Imádom azt a pillanatot, amikor megyek az utcán az orrom után, végiggondolom az előttem álló teendőket, meggyorsítom a lépteimet, amikor kiszámolom, milyen sok is van, aztán előkapom a mobilom, hogy megnézzem a naptáramat, a homlokom ráncosodik, és akkor, egyszercsak történik valami.
Lassulnak a lépteim. Elrakom a telefont. Nézek magam elé, kissé megemelem az állam, félrefordítom a fejem, mint a kutyák, amikor hallgatóznak. Megállok. Megfordulok, keresem a hang forrását. A zene forrását. Mert az igazi, lélekből szóló zene, egy avatott kéz által pengetett, vont vagy fújt hangszerből, az utcán sétálva kalapácsütésként ér mindig. Azonnal elfelejtek mindent, és oda kell mennem, hallgatni.
Nem vettem meg jóelőre a jegyet, nem álltam be a csúcsforgalomba, hogy odaérjek a kezdésre, nem álltam az előcsarnokban, nem húztam fel inget, zakót, nem két fej között nézek előre a színpad felé, nem adom le a gyereket bébiszitternek, nem szervezek le vacsorát az esemény utánra. Csak úgy odalocsolják elém a zenét, minden további nélkül. Mintha Michelin-csillagos ételt osztanának a koszos aluljáróban, papírzacskóban, ingyen.
Újra ilyen élményem volt egyik nap, az Astoriánál:
"Nem sokan vagyunk kint igazi zenészek az utcán, játszani. Ketten, összesen" - mondja el nekem a cimbalmos, aki láthatóan profi zenész, zenekarokban is játszik, saját cédéit árulja egyébként. A fenti felvétel nem az a zene, amire megálltam, mert ugyan azt is rögzítettem, mégsem teszem közzé. Ártanék vele.
"Ha legközelebb, amikor pénzt kérek valakitől azért, hogy játsszak, és ő megismer egy ilyen felvétel miatt, akkor azt mondja nekem: csövesnek ennyit nem fizetek" - tudom meg a cimbalom-művésztől. Úgyhogy közelről vettem a hangszert, hogy ne ismerjék fel.
Kár. Az utcazene, a valódi zenészek által napi több ezer embernek nyújtott élmény óriási adomány. Ettől jobb lesz a napunk, kapunk valamit, ezért legközelebb mi leszünk nagylelkűek. Én meg megint megállok majd, lassan, elrakom a telefonomat, és tíz percre abbahagyom a futkosást, és kisimítom az arcomat. Kellez.