Sorra jelennek meg a kutatócsoportok tollából született tanulmányok, amik a jelenlegi trendek alapján kiszámítják, merre tart a világ. Elég nagy az egyetértés most abban, hogy 2050-re nem nagyon lesz már ember a Földön, előtte meg lesz egy elég agresszív időszak. Tehát már a most élők nagy része is ebbe hal bele, és végig kell néznie családja, gyerekei kínjait is.

Minden tanulmány abból indul ki, hogy ez akkor elkerülhetetlen, ha a jelenlegi trendek nem változnak, vagyis nem teszünk meg mindent ennek megállításáért, hanem nézzük a dolgot birkaként, látszat-szívószál-betiltás és lebomló műanyagok kifejlesztésében gondolva a megoldás kulcsát. Csakhogy a látszat-szívószál-beszüntetések azok, amik a politikusoknak a legjobban mennek. Nem fájnak senkinek, a szívószál-biznisz majd átnyergel, a hatalmon lévők zöldnek nevezhetik magukat, és újraválasztják őket. Lesz hatalom, ami pénzzé váltható, ami megint hatalommá.

A tanulmányok és cikkek sora arra szolgál, hogy a politikusoktól kezdve a legelszántabb struccokig mindenkinek a figyelmét felhívja arra, mi történik. Hogy kizárólag az ne tudjon róla, aki szándékosan nem akar tudni róla. Ez most a legfontosabb hír, a legfontosabb információ. Sajnos nincs bevett forgatókönyv arra, milyen mennyiségben és milyen tónussal kell ezeket a híreket adagolni, és nyilván a pánik szélén senki sem olyan higgadt, hogy ezt számolgassa: vajon ha most megírok egy ilyen cikket, megváltozik a sorsunk? Vagy máshogy kellene írni, és inkább vasárnap délután, mert akkor többen olvassák a megfelelő hangulatban?

A hírek hatásának lemérését magunkon érezhetjük. Vannak, kevesen, akik drasztikus változtatásokat hoznak a saját életükbe, és igyekeznek rávenni másokat is, hogy megtegyék. Kevesen vannak. A legtöbb reakció azonban, amit én látok magam körül, két végletre oszlik.

A teljes apátiára és a vak tagadásra.

A teljes apátia abban áll, hogy mára már elfogadtuk, vége lesz. Élvezzük, amíg lehet, szomorú szemmel nézzük a gyerekeinket, mert sejtjük, mi vár rájuk. Felkészülünk a végjátékra, amikor minél több konzerv, tartós élelmiszer, fegyver, víz, előállított áram, szerszám kell majd a túléléshez. De ez sem tart majd sokáig, mert noha vannak, akik túlélhetik civilizáció nélkül, a végén elveszik tőlük a javakat. Örkény óta tudjuk, hogy amikor az ember éhezik, és étel kerül a szeme elé, akkor teljesen mindegy, hogy az étel kié. Megeszi. Mert étel. A legintelligensebb írók ugyanúgy, mint a legelszántabb bűnözők.

A vak tagadás abban áll, hogy minden ilyen hír után megnyugtatjuk magunkat. Ezt csak úgy tehetjük meg, hogy elhitetjük magunkkal, ez nem igaz, ez nem így lesz. Nehéz mondjuk a világ legokosabb, felkent népségét, a tudósokat hazugsággal vagy tévedéssel vádolni, de ebben segítenek a politikusok, akik, mint írtam, az újraválasztásban érdekeltek. Apátiának helye nincs! A legjobb trükk, hogy mindenkit, aki a következő 30 év kihalása miatt aggódik, elnevezzük ZÖLD-eknek. Ha így hivatkozunk rájuk, máris megoldottuk a legfontosabb kérdést, hiszen ha a ZÖLD-ek állítanak valamit, az csak egy ZÖLD vélemény. Lehet, hogy csak a KÉK-eknek, LILÁ-knak, BARNÁ-knak akarnak ártani, azért mondják, amit mondanak.

Az a vicc, hogy a megoldás ott van előttünk. Az a vicc, hogy simán megúszhatjuk, mégpedig annak révén, amit mi teremtettünk magunknak. A saját vezetőink révén.

A saját vezetőink, ha a társadalom nagyon nagy része elég agresszíven akar valamit, akkor arra mennek, amerre a csoport mondja. A már fent említett hatalomféltésből. A hatalomféltés gusztustalan dolog, de lehet hasznos, vagyis kihasználható. Ugyanis elérhető, hogy a hatalom is elégedett legyen azzal, ha meg akar menteni minket.

