Miután néhány hónapja átvettük díjunkat a Budapest Törzsasztal aktuális ülésén, az esemény után odalépett hozzánk egy úr. Bemutatkozott, Gács János, a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalának vezető főtanácsosa, és hamarosan ingyenes túrákat szerveznek a városban, menjünk el rá mi is. Akkor még nem tudtam, hogyan tud egy ilyen intézmény kapcsolódni egy városi sétához, de mint kiderült, könnyedén. Olyan épületeket látogathatunk meg a segítségükkel, ahol hemzsegnek a találmányok vagy a műalkotások.

Mert ez a két legfontosabb területet véd a jog: a szabadalom a találmányt, a szerzői jog pedig a műalkotásokat, irodalmi műveket, tudományos publikációkat.

A múlt szombati túrán az első állomás a Prezi irodája volt, amit az egykori Terézvárosi Telefonközpont helyén alakítottak ki. Itt rögtön szó esett arról - az épület adottságain túl persze -, hogy cég a világhírű szoftvere különös kategóriát képvisel. Mint ahogy minden szoftver, ez is a szerzői jog besorolás alá tartozik - tehát nem találmány, hanem inkább műalkotás -, sőt, a választható irodalom-tudomány-művészet hármas közül a 70-es években az irodalom alá sorolták be a szoftvert, mint terméket. Hiszen kinyomtatható a programkód, vagy a nullákból és egyesekből álló számsorozat, így ez a hivatal számára van olyan jó, mint mondjuk a Toldi összes.

És ha már telefonközpont, persze szó esett Puskás Tivadarról is, aki ugyan nem találta fel a telefonközpontot, de a telefonhírmondót igen. Aki nem ismerné: betárcsázva a telefonkészüléken meg lehetett hallgatni egy aktuális műsort, ami irodalmi művekből, hírekből állt. "Lap, amelynek nincs papirosa" - ahogy akkor fogalmaztak, és ez nagy áttörés volt akkor (a Telefónia Múzeumban olvasható róla bővebben). Ami hihetetlenül izgalmas benne, hogy 25 évvel megelőzte a korát, gyakorlatilag a rádióadás ebből nőtt ki. 18 országban megkapta a szabadalmat, de végül soha sehol nem vezették be Budapesten kívül. Akkor még nem értették.

Viszont akadt még izgalmas sztori ezzel kapcsolatban. Kiss József költő ugyanis egy eseményen felolvasta egy új balladáját, amit a Hírmondó munkatársa lejegyzetelt egy papírra, majd a következő adásban felolvasták a művet. Kiss József emiatt feljelentette a hírmondót, de akkoriban nem igazán tudtak mit kezdeni ezzel a kérdéssel.

Tanácselnök úr, ha Ön megy az utcán, odalép Önhöz valaki, kiveszi a zsebéből a zsebkendőjét, belefújja az orrát, majd visszateszi, akkor nem követ el lopást, de azért mégsincs ez jól így.

Így érvelt akkor a költő a szerzői jog mellett.

Ezután átsétáltunk a Mai Manó házba, amit az Urbanista egyszer Budapest legcukibb épületének nevezett. Egyrészt a fotózó puttók (egyébként a Prezi székházban nem sokkal korábban telefonáló puttókat is láthattunk), May Emánuel manósított változata, valamint a tervező építészpáros egyik tagjának, Strausz Mukinak a neve miatt. Meg persze az egész épület valahogy olyannyira bájos, ami nehezen értelmezhető egy ilyen nagyszabású, több mint 100 éves monstrum esetében. Kábé egyidősek a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalával.

A kívülről négy szintesnek látszó épület valójában nyolc munkaszintet rejt magában, és olyan műtermeket, amik megmutatják, hogy miért járt ide szívesen a polgári réteg, akiknek Mai Manó általában dolgozott: világos, nagyszabású helyiségeket találunk odabent, remek állapotban megmaradt napfényműtermet (Róth Miksa üvegmozaik és egy velencei tükör is megmaradt, azt nem tudták ellopni a második világháborúban). Jól mutatja a művész munkája iránti keresletet, hogy a gyerekkorában anyagi nehézségekkel küzdő család gyermeke, Manó, aki hivatásos fényképészként 1878-ban kezdett dolgozni, és udvari fényképészként csak 1885-től dolgozott, mégis meg tudta venni a Nagymező utcai ingatlant, majd abból ezt a kastélyt ide építtetni 1894-ben.

Szóba került a fotózás kapcsán Petzval József, aki a 19. század második felében kidolgozott egy olyan lencserendszert, ami kiküszöbölte a korábban használatos lencsék színhibáit, ez végül annyira jól sikerült, hogy a kilencvenes évekig használták a találmányát. Dulovits Jenő pedig feltalálta a világ első tükörreflexes fényképezőgépét, szintén jócskán megelőzve a korát, de a Duflex nevű gépének sorozatgyártását gazdaságtalanságra hivatkozva - minden bizonnyal szovjet nyomásra - leállítják.

Harmadik állomás a Zeneakadémia épülete, Budapest egyik legjelentőségteljesebb szecessziós épülte, ami kívülről inkább eklektikus, de hát így szeretjük Budapestet.

Itt az épület műszaki vezetője tart nekünk körbevezetést, megemlítve a kisterem és a nagyterem restaurálásának nehézségeit. Mondjuk azt, hogy a kistermet két fotó alapján állították helyre díszekkel, csillárokkal (még a zenekari árkot is elbontották korábban, így ezt is a nulláról kellett felépíteni újra). És tényleg nem ritka, hogy míg egy építkezés még eklektikus stílusban indul meg, a nagyteremmel art decós behatásokkal ér véget, ilyen gyorsan változott akkoriban az építészeti ízlés.

Külön megemlítést érdemel szabadalmi szempontból ez:

Ezek a Zsolnay manufaktúra eozin technológiával készült gömbjei, amik úgy változtatják a rajzolatukat és a színüket, ahogy elhaladunk mellettük. Azért nagyon érdekesek, mert azon technológiai eljárások közé tartozik az eozin (összesen két ilyenről tud a hivatal), amit nem lehet a késztermék vizsgálatával reprodukálni. Ötször teszik kemencébe, más és más hőfokot és izzítási időt beállítva, különféle védőgázok és rétegek egymásra helyezésével, így hiába vizsgálják át a gömböket, az eljárási mód nem található ki ebből.

Végül a Bordó Bisztróban ittunk egy kávét, egy volt nyomdában, ami felett szerkesztőségek helyezkedtek el, így érintettük a nyomtatott betűkkel kapcsolatos szerzői jogi és szabadalmi kérdéseket is.