Nemrég ellátogattam a Szegedi Halászcsárdába, ahol remek halászlevet ettem. Mit gondoltok, mi volt a logikus lépés ezek után? Hová kellett feltétlenül ellátogatnom a Szegedi Halászcsárda után?

Így van, a Bajai Halászcsárdába.

Rögtön itt  leszögezném: az Egy nap a városban blog túlnyomórészt olyan helyekkel foglalkozik, amik kiemelkedőek, és ahová érdemes elmenni. Kisebb részt azonban olyan jelenségekre, helyekre hívjuk fel a figyelmet, amik nem a minőségük, hanem egyéb tulajdonságaik miatt érdemesek arra, hogy pillanatfelvételt készítsünk róluk. Az elmarasztalás azonban sosem öncélú, mindig van benne javító szándék, vagy szórakoztatás.

A most következő események pedig megtörténtek, logikai összekapcsolásuk a legnagyobb magyar tó múltjával azonban kizárólag a fantázia szüleménye. A Balaton környéke 2015-ben már egyre kevésbé emlékeztet ezekre az élményekre.

Meleg van. Nemrég még remegett az aszfalt teteje, de már lassan besötétedik minden, húzva maga után a lehűlést. Egy ABC fényei világítják be az utat a sarkon, az ajtaját sűrűn nyitogatják még ilyenkor. Egy pillanatra visszarepülök az időben, és látom, ahogy zacskós tejet, és a bolti gépeken frissen őrölt kávét visznek sorban, ki az ajtón, a nénik. Ha ezek nem is, de parizer azért biztosan lapul a kosarakban.

Balról vonatkattogás hallatszik, beáll az állomásra a szerelvény. A sínek mögött csak elképzelem a Balatont. Valójában csak a Szépkilátás cukrászda van ott, az előtérben pedig nem vonat kattog, hanem a fogaskerekű, ahogy beáll a Svábhegy megállóba.

De akkor miért érzem magam mégis a Balatonon, a rendszerváltás környékén? 

Rájövök: az étterem miatt, ahol ülök.

A Bajai Halászcsárda nosztalgikus érzéseket kelt bennem. A tágas, fás udvarral, ahol alig ülnek páran. A szintetizátorossal és a hegedűssel, akik együtt húzzák a senkinek. Mi is arrébb ültünk, hogy ne zavarjanak minket a lakodalmassal. A gyerekek élvezik a sarokba állított hintát, nekik nagy élmény a hely. A többiek meg úgy elvannak. Itt legalább nincs olyan meleg.

A pincérünk egy húsz év körüli fiatal, akinek az összes arcizma arról árulkodik, hogy nem akar itt lenni. Zavarba ejti minden kérdésem, próbál segíteni, de ritkán tud. Két napja vagyok itt - mondja. Azért beszalad a konyhára, megkérdezni ezt-azt, és visszasiet a kapott válaszokkal. Néha fújtat maga elé, mint aki mindjárt lecsapja a földre a tálcát, és hazamegy. Nem miattunk, csak egyszerűen neki ez nem fekszik.

Bajai halászlevet kérünk filézett pontyból, és a pincér ajánlása alapján egy mandulás fogasfilét mangó kompóttal, házi burgonya tempurával. Nem olcsó a hely, a leves 1990, a főételem 3490 forint. De hát mégiscsak a Balatonon Svábhegyen vagyunk.

Amíg várunk az ételre, ránk esteledik. A lámpákat a fejünk felett nem kapcsolják fel, ülünk a sötétben. Hátul, a zenészek előtt ki van világítva az időközben szinte üressé vált udvar, de oda nincs kedvünk átülni. Nem csak a zenészek miatt, bár egyetértünk abban, hogy elég furcsa lenne úgy végighallgatni a Szerelemvonatot, hogy közben senki sem roggyantgatja be a térdét a másik vállát fogva. Nagyobb baj, hogy megjelent egy jólöltözött úriember, és vele egy kidobott szilikonos hölgy, aki három-ötpercenként szabályosan felnyerít egy maga által odavetett poénon, majd rövid röffentésekkel vet véget a hangzavarnak.

Kijön a leves. Egy picit furán nézünk, hiszen egy kis tányéron kihoznak egy tenyérnyi pontyot - amit kihalásztak a folyadékból -, valamint egy tál üres, laza levet. Gyufatészta? - kérdezzük. Nem kértek, csak halászlevet. A gyufatészta plusz 200 forint lett volna - mondja a pincér. Annak tudatában, hogy mi tévedtünk, és ezt tudnunk kellett volna, nekilátunk az ételnek, sűrűn köpködve a szálkákat a filéből. Nem volt ideje szálkázni, gondoljuk, legalább kitette külön tányérra, hogy megtehessük mi.

A mandulás fogas a rengeteg mandula miatt kissé száraz, de ezt észrevenni ezen a helyen úri huncutság. Sokkal feltűnőbb a keserű ízű burgonyafánk, amiben valószínűleg a tej vagy a vaj vett fel ilyen hibátlan rothadásra emlékeztető ízösszetevőt. 

Fél tízre egyedül maradunk. Nincs esküvő, sem bankett: ezeket az opciókat hirdeti a plakát a bejárat mellett, mára sajnos egyik sem jutott. Meginnám az utolsó korty sörömet, de a pincér elviszi előlem. Nem baj, nyár van, kattog a vonat. Jó ez nekünk így. 

ÁFA-s számlát kérek, a srác eltűnik. Utánamegyek, hogy lediktáljam a nevet, jöttömre ijedt tekintettel néz rám, és a sarokba sziszeg: itt van, itt van. A sarokból abbahagyják a káromkodást. Elnézést kérek, csak a számlában segítenék. Hogyne, máris jövö, mondja a sarok mosolyogva.

Eljövünk. Beszállunk a kocsiba, és ahogy legurulunk, elkezd gyorsabban telni az idő. Felgyorsul percenként egy évre, és mire leérünk a Svábhegyi fogaskerekűtől, megint 2015 van. Éhesek már nem vagyunk, nyár van, jókat nevettünk ma is, hibátlan az este.