budapesten a Migration Aid oldalak alatt lehet látni, mikor hol mire van szükség: vízre, ételre (lehetőleg húsmentesre, hiszen vallási okokból disznóhúst sokan nem ehetnek, így húst nem is mernek kérni), ruhára, elsősegélyládára. "Nagyon fontos, hogy a saját nyelvükön információt juttass hozzájuk" - olvasható a bevándorlók segítésére létrehozott csoport egyik alapinformációkat tartalmazó dokumentumában. Sokan úgy hiszik ugyanis, itt nem kérhetnek menedéket, nem ismerik a lehetőségeiket és a számukra segítséget nyújtani tudó szervezetek elérhetőségeit, ezért a Helsinki Bizottság tájékoztató füzeteit nyomtatják több nyelven, ezt osztogatják szét közöttük. A gyerekeknek képes, egyszerűbb nyelvezetű változatot:

Igen, sok a gyerek is, őket plüss állatokkal, játékokkal lehet picit felvidítani. 

Egy csoportot zuhanyozni visznek. Mások átöltöznek, mert már semmilyen csomagjuk nincs, mind eltűnt útközben. Valakinek a felszakadt szemhéját látják el: a határon puskával ütötték meg. BKV-jegyeket adnak azoknak, akiknek egy másik pályaudvarra kell menniük, átszállni. És még egy csomó példát olvashatunk Czvitkovits Judit remek cikkében arra, mivel szembesül, aki segíteni megy a pályaudvarokra.

A "menekültek" nem valami massza, nem lehet jelzőket aggatni rájuk azon kívül, hogy a háború elől szaladnak. Vannak közöttük megriadt gyerekek, akik már a segítséget is félve vagy szégyenkezve fogadják, akik hónapokig - vagy ahogy ebben a posztban olvasható, évekig - futnak át a határokon, alszanak az erdőben, mert az otthon elvágott toroknál az is jobb. Vannak közöttük tehetős felnőttek, akik a Kelenföldi pályaudvarról taxival mennek a szállodába, hogy másnap utazzanak tovább, nyugatra, természetesen érvényes papírokkal. És vannak közöttük olyanok is, akik parkokban húzzák meg magukat, és lehet, akár lopnak is, hogy pénzük legyen. Ugyanolyan sokfélék, mint mi, mint a magyarok, például. 

Mennyi közös van tízezer találomra kiválasztott magyarban? Na, ugyanez igaz a menekültekre is.

Így indulnak:

És sokan itt is átszállnak:

Ezt is tudjuk róluk.

Szóval a menekültek átjönnek a határon, Szegeden nyilvántartásba veszik őket, ellátják őket papírokkal, és elküldik őket valamelyik menekülttáborba. Ezután a budapesti pályaudvarokon szállnak le, innen mennek tovább a legtöbben Bicskére, Vámosszabadiba, Debrecenbe. Szegeden felszállnak a vonatra, mert megmutatták nekik az ajtót, és tudják, hogy át kell szállni valahol. A legtöbben azonban nem beszélnek angolul, csak a saját nyelvükön, arabul, fárszi vagy urdu nyelven. Sokan azt sem tudják, hogy a papíron, amit kaptak, a Debrecen szó jelöli a várost, ahová tartanak. Azoknál, akiket az úton nem raboltak ki, még van valamennyi pénz, vagy a nyakukban egy kis arany. A maradéka az összes vagyonuknak, amivel nekivágtak az útnak. Sokan viszont teljesen kiszolgáltatottak, nem könnyen igazodnak ki a táblákon, nem tudnak segítséget kérni, éhesek és szomjasak.

Ők, az emberek, egyenként.

