Hihetetlen, hogy ez megtörténik, márpedig úgy tűnik, megtörténik. A fővárosi vagyonkezelő pattintotta fel az ingatlan.com-ra, laza 11 milliárd forintért az épületet (mellékes: nekünk azért van jobb tippünk a hirdetésre), aminek terveit 2009-ben megpillantva joggal hihettük, hogy izgalmas fejezet kezdődik Budapest építészetében, amikor az elődök által ránk hagyott emlékeket képesek leszünk kiegészíteni modern technológiákkal és megoldásokkal. Aztán a 2011-es átadás helyett jött két év, amikor az épület falát használta Facebooknak az építő, aki nem tudott megegyezni a fővárossal, és kezdődött egy hosszú kálvária, ami először vette el mindenki kedvét ettől az egésztől.

A könyvünket, az Egy hét a városbant én 2014 év végén kezdtem el írni, akkor még csak egy éve volt nyitva a Bálna. Az első fejezetben egy perui mesemondót kísérek körbe a városban, aki a budapesti épületek múltjának megismerése során feltesz nekem egy kérdést (gyakran szoktam ehhez hasonló képzeletbeli beszélgetéseket folytatni a fejemben, ne ijedjetek meg, van rutinom).

… Gyönyörű épület, ami túl sokáig volt romjaiban hagyva. Csakhogy épp átadási válságban van.
– Micsoda? Mi az az átadási válság?
– Ezt bonyolult elmagyarázni, de azért megpróbálom. Szerinted szép Budapest?
– Persze.
– És mi van azokkal a részeivel, amik nem annyira szépek? Egy romos ház, egy koszos park?
– Olyanok mindenhol vannak. Összességében, azoktól függetlenül is szép a város.
– Na látod, ez azért van, mert elég messziről nézed. Nem élsz itt, nem ismered a „lehetett volna” érzést. De ehhez nem kell messziről jönni: mi magunk is kicsit így vagyunk mindennel, amit úgy örököltünk. Egyből elfogadtuk, nincs bennünk indulat egy épülettel szemben, hacsak nem fűződik hozzá valami borzalmas emlék, vagy történelmi tragédia.
– Ez eddig logikus.
– Csakhogy egy olyan épület, amit mi elfogadunk, korábban óriási vitákat, indulatokat szított. Ott van például az Anker-palota, a Deák téren. Átadását botrányok övezték, annyira utálták a megalomán kupolákat, a környékből teljesen kiugró stílust. Egy anekdota szerint az építészt, Alpár Ignácot még a saját felesége is leteremtette, amint meglátta, mit művelt ott.
– Jó ronda lehet.
– Igazából nem az. Ma már nem. Megszoktuk, elfelejtettük ükszüleink haragját, már nincs kire fújni. A ház része lett a történelemnek, először elfogadták, hogy ott van, aztán talán egy kicsit meg is szerették.
– De hogy jön ez ide?
– A Várkert Bazár felújítása nagy indulatokat váltott ki a bénázások miatt. Például azért, mert politikai okokból háromszor adták át, de még egyszer sem készültek el vele teljesen. Egy fantasztikus épület megújulásának örömét rontották el ezzel. Éveknek kell még eltelnie addig, amíg úgy tudunk majd belépni a kapuin, hogy ez már nem jut eszünkbe többé.
– Hogy azt gondoljátok, mint én: ez a város szép, és kész.
– Igen.

A Bálnáról ekkor még úgy tűnt, hogy egy elnyújtott átadási válságban van, de közben kiderült, hogy másról is szó van. A főváros egyszerűen nem volt képes úgy bánni az épülettel, hogy kiaknázza a benne rejlő lehetőségeket. Az egy látogató nélküli, üres kincsesbánya lett, aminek az adottságai és az építészeti megoldásai bőven a plázák fölé emelték minden szempontból. Antipláza lett: bevásárolni nem nagyon lehetett itt, viszont turistaként bejárni az épületet, beszippantani a Bálna hangulatát annál inkább.

A saját funkciója ellentéte lett a Bálna.

Még karácsony előtt sincs itt senki.

Leginkább parkolni és fotózási háttérnek használják, ahogy a lenti példa is mutatja (remélem az üvegablakok nincsenek levédetve látványilag):

fotó: Bach Máté

Ha ez tényleg egy pláza lenne, egy piaci szereplők által működtetett veszteséges hely, azt javasolnám, vegye meg a főváros. Hiszen így kevésbé a profitra koncentrálva lehetne itt megvalósítani bármit, el lehetne kezdeni egy nagyon izgalmas ötletbörzét, hogy az épület milyen funkciót lásson el, és hogyan teljen meg élettel az a helyszín, aminek ehhez minden - tényleg, MINDEN - adottsága megvan.

De így, hogy épp a főváros árulja, nem látom a fényes jövőt. Pedig ez már nem átadási válság.