Tíz év gyakorlata alapján van egy tizenöt-húsz tételből álló csekklistám, amit végigfuttatok a fejemben, ha belépek egy helyre. Muszáj: a fene sem akarja vesztegetni az idejét rossz helyeken, mikor annyi felfedezni váró kincs van a városban. Ebben a listában a bejárat előtti táblák tartalmától kezdve a pincérek viselkedésén keresztül az étlap formátumáig sok minden benne van, hogy még azelőtt menekülhessünk, mielőtt megmelegedne alattunk a párna.

Ez a poszt nem erről szól, de ha szeretnétek, egyszer összeszedem ezeket is.

Ez a poszt egyetlen nagyon gyors megállapításról szól: az egyébként ígéretes étterem, ahol ülünk, mennyire halad a korral, a séf mennyire tartja rajta a kezét szakmája ütőerén? Tehát feltételezzük, hogy egy friss, ambiciózus étteremről van szó, kizárjuk tehát a versenyből azokat a vendéglátóipari egységeket, ahol az étlap egy pontján azt olvashatjuk: frissensültek. Ők a Karcsikám-helyek, külön értékelési táblát érdemelnek.

Vajon miként tudjuk megállapítani, hogy a csillogó felszín és az egyébként tehetséges főzőtudomány mögött lassan ellaposodó unalom, vagy a kihívásokra érzékeny, a trendeket követő lelkesedés dolgozik-e? Hogyan tudjuk gyorsan elválasztani a jót a legjobbaktól?

A trükk: nézzük meg, milyen a vegán kínálat az étlapon. Egyáltalán: van-e ilyen fogás, legalább egy, és abban van-e spiritusz?

Nem arról van szó, hogy vegánnak kell lenni, vagy hogy szimpatizálni kell a vegánokkal. Ez a trükk a húsevők számára is működik. A tisztán növényi alapú alapanyagok felhasználása ugyanis eleve megkövetel egy olyan fokú rendet a konyhában, ami elképzelhetetlen a közepes helyek esetében. Annyi mindenben van tejpor, tojáspor, hogy kiszűrni ezeket, megtalálni a helyettesítőket, áldozatokat követel. Mint ahogy áldozatokat követel kölesből ízletes habot készíteni, tejszínhab helyett.

Másrészt a vegán fogás tehetséget követel minden szakácstól. Nekem az a tapasztalatom, hogy a legtöbbször az tud igazán jó vegán kaját készíteni, aki tud - vagy valaha tudott - nemvegánt is. Az érti az egyensúlyt, a savakat, az ízek egymást kiegészítő egységét, aki nem eleve egy hiányos palettából dolgozik, hanem csakazéris eléri, hogy minden színt használhasson, ha akar. Csak melósabb. (Egész életében vegán szakácsként dolgozó tehetségek most kezdenek kibontakozni, mint második generáció).

Nyilván vannak helyek, ahol kizárólag steak-eket árulnak, a világ minden tájáról. Hogy náluk nincs vegán fogás, érthető, mondjuk a konyhának sok dolga nincs, egy ilyen hely inkább a beszerzésről szól. Ha tudsz jó érlelt húst venni, bárki meg tudja sütni a két oldalát.

Egy olyan étterem étlapját forgattam a nyár végén, amit eddig sokra értékeltem. Úgy gondoltam, odafigyelnek az alapanyagokra, úgy gondoltam, minden területen tudnak ügyeset alkotni. Tudjátok, milyen vegán fogást találtam a kártyán? Paradicsomsaláta. Ennyi. Még a kovászos uborka esetében sem tudták megoldani, hogy tejpor-mentes kenyérrel indítsák be az erjedést. Ez pedig lustaság, az odafigyelés hiánya, a vendégek egy részét pedig elküldik haza még azelőtt, hogy betették volna a lábukat az ajtón.

Vegán fogást tartani az étlapon egyrészt egy szélesebb vendégkör kiszolgálását jelenti, másrészt egy nagy “challenge accepted” bélyegző, annak az üzenete, hogy a szakács szereti a kihívásokat, és nem bújik bele az általa ismert kényelembe. A legjobbak tudják ezt. És a legjobbak az összes fogás esetében felmutatják ezt a kreativitást.

Ha valaki éttermet próbál tesztelni, igyekszik olyan fogásokat választani, amik meg tudják mutatni, mit tudnak a falak mögött. Ma ez a fogás számomra a legjobb vegán étel, csak utána jönnek a többiek.