Amióta szabadúszó vagyok, néha hiányzik, hogy nincsenek klasszikus értelemben vett kollégáim. Akikkel együtt sírunk-nevetünk-szívunk-ünneplünk. Cserébe arany életem van: a kedvenc helyeimet mutogathatom lelkes és érdeklődő külföldieknek, de ha olyan kedvem van, akkor elbiciklizem délelőtt 11-kor fagyit reggelizni vagy akár egész nap otthon kirakózom. Igazából imádom a munkám.

Így hát külön élvezet, hogy a Facebookon vannak szakmai (zárt) csoportok. A kedvencem egy „kerekasztal” nevű szűkebb csoportosulás, itt csak kb. 800 tag van, akik tényleg aktív idegenvezetők. Itt nem cicás képeket posztolgatunk és nem is Coelho idézeteket, hanem fontos és praktikus infót, mi-mikor-miért lesz lezárva, felújítva, cikkek  a városról, szakmai továbbképzések, munkalehetőségek. De aki elakad, az is ebben a csoportban teszi fel gyorsan a kérdését, például „Hová vigyem vacsorázni az 50 fős csoportom, akik most találták ki, hogy ma este az XY hoteltől öt perc gyalogos távolságban szeretnének enni.”

De nem csak a munkáról van szó: mint ahogy egy klasszikus irodában, itt is vannak poénkodások, beszólogatások és kihívások is. Íratlan szabályok, tradíciók.

Az egyik ilyen íratlan szabály a Budai Várhoz kötődik. Ez az a hely, ahol a klasszikus buszos városnézésnél a csoportoknak szokás adni szabadidőt shoppingolásra, fényképezésre, stb., és ilyenkor szoktak az idvezek elbújni egy turiszt-mentes helyre, kifújni magunkat, szervezni a túra folytatását, enni valamit. És igen: ezek azok a helyek, ahová pont a fentiek miatt nem feltétlen visszük a turistáinkat. Mert kellenek azok a helyek, amik a MIEINK. Budapestieké. Hogy továbbra is tudjuk szeretni. Például nem viszünk 40 fős csoportot a Károlyi-kertbe, vagy a Lukácsba külföldit pancsolni, inkább a Szecskába és a Gellértbe. És minél erősebb a turizmus Budapesten, annál inkább van szükségünk ezekre a „védett” helyekre.

Na de vissza az eredeti topikhoz. Az egyik kedvenc idegenvezetős kihívásom, amit a fenti csoportban szokás posztolni, a Tóth Árpád sétányon van.

Merthogy a Tóth Árpád sétányon egy sor japán cseresznyefa is található, ami ilyenkor a legszebb.

Marha egyszerű a kihívás: odamegyünk, amikor virágzik, lefényképezzük magunkat, de legalábbis a fákat, és kiposztoljuk. A múlt héten láttam meg az első ilyen posztot, de akkor épp nagyon ünnepeltem, utána pedig dolgoztam, és amúgy is vacak egy idő volt. Így hát tegnap gyorsan felszaladtam a Várba az egyik romantikus lépcsősoron, hogy nehogy úgy járjak, mint tavaly: akkor pont elvirágzott minden, nekem már csak a rózsaszín virágszőnyeg látványa maradt.

Szépen kivártam a délutánt, amikor már a turisták hadát felváltja a kerületi lakók megnyugtató látványa, és készülődik a Nap is lemenni. Kutyát sétáltatók, oviból hazajövők, műanyag kismotorok, nagymamák és a padokon ücsörgők közé érve elfelejted a világ baját, kisimul a lelked és csak bárgyú mosollyal próbálsz betelni a látvánnyal.

De nem kell ehhez idegenvezetőnek lenni, hogy gyorsan újratervezzétek a mai napotokat és felszaladjatok ti is a Vár legszebb sétányára. Télen-nyáron-tavasszal-ősszel varázslatos, nem véletlenül szeretnék itt lakni már vagy 20 éve, de ilyenkor tátva marad a szája mindenkinek. De tényleg ne várjatok sokat, mert lehet, hogy holnapra már hűlt helye lesz a virágoknak.

És ha már hűvösebb van, hazafelé üljetek be egy fincsi krémesre a Ruszwurmba, ami Ádám szerint is a város legjobbja.

Ági az Egy nap a városban csapatépítő városnézések állandó túravezetője. Ha szeretnéd, hogy mi szervezzük meg a céges csapatodnak a félnapos kikapcsolódásotokat, keress minket bátran, a legizgalmasabb helyszíneket, szuper feladatokat és a legjobb idegenvezetőt kapod magad mellé.