Nem, nem azt akarjuk, hogy tiltsák be a szívószálat. Mármint, igen, persze tiltsák be. De nem ez a végső megoldás. Ennél sokkal-sokkal-sokkal jobban kell, hogy fájjon. Azt kell kérnünk a vezetőinktől, hogy nagyon kellemetlen legyen,  hiányérzetünk legyen, nagyon főjön a fejünk az új, minimál életünk miatt.

Nem menő már sokat utazni, viszont menő élvezni az életünket abban a kis körben, amit teremtünk magunk köré. Nem menő mindent felzabálni, viszint menő sosem jóllakni, mert egyébként rohadt jól érezzük magunkat így egy idő után, és a hosszú élet egyik titka is ez. Nem menő többé, hogy Michelin-csillagos desszertet hoznak nekünk repülővel, még ha gasztrobloggerként ezt kiírni Facebookra menőnek is tűnik. Nincs többé “de hát úgyis arra ment volna”, mert az igényből még több igény, abból meg plusz ipar keletkezik. Ha ma én akarom csak a Michelin-csillagos desszertet idehozatni repülőn, holnap háromezren, és az már egy külön járat. Nincs olyan, hogy a mi döntésünk jelentéktelen, mert meg kell szorozni milliárdokkal. Mert mindenki akar valami kis pazarlást, mert az olyan borzongató. Volt, eddig.

A társadalomnak akarnia kell, hogy fájjon. Annyira kell akarnia, hogy ezért könyörögni, tüntetni, üvölteni akarjon. Hogy itt a hátam, ide, ide rakjátok a súlyt.

Miért? Mert minden gramm teher, amit most, ma mi felvállalunk, elviszünk a saját hátunkon, azt a gyerekeink hátáról vesszük le. Képzeljük el, hogy a gyerekeink háta felett egy targonca áll, minden gyerek háta felett egy-egy. Minden targoncán hat tonna súly van, és arra vár, hogy ráöntse a gyerekre azt a törmeléket. Nekünk meg van egy évtizedünk, hogy kiskanállal, festőlétrával felmenjünk, és kanalanként lehordjuk onnan a törmelék nagy részét. Fel a létrára, le a létráról. Kibaszott kemény évtized. Ha ügyesek vagyunk, csak annyi szart hagyunk rájuk, amennyit mi szenvedünk el még életünkben. Minden más eseten, ha ezt az utolsó kellemes évtizedet végigkoktélozzuk, és önző módon a saját kényelmünk miatt otthagyjuk a törmeléket, akkor azt egyszerre öntik rájuk abban a pillanatban, amikor mi meghalunk.

Fejlett társadalom az, ami ezt meg bírja lépni. Van egy kiút, ahol mi megértjük, hogy magunkra kell húzni egy háborús megszorításcsomagot azért, hogy éljenek az utódaink, és ne erőszakos halált haljanak. Ha te ezt megérted, és tenni akarsz érte, az jó. Kell még belőled 4-5 millió, csak Magyarországon, és egymásra kell találnunk, és követelni a megszorításokat. Azt a politikust kell kiválasztani, aki kellemetlenséget ígér, miközben maga is vállalja ezt a kellemetlenséget. Azokat kell keresni, akik rájöttek, hogy a pénz, a hatalom, a kapcsolatok nem is olyan sokára nem védi meg őket semmitől. Egy ideig igen. De egy ponton túl semmit nem érnek már.

Új társasjátékot helyeztek az asztalra. Nem a Monopoly-t játszuk már, és a Monopoly-s valután már nem érvényesek. Ott van az új játék az asztalon, de a társaság nagy része még nem fejezte be az előzőt, vakon csereberéli a szállodát, a telkeket, észre sem véve, hogy nem lesz már győztes. Ki szól nekik az új játékszabályokról? Az, aki először észreveszi, hogy mi történik. Ha elolvastad a fentieket, megértetted, és egyetértesz, akkor te is. Nekünk kell szólni, akkor is, ha kiröhögnek eleinte, és az asztalnál minél többen kiáltunk rájuk, hogy hagyjátok már abba, annál valószínűbb, hogy elszégyellik magukat.

De feladni, meg apátiába süllyedni, amikor még van megoldás, az is bűn.

Ami pedig a saját életünket illeti: olvassuk olyan emberek gondolatait, könyveit, akik szerény, lemondó életet éltek, és megtalálták benne a boldogságot. Inspirálódjunk ebből. Akár Jézus tanításaiból, azok is tökéletesek (mondom úgy, hogy nem vagyok vallásos, csak túlélő).