“Basszus, már megint” - gondoltam, amikor megláttam a függöny felhúzása után, kezében egy véres vasvillával az autista kisfiút, ahogy egy kutya teteme előtt áll. Akkor esett le, hogy én már olvastam Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában című könyvét, és abban a pillanatban, abból az egy képből beugrott az egész sztori. Pedig átnéztem a színházi ajánlót, de semmi. És rájöttem, már megint rájöttem, hogy az agyam időnként lekapcsol bizonyos funkciókat, attól függően, mihez támad kedve. Általában az aktív memóriát piszkálja nagy szeretettel.
fotó: Rick Zsófi
Na, a főszereplő 15 éves Christophernek nincs ilyen gondja. Ő tisztán emlékszik mindenre, ami történt körülötte, dátumra pontosan. És jó volt érezni, már rögtön a darab elején, hogy valahol mi ketten, Christopher meg én, nagyon hasonlóak vagyunk. Csak más a eltérés a normálishoz képest, akármit jelentsen is az.
Christopher egy autista fiú (noha ez a darabban egyszer sem hangzik el), aki egy nap holtan találja a szomszéd kutyáját az utcájukban. Teljesen ledöbben ettől, és elhatározza, hogy megtalálja a gyilkost. De ahogy halad a nyomozásban, úgy rántja le a leplet egy sokkal nagyobb titokról. A nézők rájönnek, hogy a kutya meggyilkolása csak egy látványos kitüremkedése volt egy önmagát belülről rothasztó állapotnak, amiről mindenki azt hitte, az autista fiú nem veszi észre. Christopher pedig szép lassan felnő, a darab végére túllesz a sajátos kamaszos lázadásán.
Kovács Krisztián, a fiút játszó színész 36 éves, de simán elhittem neki, hogy 15, és azt is, hogy Asperger-szindrómás. Eleinte nem ment, folyton a színészt kerestem az alakításban, aki begyakorolta a kötélpörgetést az ujjaival, a fejvakarást, a hirtelen leguggolást, és önmagába menekülést. Aztán egyszer csak mindez eltűnt. Fantasztikus volt látni, ahogy a színész egy ilyen nehéz feladatot ilyen remekül megold, és képes teljesen a főszereplő szemével látni.
De remek volt Pokorny Lia, az anya, és Scherer Péter, az apa alakítása is. Előbbi karakteren a folyamatos, emésztő lelkiismeret-furdalást, utóbbi karakteren a megtört, de a körülményekhez képest fáradt büszkeséggel teli fájdalmat érezzük végig. Nehéz, súlyos darab, és boldogok vagyunk, ha a felnőttek világából belecsöppenhetünk Christopherébe. Ott minden egyszerűbb, a problémák könnyebben megoldhatóak, és nincsenek életen át tartó félelmek, haragok.
Így aztán, hogy nézőként Christopher fejébe menekülünk inkább, mint hogy a szülei nyomorúságán rágódjunk, nem véletlen, hogy közel érezzük magunkat az autista kisfiú gondolkozásához. A könyvben ki sem mozdulhatunk a fejéből, itt viszont mi választjuk ezt. Szurkolunk neki, hogy az általunk eddig ismeretlen félelmeket, problémákat legyőzhesse, és hogy túllegyen az előtte tornyosuló nehézségeken. És amikor vége, amikor sikerül átmászni az óriásinak tűnő hegyen, megkérdezi a fiú: akkor most már bármire képes vagyok, igaz? Bumm.
Fontos darab ez, mint ahogy fontos könyv volt Mark Haddon műve is 2003-ban. A kutya különös esete az éjszakában volt az első regénye, amit kifejezetten felnőtteknek írt az író, és még a megjelenése évében megnyerte vele a Whitbread Book of the Year díjat. 2009-ben az író a blogján egyébként kijelentette, hogy keveset tud az Asperger-szindrómáról, nem szakértője a témának. De nem is kell. Empátia kell, egy olyan világ felépítése, amibe mi is be tudunk lépni, hogy körülnézzünk egy másik ember fejében. Ha nem is tökéletes a kép, de sokkal jobb, mint be sem lépni, és kívülről megrémülni a látottakon.
Ha megismerjük, többé nem félünk tőle. Ez az elfogadás első lépcsője.
Centrál SzínházEbben az évadban már csak kétszer játsszák a darabot, a jövő szerdai előadáson még vannak helyek