1969-ben egy csapatnyi srác elkezdett feljárni a Martinovics-hegy tetejére, indiánost játszani. Egy áprilisi napon aztán találkoztak Harmath István fotóriporterrel a Szöcske réten, akivel közösen megalapították a Napkirály törzset. Attól a naptól fogva mindenkinek volt indián neve, István Villanószemmé vált. 1982-ig rendszeresen találkoztak, egyre több gyerek és felnőtt lett tagja a törzsnek, mesefilmet forgattak, az egész ország ismerte őket, az indiános játék pedig tartalmas, Villanószem tanításaival tarkított, a gyerekek egész életére hatást gyakorló eseménysorozattá vált. A posztsorozatban ezt a 13 évet kutatom, mert azt gondolom, az egyik legelbűvölőbb sztori, ami Budapesten történt a Kádár-korszakban. Meg egyáltalán. A nyomozásom állomásait megosztom veletek, ahogy követem Villanószem nyomát azok elbeszéléseiben, akik személyesen ismerték.
Egy technikai részlettel kezdek: hihetetlen, milyen kevés információt találni Villanószemről és a Napkirály törzsről. Amíg a törzs létezett, addig is csak rövid, színes-szagos anyagok jelentek meg erről a kis-sváb-hegyi varázsvilágról, ami először csak a környéket, aztán később az egész várost, országot felrázta. Hogy miért nem ásta bele magát komolyabban senki, rejtély. Talán mert csak játék volt, a játékról meg minek hosszasan írni.
Érthető tehát, miért kezdett érdekelni a történet: ha egy újságíró azt látja, hogy a sztorit nem írták még meg, maga kezdi el felgöngyölíteni az ügyet. Ráadásul ami kívülről játéknak tűnik, így negyvenhat évvel később nagyon is komoly: ma élő felnőttek világlátását határozták meg azok az események, amik ott kezdődtek, a mai Kis-Sváb-hegyen, 1969-ben.
Egyetlen komolyabb sérülésünk egy felnőtthöz fűződik, aki fiatalabb éveiben küzdősporttal foglalkozott, most a kisfiát hozta játszani. Nem vette tudomásul az évek múlását, az időközben elvesztett kondiciót, gyakorlatot, és kiállt küzdelemre Fehér Vadász, az örökös bajnok, a Napszívű Harcos megszemélyesítóje ellen, aki akkoriban már ifjúsági bajnok volt birkózásban. És a marhája nem adta fel idejében! Egyszer csak egy roppanás, és emberünk sérülten, igen rozzantan várt a mentőkre. Ennél minden gyereknek több esze volt!
Sötét Főnököt, a Napkirály törzs egykori Ész Főnökét nem volt nehéz megtalálni, ugyanis ő Megagéza és Maj. M.G. Rooster néven saját blogot ír, amin megemlékezett a a budapesti Kis-Sváb hegyen átélt kalandjairól. Az egykori gyerekindiánt a hobbijáról is könnyű megismerni: elöltöltő fegyveres hagyományőrző és western lövészettel foglalkozik. Átállt a sápadtarcúakhoz. Ez itt ő:
Ott volt ő is, 13 éves kölyökként, amikor először találkoztak a közelben élő, épp arrafelé sétáló fotóriporterrel, és megalapították másnap a törzset.
A törzs tagja minden fiú (később lány is) csak 14 éves korig lehet, és csak addig rendelkezik szavazati joggal. 14 év fölött átkerül a Vének Tanácsába, akiknek viszont mindössze javaslattételi joguk van, a Vének Tanácsának vezetője Villanószem, a Sziklás Hegyek varázslója. Kivétel volt Sötét Főnök, az Ész Főnök, akinek sokág nem találtak méltó utódot, így az ő neve mellé a jegyzőkönyvbe annyit írtak: tagsága addig szól, míg tisztét ellátja.
