Gyorsan jegyezzük meg: amikor a Gresham Kollázs felkeresett minket, hogy kapcsolódnának a Város Hőse projekthez, sok kétségünk nem volt, hogy menő szolgáltatást nyújtanak. De hát a szabály az szabály, végig kell ennünk minden résztvevő helyet. Szóval elindultunk és alaposan kipróbáltuk az éttermet, ami a tegnap megjelent Gault&Millau szerint ott volt az év legfontosabb felfedezései között.

Az étterem az ország és a világ egyik legmenőbb szállodájának az aljában található. A Gresham már akkor az egyik kedvenc budapesti épületem volt, amikor még haloványan omladozott (®Jeremy Irons) a lánchíddal szemben, aztán felvásárolta a Four Seasons, majd felújította (érdekes, hogy a homlokzat renoválásával az épület veszített valamennyit a karakteréből) és egy olyan hotelt nyitott benne, hogy azt amerikai szállodamagazinok rendszeresen beválasztják a világ legjobbjai közé.

És ha belépsz az ajtón, egyből meg is érted, miért, ez a szenzációs eklektikus beltér olyan, hogy az art decóba oltott szecesszió adja a másikat. És akkor képzeljétek el, hogy mit tudhat egy ilyen szálloda étterme.

Két fontos állítás:

• amikor beléptünk, épp Habsburg György távozott
• itt a legnagyobb a világon az egy vendégre jutó pincérek száma

Most nyilván azt gondolod, hogy utóbbinak vagy nincs jelentősége, vagy egyszerűen nyomasztó, ezzel szemben viszont a szenzációs személyzet miatt a Kollázs akkor is nagyon ajánlott hely lehetne, ha az étel kevésbé lenne emlékezetes. Ez a fajta törődés ugyanis annyira egyedülálló Magyarországon, sőt, bizonyos értelemben a világon, hogy más emlékfoszlány híján az evés közben egy harmincas évekbeli filmben érzed magad. Utoljára ezekben a mozikban láttam hasonlóan elegáns és könnyed főpincért, akiről simán elhiszed, hogy korábban egy léha gróf volt, aki a családi vagyon elkártyázása után az etikettet maximálisan ismerve és most már betartva, de azt megfelelő lazasággal vegyítve valami polgári foglalkozás után nézett. 

Rá jut még legalább három pincér, aki foglalkozik veled, kedvesek, pontosak, mosolygósak, és ott van a negyedik pincér, a főpincér helyettes, akinél szerethetőbben magyaros karaktert sehol nem látsz a világon: kövérkés, mosolygós, kedélyesen jár körbe az asztalok körül, rengeteg emberséget visz a tökéletes környezetbe, róla el tudod képzelni, hogy bármikor el tudna énekelni egy harmincas évekbeli nótát és egyébként olyan, mintha folyton valami ilyesmit is énekelne, pedig csak kedvesen mosolyog.

Higgyétek el, én gondoltam volna utoljára, hogy az atmoszféra megteremtésében a fentieknek ekkora jelentőségük van, de mégis. És akkor az ételekről még nem is beszéltünk.

Amik alapvetően a hagyományos-magyaros vonalat képviselik, de szenzációsan jók.

Előétel: tatár és velős csont.

Mindegyik tök hagyományos fogás és egyikről sem hinnéd, hogy túl sok tartalék van benne, erre kirakják ezt a két tányért eléd és gyorsan revidiálod az álláspontod: a tatár tökéletesre darált, már-már krémes, de karakteres, nyoma sincs a menő éttermekre jellemző túlfinomkodásnak, vannak benne csavarok, jó ötletek, de az alapja mégiscsak egy szenzációs, izgalmas tatár, ahogy azt a tatármennyországban megálmodták. És a velős csontot sem herélték ki, nemcsak hibátlan az íze, de pont annyira zsíros, hogy a kihozott adagot bőven elégnek találod majd.

Ezután jött a marhapofa, ami a legomlósabb étel volt, amivel valaha találkoztam, ideértve az olvasztott vajat, konkrétan rátettem a tetejére a késemet és az a saját súlyától fogva elvágta. A fűszerezés, a köret mind remek, jó ízlésre vall, na de ott volt az az oldalas, ami viszont annyival izgalmasabb volt nemcsak a borjúpofánál, de a legtöbb budapesti elegáns étterem bármelyik fogásánál is, hogy evés közben kénytelen vagy folyamatosan hápogni meg sápítozni, hogy hát ezt hogy, meg ki, meg egyébként is. Tökéletesen illik ez a fogás abba a képbe, amit az étterem mutatni akar magáról, hogy tudniillik a világ minden pontján képes lenne megállni a helyét, de tökre nem a kihipózott, domesztikált módon adják az öt csillagot, hanem úgy, hogy érezd, Budapesten vagy, ami jó értelemben nem New York, vagy London, hanem összetéveszthetetlenül Kelet-Európa. Vagyis inkább olyan, amilyennek gondolni akarjuk magunkat a Jávor Pál-filmek és Rejtő-könyvek alapján.

Az édességek, kávék kiválók, ezeket egy ezresből megúszod, míg a többi fogás ára 3-4 ezer között mozog, szóval két pohár valamivel tízezer körül kell számolni fejenként, ami Budapesten persze nem számít kevésnek, de a hotelvendégek lefejelik az asztalt, amikor meglátják ezeket a nemzetközi szinten viccesen alacsony árakat (egy átlagos, tök semmilyen bécsi étteremben pont ugyanennyit fizetsz) és a spéci hangulatért cserébe azoknak is kötelező helyszín, akik menő éttermekbe szoktak járni Budapesten.

Ja, és minden Város Hősének tíz százalék kedvezmény jár, így nemcsak segíthetsz az éhező gyerekeknek de spórolhatsz is egy csomót az ebédeden, vacsorádon. És közben még Hősnek is érezheted magad.

Kollázs
Széchenyi István tér 5-6.
Reggeli: 6:30-10:30
Ebéd: 12:00-15:00
Vacsora: 18:00-22:30
0612685184