Mivel ezt a problémát senki nem oldotta meg, és nincsenek, akik végigkísérjék őket az úton, az itt élőknek kellett összefogni. És a csoportok tolják, megállás nélkül, óriási és folyamatos taps nekik, szinte éjjel-nappal van kint valaki, akihez lehet vinni ellátmányt, vagy akinek felajánlhatjuk a segítő kezet. Gyűléseket szerveznek, ahol döntenek az akciókról, a befolyt adományok felhasználásáról és az egymás közötti kommunikációról. A Facebook-oldalakon özönlenek a posztok, segítséget ajánlanak fel, elmesélik a személyes történetüket az emberek, egy-egy olyan esetet kiemelve, amikor rájöttek, milyen fontos a segítség ilyenkor. A szervezők pedig megkérnek mindenkit, hogy ne írják tele az oldalt, csak a katonás, lényeges információk cseréljenek gazdát. De nem lehet megállítani, mert a segítők ugyanolyan tanácstalanok ebben a helyzetben, mint a menekültek egy új országban.

"Köszönöm, hogy úgy bántál velem, mint egy emberi lénnyel" - ezt egy afgán ember mondta az egyik barátomnak, miután információhoz és vízhez juttatta a vonatról leszállókat. Kriszti nem sírta el magát, csak már otthon, amikor kijött a feszültség.

Hogy lehet ezt megköszönni? Atyaisten, hogy juthatunk el odáig, hogy ezt meg kelljen köszönni?

De nincs idő meghatódni, ezeket a kérdéseket majd ráér akkor megrágni, amikor végeztünk a munkával. A szervezőknek közben egyre nagyobb kihívást jelent a feladatok szétosztása, a tárolóhelyek felkutatása, valamilyen kezdetleges kis "irodák" létrehozása, a felelősök és a kommunikáció megszervezése, egy saját weboldal létrehozása, hiszen maguktól kell kitalálniuk mindent. Mert a szervezők is emberek.

Tényleg, ezt nem is mondtam. A menekültekről már megemlítettem, de a szervezőket kihagytam: ők is emberek.

Ingerültek lehetnek, fáradtak, a kommunikációjuk lehet nyers a Facebookon. Húzhatja a száját, amikor odaviszel valamit, ami nem kell, pontosan azért, mert a segítségnyújtás pillanatában nem változott Assisi Szent Ferenccé senki, ők ugyanazok az emberek, akik a segítségnyújtás előtt voltak. De a közös ügy nem egymás barátságának megszerzése, hanem a segítségnyújtás, a segítők nem egymásra fókuszálnak, hanem a vonatról leszállókra. 

English version

Csontváry az elmúlt évtizedekben igazi magyar nemzeti hős lett, és ehhez meg is van minden attribútuma: az utókor imádja, az életműve nemcsak nagyszerű, de tökéletesen egyedülálló is, és a saját korának magyar társadalma is úgy bánt vele, ahogy a későbbi nemzeti hőseinkkel illik: kiröhögte és megalázta.

Semmelweis Ignác, az anyák megmentője, igaz? Nemzeti hős. Egy elmegyógyintézetben végezte, ahol úgy megverték, hogy belehalt a sérülésekbe.

Csontváryn meg évtizedekig röhögtek, például mert vegetáriánus volt, nem ivott alkoholt és nem dohányzott, amin a Pesti Hírlap akkori cikke szerint “mi megromlott kulturált emberek csak mosolyogni tudunk.” Igen, akkoriban épp az absztinencia számított devianciának Magyarországon, tök jó látni, hogy mindig néhány évtizeddel a fősodortól elmaradva tartunk betegesnek, üldözendőnek viselkedésmintákat, és ezt a hagyományt következetesen tartjuk. Ahogy azt a szokást is, hogy „Kisebb-nagyobb körök (klikkek) lefoglaltak minden helyet, - uralják a helyzetet, ahová idegen be sem léphetett…”, legalábbis így írt Csontváry az akkori közállapotokról és arról, hogy miért volt nevetség tárgya egész életében.

A festő egyébként néhány évtizednyi megaláztatás után végül éhen halt, miután a tanácsköztársaság elvette mindenét.

Éhen halt.

Legyen valami elképzelésünk arról, hogy mennyire tartották akkoriban az életművét: az örökösök megpróbálták anyagárban eladni a jó minőségű vászonra festett képeket fuvarosoknak, és ha nem lép közbe egy fiatal építész, Gerlóczy Gedeon, aki felfedezte Csontváry zsenialitását, és nem vásárolja fel a képeket, egyetlen festmény sem marad ránk.

Most meg százmilliókat érnek Csontváryk. 