Pomázi otthonában látogattam meg Gézát. Mosolyogva üdvözölt, bár nyilván nem nagyon értette, miért érdekelnek ennyire olyan események, amik jóval a születésem előtt történtek. Ezt korábban emailben meg is kérdezte tőlem, én pedig azt válaszoltam, amit legjobb tudomásom szerint válaszolni tudtam: fogalmam sincs. Gyerekkoromban éreztem ilyet, amikor meg akartam tanulni zenélni, ezért fogtam egy hangszert, meg egy Összhangzattan című könyvet, és nekiláttam. Nem volt opció, hogy ne ássam bele magam a témába, a legtermészetesebb módon szántam rá az időt, mert akkor épp mindennél jobban érdekelt. És ahogy megláttam Villanószem fotóját, és elolvastam Géza beszámolóját a törzs mindennapjairól a blogján (amiből részleteket ebben a posztban is találtok), nem tudtam nem kíváncsi lenni.
Sötét Főnök felesége teával kínált, aztán felmentünk egy falépcsőn. Egy western hangulatú tetőtéri szobába, ahol elöltöltős fegyverek, kések, pisztolytáskák és bőrvarrógépek között ültünk le.
A falon, az ágy felett ezt pillantottam meg:
Meg ezt, az eredeti indián fejdíszt és kést, amit 1969-től hordott Géza a Napkirály törzsben:
Meghatódtam ezen. Sejtettem, hogy Villanószemet több mint harminc év után is "életben találom" majd, hogy emlékét őrzik ilyen sok idő elteltével is, de ez több volt, mint amire számítottam. Hirtelen még jobban elkezdett érdekelni Villanószem:
hogyan lehet olyan elsöprő benyomást tenni valakire gyerekként, hogy ilyen mélyen részei legyen az életének, évtizedekkel a halála után is?
Ahogy belemelegedtünk a beszélgetésbe, gyorsan kiderült, hogy Gézánál két kiállításra való Villanószem-relikvia van. Az összes gyűlés jegyzőkönyve, beleértve az elsőt, ahol megalakult a törzs, az alapítók nevével: Sötét Főnök, a törzs Ész főnöke, a Baglyok nemzetségének atyja, Nagy Medve, a törzs Erő főnöke, a Medvék nemzetségének atyja, Fehér Vadász, a későbbi Napszívű Harcos, a nagy és örökös bajnok, valamint Fürge Pata, Tüskés Sün, Fürge Szarvas, Sólyom, és a törzs által először ejtett fogoly, Szürke Sólyom.
Szürke Sólyom azért lett fogoly, mert elkésett, és a törzs már létrejött, mire odaért.
"Kínzócölöphöz kötözték (alaposan), harci táncot jártak körülötte, majd a törzs egyik főnökének javaslatára alkut ajánlottak neki. Sötét Főnök szólt: ha a fogoly kiáll az általa megnevezett harcossal párviadalra, akkor elnyerheti szabadságát, és felvételét a törzsbe. A birkózást Nagy Medve nyerte, és utána a fogoly felvételt nyert a törzsbe, és mellé megkapta Sötét Főnöktől a Szürke Sólyom nevet."
A törzs megalakítása egyébként megmutatja, miért volt nagy pedagógus Villanószem: miután először találkozott a fiúkkal, másnapra megbeszélt velük egy találkozót, hogy fotókat készítsen a Martinovics (ekkor még így hívták) hegyen játszó gyerekekről. Este átgondolta a történteket, másnap pedig úgy vezette orruknál fogva a kölyköket, hogy észre sem vették. "És hogyhogy nem alakítottatok eddig törzset, ha indiánok vagytok?" - a gyerekek, akik dicsekedtek az indián fejdíszeikkel, azt hitték, hogy az ő ötletük volt az egész, pedig végig Villanószem állt a háttérben. Akkor is, amikor megírták az alkotmányukat, akkor is, amikor elfogadták a szabályokat, amik fenntartották a kis közösséget. És ez a reláció megmaradt a későbbiekre is: Villanószem okozott mindig meglepetést a gyerekeknek, akár arról volt szó, hogy újabb és újabb eszközökkel szilárdítsa meg a gyerekek összetartozását, akár arról, hogy felosonjon a hegyre szabadidejében, hogy indián akadályversenypályát építsen nekik.
