Menjetek megnézni a Kazovszkij kiállítást. Soha még magyar földön ilyen koncepciózus, tabumentes, őszinte, ennyire közérthető kiállítás nem volt. Azt olvastam itt a Facebookon Majtényi Lászlótól, hogy a kiállítást látva úgy érezte, mégis van remény. Én is ezt éreztem. Ráadásul a legelső állami intézményben van a kiállítás. Látszik, hogy mindent bedobtak. Mintha Bécsben vagy Zürichben lenne. Bravó Rényi András, bravó El Kazovszkij Alapítvány, bravó Százados László és Jerger Kriszta, Somlai Tibor. És igen, bravó Baán László.

Ezt olvastam nemrég Török András Facebook-oldalán. Azt hiszem, ti is érzitek, amit én éreztem a sorokat olvasva. Ez nem az a langyos, kellemes kiállításnak ígérkezik - gondoltam. Nem olyan, mint mondjuk a Textúra 2015, ami pont ugyanitt, a Magyar Nemzeti Galériában kapott helyet nemrég, a Szépművészeti után. Várhatóan nem a felszínt karcolgatja tehát, játékkaparóval.

Kezdjük rögtön itt: nem baj, hogy nem tudjátok, ki volt El Kazovszkij. Én sem tudtam. Arról szól a kiállítás, hogy utána már tudd, vagy inkább érezd. Már egy órája bolyongtam odabent, amikor rábukkantam, hogy mi is volt a valódi neve, hogy 1948-ban született Leningrádban, élt Nyugat-Szibériában is, mielőtt Magyarországra költözött volna édesanyjával a 2008-ban elhunyt művész.

Szóval a kiállítás nem követi a fokozatos bemutatás sorrendjének szabályait. Inkább lesokkol. A belépés után agyonnyom ezzel a hatalmas térrel, bumm:

Az egész földszinti installáció ezt a hatalmas teret fogja közre. Itt mutatják be a művész Dzsan-panoptikumok néven elhíresült performanszait, amiket 1977 és 2001 között csaknem minden évben megrendezett. Ezeken amatőr szereplőket vitt a színpadra, hogy tigrismaszkos jelmezben irányítsa, vezényelje őket, miközben a háttérben romantikus nagyzenekari művek szóltak. Ami pedig underground előadásnak indult, később annyira ismert lett, hogy a tévében is vetítették. A szereplőkről csak annyit, hogy eléggé megviselte őket a dolog: nehéz volt feldolgozni, hogy az egyébként festő végzettségű El Kazovszkij pusztán testekként kezeli őket, hiszen maga a darab is a fétisek feldíszítéséről, az eltárgyiasított ideálok bemutatásáról szól.

Az első emeleten aztán, egy aprócska szobában bukkansz rá arra, mi is ihlette valójában ezeket a performaszokat, milyen élmény rejtőzött a Dzsan-panoptikumok mögött. Egy szerelem: El Kazovszkij 1975 január 15-én találkozott Can Togay Jánossal, akibe beleszeretett. A férfi egy videós interjúban emlékszik vissza az eseményekre, amik az életműhöz hasonlítva hátborzongatóan jelentéktelennek tűnnek, hiszen pár napig voltak csak együtt, de El Kazovszkijt totálisan földhöz vágta az élmény. Ahogy Can Togay beszámol róla, El Kazovszkij az asztallapot bámulva fejezte ki azt a kozmikussá növesztett, bolygónyi súlyként rá telepedő érzést, amit átélt a férfival kapcsolatban.

Ez az a mélység, és az a kontraszt, a hatalmas, sötét tér és a banális kis terem feszültsége, ami megnyit valamit bennem, a kiállításra érkezőben. Itt már készen állsz, hogy befogadd, hogy közel kerülj El Kazovszkij megértéséhez, a képeihez, a verseihez, az előadásaihoz. Olyan ez, mintha lefuttattak volna rajtad egy szoftvert: "a beállításokat elvégeztem, az alany befogadásra kész".

A kiállításon a képek elrendezése is szokatlan, mégis érezhetően egy jól átgondolt kompozíció része. Általában a képek a hozzájuk passzoló, sötét, baljós megvilágításban, keretekben kaptak helyet, inkább a sarkokba rendezve, kivéve egy kis szobát valahol hátul, ahol a klasszikus kiállítótér, a "white cube" elevenedik meg. Sok fény, fehér falak, egy-egy falon a műalkotásra koncentrált figyelem. Mindenhol máshol inkább csak ömlik ránt El Kazovszkij, az ő mindenhol megtalálható kutya (farkas? sakál?) ikonjai, amikkel saját magát azonosította, ahogy engedelmesen leül a társadalom által rá kényszerített szabályok alapján, de közben ki van szolgáltatva erőteljes vágyainak.

