A Gyorskocsi utcai Pajtás étterem Facebook oldalán jelent meg tegnap a hír, hogy a vezetőség végleg bezárja, most pénteken nyit ki utoljára. Zárnak be éppen elég éttermet egy átlagos héten Budapesten, de a Pajtás a maga nemében tényleg egyedülálló jelenség volt. Meg is mutatom, miért.

Természetesen éppen posztot készültem írni a helyről (ahogy nemrég a Matrjosáról is, hát a jó életbe, mindenki bezár, akit tesztelek?), így nemrég végigfotóztam a helyet, megkóstoltam többféle kaját és úgynevezett benyomásokat is szereztem.

Jelentem: a Pajtás tényleg egy élő múzeum.

A neoncsöves “önkiszolgáló étterem” felirat a bejárat felett önmagában nagyon erősen visszahozza a gyerekkorát annak, aki még látta a neonfényes reklámokkal kirakott Budapestet. Aki nem tudná, az miért jó, annak mutatok egyetlen képet a Fortepanról, amit egy rendőrségi fotós készített 1959-ben:

Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.c.10, Rákóczi út az Astoria kereszteződés irányából nézve

A Pajtás étterem pedig 1969 nyara óta van nyitva itt, a Gyorskocsi utcában, és míg a neon kikopott mellőle mindenhonnan, ez a felirat rendületlenül tartotta magát. Ez már önmagában egy olyan részlet, amit egyébként múzeumban mutogatnak, itt meg az eredeti helyén láthatjuk.

Ha belépsz az önkiszolgáló étterembe, egyből megcsap AZ a hangulat. Én ugyan csak a nyolcvanas években jártam ilyen kongó, mozaikpadlós, fejkötős konyhás nénikkel tarkított felnőttmenzán, de már akkor is sorra zártak be ezek a helyek. A faajtók itt hangosan csapódnak be, és sokáig visszhangoznak, a falon a radiátorok csövei a lehető legormótlanabbak, a fémpult alatt lambéria húzódik meg, a víz pedig ilyen kancsókban vár az asztalon:

A függönyt valamikor, valaki összefogta, úgy tűnik, mintha mindig is így lógott volna ott. Az ablak mellett a virág elszáradt levelei belelógnak a porba, egy pók már rászőtte a hálóját. Az egyrétegű nyílászárók tokjai itt-ott már elvetemedtek, a télen beömlő hidegről egy jókora radiátorsor felszálló melege gondoskodik majd. A tálcavisszaadó mellett, a falon kívül elvezetett vízcső végére eszkábált mosogató elsőre egy hanyag munkának tűnik, valójában már réges rég díszletté avanzsált. Mint itt minden.

Nem is értjük a bejárat melletti régiségkiállítást, üvegfalú vitrinekbe pakolva. Hiszen mi is egy élő vitrinben vagyunk. A vendéglátóipari múzeum sok pénzből állított helyre a hatvanas években teljesen megszokott üzleteket, vásárlói kiszolgálási formákat, erre tessék, itt a mai napig mindezt élőben lehetett megfigyelni. És működött.

Sokan ettek itt, ahogy én láttam, legalábbis ahhoz képest, hogy a kaja nem volt kimondottan finom (ami eufémizmus arra, hogy egyáltalán nem volt jó, de haldoklóba nem rúgunk), és hogy egyébként ebédmenüárakhoz viszonyítva olyan nagyon filléres hely sem volt. Az új idők szele azért itt is érezhető volt, a bécsi szelet és pörkölt mellett olyanokat is lehetett kapni, mint a mézes-chilis sertésborda, vagy a spárgával töltött csirkemell. Mégis, minden éppen olyan volt, mint amire számítunk. Nincs meglepetés, semmilyen irányban. És ezt a kiszámíthatóságot a környékbeliek közül azért díjazták is. Vagy csak nosztalgiáztak, nem tudom.

Nem egy gasztronómiai helyszínt veszít a város, hanem egy emlékhelyet. Az étterem bezárása húsz éve tök érthető lett volna, most azonban már kicsit fáj. Tényleg azt gondolom, hogy a vendéglátóipari múzeumnak kellene átvennie, felújítania, és kitelepült alosztályként bemutatni a vendéglátás akkori módjait (biztosan szívesen meg is tennék, ha lenne erre forrás). És ha már a kaját lehúztuk picit, emeljük ki ennek a vendéglátásnak az örömeit is: a pénztáros hölgy, aki összeszámolta a tálcánkon sorakozókat, kimondottan kedves volt és előzékeny. Nem érezte úgy, hogy a munkája kellemetlen számára.

És ez igenis szexi.

Pénteken nyit ki utoljára a Pajtás, a mostani kiírás szerint, 14 óráig vannak nyitva nyáron. Ha valaki szeretne búslakodni az ott dolgozókkal, vagy megveregetni a vállukat. Vagy csak kipróbálni azt, amit már alig valahol tud.