Tegnap óta a magyar mozikban is elkezdték vetíteni Wes Anderson legújabb filmjét, a Grand Budapest Hotelt. Épp eleget foglalkoztunk a blogon a filmmel ahhoz, hogy tudjátok: nagy Wes Anderson rajongók vagyunk a Royal Tenenbaum óta, így nagyon megörültünk, amikor 2012-ben elkezdtek pusmogni az akkor még csak tervezés alatt álló új moziról.
Azóta sok minden kiderült a filmről, például hogy nem Budapesten játszódik. Egy kedvcsináló weboldal jóvoltából nemrég kiderült, hogy képzeletbeli európai államban, a Zubrowka Köztársaságban járunk, annak is a legtetején, egy varázslatos hotelben a hegyek között.
Tökéletes indítás. Wes Anderson specialitása ugyanis az apró, hangulatos terek bemutatása. Neki mindegy, hogy egy sarki ház New Yorkban, egy vonatkabin, egy sziget vagy jelen esetben egy hotel. Mindegyikkel úgy bánik, mint egy ékszerdobozzal. Mintha a rendezőt nem hagyták volna játszani Barbie babával gyerekkorában, és most felnőttként kiélheti rózsaszín vágyait, csinosítgat, festeget életnagyságú babaházakat, és rakosgatja elé a színészeit. Egy olyan gyermeki világot felfestve elénk, ahol még az is kedves, ahogyan a halott nő fejét kiveszik a fonott kosárból, vagy ahogy az ablakon kidobott macska belei szétterülnek a nejlonszatyorban.
Szóval a szálloda. Rögtön beszippant a hangulata, úgy nézel körbe a törökfürdőben, a hallban vagy a személyzeti liftben, mintha egyszerre akarnál felfogni minden részletet, Wes Anderson által ottfelejtett valamennyi rozsdás csavart. Noha a filmet a rendező bevallása szerint Stefan Zweig művei ihlették, ebben a hotelben én mégis Thomas Mann Varázshegyét fedeztem fel. Egy távoli, nagy hírű intézmény, aminek a bódító világába belecsöppen Hans Castorp (illetve a filmben Zero), és amit úgy vág ketté a második világháború, mintha sosem létezett volna.
Szeretnél elidőzni ebben a világban, de a film gyorsan helyszínt vált: egy börtönben találjuk magunkat. Mire újra visszatérünk a Grand Budapest Hotelbe, már egy ütött-kopott, saját egykori fényében fürdő, szomorú helyet találunk. Budapesten a Gellért Hotelt tudnám felhozni analógiának, ahol már csak a régóta ott dolgozó emberek emlékeznek a pompásabb, előkelőbb múltra.
A film egyébként majdnem hibátlan. Festménynek beillő képek, hangulatok, időnként meghökkentő történetvezetés, elnagyolt játékkarakterek. A közepe felé mégis elül az izgalom, és a sztori sem képes megtartani a figyelmet, elkalandozunk, bekötjük a kibomlott cipőfűzőnket, megnézzük, maradt-e még üdítő a poharunkban. Kicsit megkönnyebbülünk, amikor visszaváltunk a jelenbe, és vége az őrült síüldözéses jelenetnek, és Gustave sem kezd el a legnagyobb veszély közepén verset szavalni - újra.
Szóval majdnem hibátlan, de az én hibám, hogy egy kicsit többet vártam. Mint ahogy a Holdfény Királyságtól is, mert sajnos én már csak a Royal Tenenbaumhoz mérem a rendező újabb műveit. Szeretnék újra találni ezekben a cukormázas filmekben egy Royalhoz hasonló, igazán emberi, vívódó karaktert, akit úgy tudunk szeretni, hogy közben végig azt mormoljuk magunk elé, hogy “mekkora egy szemétláda vagy te, öregem”. Kevesebb cukiság, és több felszín alatti izgalom kellene, mert most úgy tűnik nekem, hogy picit öncélúvá vált Anderson munkája.
Ettől függetlenül a Grand Budapest Hotel kihagyhatatlan. Jövő héten újra megnézem, mert kíváncsi vagyok, mi zajlott a kaleidoszkóp képének peremén, miközben én a közepét néztem.