Akik rendszeresen olvassák a blogot, már ismerik az alaptörténetet. A Kis-Svábhegy történetét olvasgattam, amikor belebotlottam Villanószem nevébe. Harmath István fotós egy csapatnyi gyerekkel kezdett el indiánost játszani az akkori Martinovics hegyen, amit a gyerekek annyira komolyan vettek, hogy egy évtizedekig, Villanószem haláláig tartó játék vette kezdetét, ami komoly tanításokat adott a környékbeli fiúknak. A törzs híres lett, politikusokkal, zenészekkel szívták el a békepipát, és még saját diaporámás előadást is készítettek.

Itt írtam arról, hogy elkezdtem nyomozni Villanószem után, miután semmi érdemleges írást nem találtam az ügyről sehol. Itt írtam arról, hogyan találkoztam először Gézával, azaz Sötét Főnökkel, akinél gyakorlatilag egy Villanószem múzeumot találtam. Itt írtam a Marhák Klubjáról, amit szintén Villanószem hívott életre. Itt pedig arról, amikor én is felvételt nyertem az 1969-ben megalapított törzshöz.

Nemrég pedig Sötét Főnökkel és Nagy Medvével - a másik alapító taggal - bejártuk a régi helyszíneket, ahová negyven-ötven évvel ezelőtt rendszeresen feljárt Villanószem és a Napkirály indián törzs.

Nagy Medvét én kerestem fel még hónapokkal ezelőtt, meséljen nekem ő is az élményeiről. Kiderült, hogy Németországban él a családjával, és már gyerekként, a hetvenes évek elején elmenekültek a szülei a politikai bebörtönzés elől. Thomas ennek ellenére kiválóan beszél magyarul, bár érződik rajta a német akcentus, és az arcvonásai is mutatják, hogy Magyarországtól távol töltötte az elmúlt évtizedeket. Ez valahogy a ráncok irányából is látszik.

Itt lehet keresni, melyikük volt ő 1970 körül:

A nyolcvanas évek második felében aztán hazamerészkedett, és azóta rendszeresen jön Magyarországra a gyerekeivel együtt, akikhez magyarul szól otthon - sőt, egyikük Pannonhalmán tervez eltölteni egy hosszabb időt, a bencéseknél. Szóval annak ellenére, hogy tizenéves kora óta Németországban, jelenleg a francia határ közelében él, Thomas ápolja az emlékeit, és annak ellenére, hogy csak három évet töltött a Napkirály törzsben, így írta alá az egyik levelét:

Uff

Nagy Medve

Először is megkerestük a Szöcske Rétet, amit az indián törzs alapítása után átneveztek Napkirály fennsíkra. Itt kell bemenni:

A korabeli képeken így nézett ez ki:

Ma így:

Az egész Kis-Svábhegyre igaz, hogy erősen benőtte a növényzet, láthatóan a kilátók körül sem nyírja senki az elszabadult akácokat és kisebb cserjéket, aminek következtében nem lehet ellátni nagyjából semeddig. Pedig ez a rész ötven éve mindenhonnan szabad rálátást adott a lent elterülő városra.

A fent látható bunkert, ami a törzs központjának számított, később felrobbantották. Csak a darabok maradtak meg.

Ha azonban a romokra felállunk, még mindig rálátunk a városra, majdnem láthatjuk Villanószem akkori ablakát is (az irodaház mellett van, már benőtte azt is egy a lombkorona). A srácok, ha szerették volna felhívni Villanószemet a fennsíkra, csak kiálltak a bunker tetejére. Hamarosan nyílt az ablak, kiintett Harmath István, aki felgyalogolt hozzájuk, közben pedig elgondolkozott, milyen próbatételt adjon nekik aznap.

Villanószem itt ült mindig, a golyóin, ahogy ő fogalmazott:

Így:

Szóval a fennsík kisebb lett, egyrészt a gyermeki emlékezet tárgyakat nagyobbító hatása, másrészt az egyre terjeszkedő kiserdő miatt. A Hadak Útját is benőtte már a dzsungel, így mentünk tovább, a Sziklás Canyon felé.

Ezt gyakorlatilag sittlerakóként használták sokáig, fuvarok százaival öntötték itt le a törmeléket. Annyira, hogy a barlang, aminek a bejárata most a talpunk alatt, félig betemetve tátong, annak idején egy sziklafal közepén foglalt helyet, és alig lehetett megközelíteni.

Közben rábukkantunk egy másik bunkerre, ami a felrobbantott szakasztott mása egyébként. Nem tudni, hogy miért pont a Napkirály törzs jelével díszített példányt robbantották fel, de Sötét Főnök és Nagy Medve szerint sok ellensége volt a törzsnek, akár a környéken is. Egy jelkép, rajta a kiterített zászló, ami a város fölött, mindenki számára (négy iskolából is) látható volt, és a nyári úttörőtábor helyett kínált alternatívát egy rendszerhűnek semmiképp sem mondható fotóriporter szárnyai alatt: sokan akarhatták eltüntetni a törzset.

Legyalogoltunk azon az útvonalon, ahol Villanószem évekig járt fel a fiúkhoz, és ahol a fiúk mentek le, ha épp szerették volna kidühöngni a kamaszkorukat Villanószem spéci gumiszobájában (itt alhattak is, ha épp nem akartak hazamenni). A kapucsengetésre Villanószem kinyitotta az ablakot, és kikiabált: "ki háborgat már megint?" Majd persze beengedte a látogatót. Mindenkit beengedett, nála sosem volt zárva az ajtó.

A kapu előtt volt egy szokása. Akkor is, ha nem esett az eső, vitt magával ernyőt, és miután kilépett az utcára, felmutatta az ég felé, megrázta, és kiabált egyet: "Látod, vén szaros? Van nálam ernyő!". Egyébként nem hitt istenben, csak sokszor szidta.

Végül a Farkasréti temetőben látogattuk meg a sírját. Utód nélkül halt meg, egyetlen gyerekként, bár elmondhatja magáról, hogy rengeteg fia volt. Sőt, egyszer az intézetből is magához vett egy gyereket, akit maga nevelt, de erről már korábban írtam.

A nap végén elbúcsúztam az indiánoktól, és mindenki hazaindult. Másnap kaptam egy levelet egy Tuulella Sisustetaan nevű, magát városi indiánként definiáló személytől, amiben megkérdezi tőlem, hogy előző nap estefelé mi voltunk-e a Farkasréti temetőben interjút készíteni egy színésznővel? Mert ő is épp ott volt, kék kempingbiciklin, és egy sírra vitt olaszrizlinges galambtollat.

Nagyon különös dolgok történnek velem, mióta indián lettem.