Ez a poszt két darab papírfecniről fog szólni, ennek ellenére ezt a két fecnit egy olyan bevezetővel fogom felvezetni, hogy azt gondolnátok, sokkal többről lesz végül szó.

Nem lesz. Két fecni, amit az egyik lépcsőházban találtam, ahol a múlt héten jártam. Semmi több.

De a papíron olvasott szövegek eszembe juttatták ezt a szót: házmester. A házmester szónak lett egy kellemetlen, büdös, sárgultbajszos csengése, és erről nyilván tehetnek a besavanyodott bácsik és nénik, akik ezzel a kitüntetéssel a zsebükben kiélvezték, hogy gyerekként beszélhetnek a lakókkal, függetlenül a köztük lévő nembeli, korbeli és taníttatásbeli különbségektől. Házmesternek lenni egyet jelentett a frusztráció kiélésével, azok részéről, akik mások vegzálásának lehetőségénél nagyobb kitüntetést életükben nem kaphattak volna.

Aztán jöttek a közös képviselők, akik mindent tudtak, amit a házmesterek, kivéve hogy A. nem voltak elérhetőek a házban, és B. leszarták a csip-csup ügyeket.

Sok helyen azonban továbbra is szükség volt egy olyan arcra, aki közel van, és foglalkozik a házzal, együtt él a lakókkal, és pontosan tudja, hogy Mari néni miért állítja azt, ami egyébként nem igaz, és mi benne az igazság, de mi az, ami meg már túlzás, és Mari néni, tessék lehiggadni. A házmestereknek kinőtt egy új generációja, akik szerveznek közös összejöveteleket, és esetleg a közösségre úgy tekintenek, mint lehetőségre. Oké, hogy össze vagyunk zárva - gondolják ők -, de ez nem egy börtön, nem elviselni kell egymást, hiszen mindannyian itt szeretnénk élni, és mindannyian jól szeretnénk élni. Ez közös bennünk. Induljunk ki ebből.

És most következzen a két papírfecni. Lássuk:

Láthatjuk, hogy a szöveg írója maga is érdeklődik a fizika iránt, sokkal inkább, mint mondjuk a neveléspszichológia vagy a szociálpszichológia iránt. Ennek meggyőző tanúbizonyságát adja: ahelyett, hogy a lakók viselkedését támadná (“anyád nem tanított meg…?”), vagy a szemetelés következményeit taglalná (“ki akar disznóólban élni…?”) rögtön egy váratlan ismeretterjesztéssel indít. Nevel, tanít: képzeljétek, van egy állandó G, nagyjából ugyanannyi, mint a bolygón bárhol.

Ezen pedig mindenki elgondolkozik. A neveletlen disznók is, akik simán elsikkadnának a disznóól és a faragatlanság említése felett, mert számukra az ismerős terep.

A másik üzenet még jobb.

Csak a pozitív dolgokra koncentrál, dicsér, szeret, ölel. Valahol, mélyen, mégis érezzük, hogy ez nem a teljes történet. Érezzük, hogy valahol meg lettek említve a neveletlen disznók is, és ezt a neveletlen disznók is érzik, ahogy olvassák. Szeretnék, hogy őket is megdicsérné valaki, de valahol tisztában vannak azzal is, hogy ez nem ma történt meg.

Én éltem olyan házban, ahol a házmester színes kiemelővel húzta ki - önkielégítés jelleggel - a pattogó, kioktató, sértő mondatait, amivel nyilván a neveletlen disznókat akarta megszólítani, ehelyett megszólított vele mindenkit, akik egyébként pedánsan viselkednek. Legyünk inkább ilyenek: szólítsuk meg azokat, akikkel közösséget akarunk vállalni, a többiek meg érezzék annak minden hátrányát, hogy nem e közösség részei. Elég büntetés lesz az, ha egyébként jó a csapat.

Házmesterek és közös képviselők helyett - vagy mellett - nevezzünk ki Közösségi Mestereket!

Ámen.