Elliott Erwitt olyan fotós, akinek a nevét mondjuk nem ismerik itthon annyian, mint Capáét, de a képeiről azért viszonylag könnyű beazonosítani:

És van egy hatalmas előnye a többi híres fotóssal szemben: még életben van. Nyolcvannyolc éve született Párizsban, élt az Egyesült Államokban, aminek a hadseregével beutazta Németországot és Franciaországot, közben megismerkedett például Capával, dolgozott lapoknak, képügynökségeknek, készített filmeket és közben jó alaposan végigfotózta a világot.

Jól. Mármint nyilván nem én fogom eldönteni, hogy ki készít jó képeket, meg Erwitt nem is az a kategória, akit még nagyon rangsorolni kéne (visszatérve a mondat elejére, főleg nem nekem), de attól még őrült izgalmas, hogy ez a fickó néhány elég komor évtizedet fotózott végig, ami tele volt háborúkkal, tragédiákkal, nagy egymásnak feszüléssel, közben viszonylag komoly esély nyílt mondjuk egy nukleáris holokausztra, és ezt a korszakot, meg ezt a légkört úgy örökítette meg, méghozzá pontosan, hogy közben nem szarod folyamatosan össze magad a rettegéstől.

Mert vannak bőven katonák, Kennedyk, Hruscsovok és van nyomor is, de Erwitt az egész világot kedves iróniával figyelte, a képeiből az derül ki, hogy alapvetően szeretetreméltónak találja, ami körülötte zajlik és nyilván nem azt, hogy emberek lövik le egymást, hanem úgy általában az egészet.

Éppen ezért a Capa központ kiállításánál sokkal jobb alkalmunk nem is lehet most Budapesten arra, hogy mosolyogva megszemléljük a huszadik század második felét, akár kiskorúak kíséretében: én elvittem az ötéves lányomat, aki végig jól szórakozott, végig kérdezett, végig sikerült fenntartani az érdeklődését és egyszer sem kellett eltakarni a szemét, vagy elmagyarázni neki, hogy a világ sajna néha szörnyű és vannak benne rossz emberek. És mégis nagyon sokat tanult a világról.

Mindezt úgy produkálni, hogy az évszázad második fele ott van előtted kiterítve, óriási bravúr. Persze vannak vicces kutyák is:

Capa központ
A kiállítás megtekinthető: 2017. szeptember 10-ig.