Persze elég tipikus festősors ez, egyébként meg minden előzményen túllépve tényleg nehéz eltekinteni attól, hogy a fickó egy napról-napra jobban megkattanó, egyre biztosabb kezű zseni volt. Élete jelentős részében nyíltan hangoztatta, hogy ő a legnagyobb festő ever, és bár ezt a versenyt nincs értelme kiírni, de a tökéletesen egyedi stílusban, valahol a realizmus, szimbolizmus, expresszionizmus és posztimpresszionizmus közt alkotó festő képei tényleg hihetetlenül izgalmasak.

És most, hogy 52 év után végre egy helyen, a Honvéd Főparancsnokság épületében meg lehet nézni az életmű legfontosabb festményeit, nehéz elvonatkoztatni attól az érzéstől, hogy volt egy Cézanne, vagy van Gogh-szintű festőnk, akit viszont még mindig nem ismerünk eléggé, pedig elég régóta hangoztatják viszonylag elismert művészek, hogy érdemes lenne foglalkozni vele.

1948-ban Párizsban állították ki a Csontváry képeit. Picasso a látogatási időn kívül egy órára bezárkózott a festményekkel, majd a teremből kilépve azt mondta: „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt századunknak.” 

A fenti kijelentéssel egyébként Csontváry valószínűleg vitába szállt volna és kikérte volna magának, hogy egy napon említsék mindenféle picassókkal, őt, aki saját bevallása szerint fontosabb festő volt, mint Raffaello. 

Zajlik az élet.

Vissza a kiállításra: a helyszín fantasztikus, jobb helyre nem is nagyon vihették volna a képeket, amiknek a mérete a néhány tenyérnyitől a harminc négyzetméteresig terjed. Az elrendezés hibátlan, jó ritmusban érkeznek egymás után az életmű fontosabb állomásai, a leírások nem hosszúak, emészthetők, a bevilágítás tökéletes, sosem kell azzal szembesülnöd, hogy nem látsz egy részletet egy bosszantó becsillanás miatt. Tök jó ötlet, hogy a kiállításain mindig megjelenő Csontváry most is felbukkan, egy színész játssza el őt nagy kivetítőkön, kár, hogy néhány helyen alig lehet érteni, amit mond, mert rossz a hangosítás. Bónuszként a tárlat végén számítógépeken nézhetsz bele a festő életébe, de unalmas, száraz leírások helyett szándékosan Facebook-szerű felületeken tudod megnézni az ismerőseit, élete eseményeit. Telitalálat.

És akkor a festmények: állítólag Csontváry tök megosztó, vagy imádod, vagy rosszul vagy tőle. Mindenesetre tökéletesen egyedi képeket látsz, amik pont annyi újat hoztak a festészetben, mint bármelyik nagy impresszionista életműve, és ha csak kicsit is vonzódsz a színekhez, garantáltan odaleszel a képekért, amiken konkrétan ragyognak a különféle árnyalatok. De úgy, mint másnál talán soha.

A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben című képet nézegetve nekem például Lorenzo Monaco 1370-es A három király imádása című képéig kellett visszaásnom a memóriámban, hogy egy hasonlóan ragyogó vallási témájú festményt találjak.

Persze nincs akkora művészettörténeti tudásom, hogy ez bármit is jelentsen, de a lényeg, hogy az Uffizi, a Prado és a Louvre képei után is menő Csontváry, aki több stílus közt ellensúlyozva volt képes újraértelmezni a dögunalmas tájképfestészetet, vagy tudott néhány színnel erőteljes hangulatot adni elkoptatott történelmi eseményeknek. Nézd meg például a Zrínyi kirohanása a Core d’Azurön című képet:

A Dísz tér fölött remeg a levegő, olvad az aszfalt, a díszőrség több liternyi verítékben úszva menetel a forró Sándor-palota előtt. Ha a hőségben valahova be akarsz húzódni, ennél tökéletesebb kiállítást nem is találhatnál a nyárra.

Csontváry géniusza
Budapest, Dísz tér 17.
július 5-december 31
Nyitva:  10-18, hétfő szünnap
Jegyárak: 1800-3200

English version