Amikor mutattam néhány vágóképet a Susan Swartz kiállításról a napi videós sorozatomban (10:37-től):

szóval amikor lement ez a videó, az egyik kommentelő meglepetten tapasztalta, hogy “tapétamintákat is kiállítanak a Ludwigban”.

Hát igen, Swartz képei pont azok közé tartoznak, amikre néhány vágókép alapján a legkönnyebb rávágni, hogy “ez művészet? ilyet én is tudok”, de ennél nyilván bonyolultabb a dolog.

Persze lehet, hogy kár ezt túlbonyolítani: Swartz abszolút kortárs festő, de annyira, hogy a Ludwig tele van a 2016-os képeivel, és többrétegű narratíva helyett inkább benyomásokat próbál közvetíteni. Száz éve tuti impresszionista lett volna, ma az ilyesmivel ma már megkésett, ezért a festő még mélyebbre jutott, és az első benyomások nyomát követve leásott valami misztikus mélységig, hogy azt fesse le, ami a lelke legmélyében játszódik le egy-egy benyomás hatására.

Szóval itt a kép elsőre egyáltalán nem hasonlít a tárgyára, de ha sokáig állsz egy-egy festmény előtt és a kiváltott érzetekre figyelsz, idővel egész jól meg tudod tippelni a címet és így aztán a kép tárgyát is. És a legnagyobb télben, meg a mínuszokban amúgy is felüdülés Swartz tavaszát, virágzó természetét nézni, azokat az élményeket, amiket a természet különféle megnyilvánulásai váltottak ki belőle.

A kiállítást január 29-ig tudjátok megnézni a Müpában.

Susan Swartz: Személyes Utak
Ludwig Múzeum, január 29-ig