Apropó vágyak, a kiállítás El Kazovszkij szexuális identitását is gyakran említi, hiszen enélkül nehezen lehetne értelmezni az életművet. Mert miközben mindenki arra gondol eleinte, hogy nála fiatalabb férfibe korán beleszeretett művésznő érdeklődése könnyen feldolgozható, addig a feliratok alapján egyértelművé válik, mennyire összetett a nemi identitása: önmagát homoszexuális férfiként definiálta, tehát a női testét nehezen fogadta el, mégis: a férfiak iránt érzett vonzalmat.

És ezért is jó ez a kiállítás: ilyen tabukat is lehet döntögetni, úgy, hogy aki egy kicsit is közel kerül El Kazovszkij művészetéhez, egy percre sem botránkozhat meg rajta. Semmi értelme nincs egy ilyen dolgot nem elfogadni, hiszen a legtöbb, amit tehetünk, hogy vagy kedvtelenül tudomásul vesszük a másik belső világát, vagy elkezdünk élénken érdeklődni iránta, hiszen ennek fényében lehet csak értelmezni az egész művészetét. És a magány, az elszigetelődés, amit részben emiatt átélt, ömlik ránk a képekről, és az engedelmesen ülő kutyaalakokról.

Jól jellemzi a lelkiállapotot, ami magával ragad a kiállításon, hogy amikor észreveszed, hogy a számozott termekben lehetetlen sorrendben haladni, kissé pánikba esel. Egy ideig azt gondolod, veled van a baj, te tehetsz róla, hogy nem tudsz úgy végigmenni az állomásokon, ahogy a szabályok szerint kellene. Aztán amikor rájössz, hogy ez is El Kazovszkij érzéseit hivatott rád akasztani, hogy ez is a kompozíció jól átgondolt része, csak tapsolni tudnál, de nincs kinek.

Csak mész tovább. Nem kell megállni a képek előtt, és hosszasan, egyenként elemezni őket. Ha csak végigsétálsz előttük, máris hatással vannak rád. Ahogy a zene, az akkordok egymásutánjai áthangolnak attól függően, hogy a zeneszerző mely belső vivódásait tudta hangokra lefordítani, úgy itt a formák és a színek hatnak a tudatalattira.

Ez a legtöbb, amit egy kiállítás el tud érni. 

Már csak az a kis könyvecske is, amit a bejáratnál vehetünk el, és ami a falra írt szövegeket tartalmazza, az egyik legjobb, legérthetőbb bepillantást adja a kortárs művészetekbe. Aki elolvassa azt, és végignézi a kiállítást, többé nem kezd el modern festményeken realisztikus ábrázolást számon kérni.

Megértjük ezután a művészt? Ezt nem merném kijelenteni. De ha végigsétálunk a termeken, legalább belelátunk azokba a mélységekbe, amikből El Kazovszkij művészete táplálkozik, ez a mélység tehát egy önálló műalkotásban - a kiállításban - meg-megnyílik előttünk is. És ahogy kimentem az épületből, és elhaladtam a vadszőlővel beborított kápolna mellett, amit odafelé lelkesen megcsodáltam, kifelé már azon tűnődtem ránézve:

mindig kell valaki, aki helyettünk néz rá olyan szemmel erre a vadszőlőre és erre a kápolnára, hogy a teljes univerzumban elfoglalt helyét is pontosan ábrázolni tudja, ha máshogy nem, a saját szemszögéből.

Az, hogy egyébként tetszetős, akkor és ott másodlagossá vált számomra.

Magyar Nemzeti Galéria
Cím: Budavári Palota A épület, 1014 Budapest, Szent György tér 2.
Kiállítás megtekinthető: 2015. november 6. - 2016. február 14.
Nyitva: Kedd-vasárnap: 10.00-18.00 óráig
A jegykiadás utolsó időpontja: 17.00
A kiállítóterek zárása: 17.30-tól
Hétfőn zárva

Következő tematikus tárlatvezetés
2015. december 3., csütörtök, 16.00 óra