Van ez az elméletem, amire az Egy hét a városban könyvünkben egy külön fejezetet szenteltem, és amit Csaba csak Ádám-elméletnek nevez. Valójában nem az én elméletem, és nem is túl eredeti, viszont működik: ha cél nélkül, befogadóan és nyitott szemmel sétálsz egyet Budapesten, fél órán belül garantáltan olyan élményeket szerzel, amit este már a barátaidnak mesélhetsz majd. Szóval nem olyan dolgokról beszélek, hogy rádsüt a nap, vagy előreengednek a pénztárnál, hanem igazi, emlegetnivaló élményekről, fagypont alatt rövidnadrágban bulizó turisták közé keveredésről, veled szemező, vállain szarvakat viselő szépségről egy kiállításon, fejedhez játékpisztolyt szegező hölgyről egy könyvtárban (ezekről szintén szerdán írtam).

De úgysem tudod, miről beszélek, amíg nem próbálod ki, úgyhogy rajta.

Én már vagy két éve nem tudtam gyakorolni ezt a dolgot, a kislányom megszületése és az az utáni időszak kicsit idegessé tett. Mostanában kezdek ellazulni csak. Ennek örömére pedig egyik nap úgy döntöttem, hogy a Kálvin tértől elsétálok az Oktogonig, szép lassan. Úgy, hogy ott leszek, ahol épp vagyok: nem az indulási és a célállomás között félúton, hanem ha úgy tartja kedvem, elidőzve útközben.

Volt útközben furcsaság, például a lábamnál mászó csecsemők között ittam meg a kávémat, mert a épp Hello Anyu esett útba, de nem ilyen élmény volt, amit kerestem. Már épp feladtam volna (és általában ekkor történik meg), amikor szembejött velem egy ismerős arc. Ahogy elment mellettem, visszanéztem utána: hátulról egy gimnazista-főiskolás srácnak tűnt, melegítő-forma nadrágban, tornacipőben. Aztán beugrott, hol láttam: ő volt, aki totál átvert legutóbb, a tévében.

A Terápia című sorozat eszméletlen jó, a néhány szavas propagandát hörgő közélet mellett egy ilyen intelligens, mégis élvezhető műsor nagyon kell. Mácsai Pál játssza a pszichológust, aki a pácienseinek különféle problémái között a saját életét is rendbe kell rakni. Nemrég fejeztem be a harmadik évadot, amiben a legnagyobb hatást a börtönlakó Zsolt keltette bennem. A srác olyan arcjátékkal, olyan testtartással, olyan kiejtéssel állt neki előadni a börtönéletet, meg a kemény csávót, hogy azt hittem, tényleg odabent fogtak egy kameraképes embert.

Nem hittem el, hogy a Zsoltot játszó srác színész.

Aztán utánanéztem, és kiderült, hogy Vilmányi Benettnek hívják, és nagyon is színész, vagyis inkább színésztanuló volt, amikor elvállalta ezt a szerepet, úgy kellett kikérőt kérnie az iskolából.

Ő jött szembe velem akkor, a Király utcában. Úgyhogy gyorsan utánafutottam, és beszélgettem vele pár mondatot (még szelfit is készítettem vele, az első alkalom, hogy erre kértem valakit).

Elmondtam neki, mennyire rászedett, és hogy mennyire nagyra tartom azt az erőfeszítést, amit beletett a szerepbe. Mert míg a Terápiában például az színészóriás Udvaros Dorottya inkább nagy tapasztalattal, semmint odaadó átéléssel alakította a szerepét, Nagy Ervin pedig egyáltalán nem tudott elszakadni a színpadi szavalástól a kamera kedvéért, ez a srác odament, és úgy nekiállt kiosztani Mácsait, és olyan beletörődően, olyan arroganciával, és az arrogancia mögött megcsillanó intelligenciával mutatta be a szereplőt, hogy le a kalappal.

És nem, az arrogancia mögött megcsillanó intelligencia nem a színészé volt, hanem az is a szerep része. Egy többrétegű, bonyolult alakítás, ami annyira hozta a magyar utcanyelvet, a kemény csávók összes megfélemlítési arzenálját, hogy a képernyő előtt is nagyon erős hatást ért el.

Úgy, hogy Benett annyira szerény és halkszavú, hogy nagyobb kontrasztot elképzelni sem tudnék.

Én azt gondolom, hogy a következő színészgeneráció egyik legígéretesebb tehetségével találkoztam tehát aznap, és nagy élmény volt, hogy ezt elmondhattam neki. Ha meg tudja tartani ezt az alázatot a szerepei iránt, akkor feltétlenül sokat hallunk még róla. Én meg veszek jegyet a Radnótiba, mert most ott játszik (egyetemi hallgatóként továbbra is).