Elméletei a nevelésről néha furcsának tűntek, talán súrolták is az elfogadhatóság határait, de legtöbbször beváltak, hasznosak voltak. Úgy vélte, a gyermek ab ovo agresszív lény, akiben a született agressziót a társadalmi nyomás hatására fojtják el. Ő viszont azt mondta, az agressziót nem elfojtani kell, hanem megfelelő mederbe terelve kontroll alatt kell tartani.
Villanószem minden gyerekkel, aki csatlakozni akart a törzshöz, alaposan elbeszélgetett: hova jár, mit szeret csinálni, kik a szülei. Mindegyiküknek adott egy névjegykártyát, amin rajta volt a telefonszáma. Azt mondta: ezt most vidd el a szüleidnek, add oda nekik és mondd meg, ha bármi kérdésük van velem vagy azzal kapcsolatban, ami a Martinovics-hegyen történik, nyugodtan keressenek meg. Ha hívták, akár a legkihívóbb modorban, Villanószem tökéletesen le tudta szerelni a szülőket, akik később maguk jártak fel játszani a gyerekekkel, és akiknek kiállítást is szerveztek az indiánok a nyílt napokon.
Villanószem egy mesebeli figurává vált.
Villanószemnek nem voltak gyerekei. Az apjával élt sokáig, az öreg pedig nem nagyon szerette az idegeneket - mesélte Sötét Főnök. A Napkirály törzset sem szerette. Ilyen körülmények között Villanószemnek legfeljebb múló nőügyei voltak, családalapításra csak egyszer gondolt, amikor nagyon szerelmes volt egy lányba, de eltérő vallási származásuk miatt a szülők nem engedélyezték a kapcsolatot. De Villanószem sem ezt, sem a magánéletének egyéb részleteit nem kötötte a gyerekek orrára - legfeljebb csak amikor már felnőttek. Persze volt gyereke, vagy száz indián. Emellett annyira meg volt győződve arról, hogy a szeretetteljes nevelés a legvadabbakból is embert farag, hogy a nevelőintézetből is kiemelt egy problémás srácot, akit felnevelt, és aki később családot alapított, és maga is meglátogatta néha az indiánokat a kislányával.
És persze ha nem volt hova mennünk a lánnyal, hát Villanószem, szigorú megkötésekkel, de befogadott minket. Szervezett zenehallgatásokat – harminckét teljes opera anyaga volt meg neki a legjobb előadókkal – közben meg-megállítva a zenét, felhívta a figyelmet a fontosabb részekre, miközben a kiosztott szövegkönyvekből követhettük a történetet, beszélt nekünk irodalomról, művészetekről, politikáról. A magam fotográfusi indulását is neki köszönhetem, az ő tanítványa vagyok. Megtanította nekünk a toleranciát, a mások meghallgatásának művészetét, az empátia fontosságát, és az élet apró örömeit.
Villanószem valahol félúton volt a tanár és az apa között. Olyan dolgokat tanított a gyerekeknek, amiket egy apának kell, és úgy, ahogyan egy tanárnak illik: bölcsességgel és szeretettel. Amikor eljöttem Sötét Főnöktől, az volt az érzésem, mintha találkoztam volna vele. Amikor visszanéztem a régi fotókat, amiken Géza és Villanószem is szerepelt, hirtelen nem tudtam, pontosan melyikükkel beszélgettem. Most is, ha a képre nézek, szinte hallom a hangját, pedig nem sikerült egyelőre lejátszani sem azokat a hangszalagokat, amiken Villanószem a multivíziós mesefilmjeinek kezelését mondja fel a kezelőknek, sem azt a felvételt, amit Villanószem saját temetésére készített, hogy játsszák le, és amiben maga búcsúzott el mindenkitől.
De ezekről majd egy későbbi posztban.