Végre volt egy meghatározó filmélményem. És mivel a.) ilyen ritkán van b.) most is játsszák A nagy szépséget a mozikban, írok róla pár sort. Hátha más is kedvet kap hozzá.
A La grande bellezza egy képzeletbeli Róma dekadens, korosodó művészelitjének mindennapjairól szól. Most megpróbálom kicsomagolni ezt a mondatot.
A rendező, Paolo Sorrentino már a film elején tesz egy utalást, hogy itt most egy másik Róma bemutatása következik. Az első képek egyikén egy távol-keleti turista emeli a szeméhez a fényképezőgépet, majd azonnal összeesik, és meghal. Így aztán nem lepődünk meg, ha a filmben nem is látunk több turistát: rituálisan kivégezték őket. A valódi, 2014-ben tapasztalható Róma helyett...
...ilyen képeket látunk:
A főszereplő Jep Gambardella, író, aki egyetlen regényt szerzett még fiatalon. Azóta újságírói munkákat vállal, szarkasztikus interjúkat készít irodalmi igényű szemétségekkel fűszerezve, idejét azonban főleg partikra járással, függőágyban fekvéssel és a városban sétálással tölti. Egy olyan városban, ami sosem létezett: az utcákon alig néhány ember lézeng, a főhős pedig úgy szippantja magába a kutyát sétáltató férfi vagy a rá bámuló apácanövendék tekintetét, mintha fél éve nem látott volna embert.
De a film nemcsak ezekből a bájos, romantikus képekből áll. Sőt, az egész alkotás lényege a hullámzás: váratlanul kerülünk a csendes római délutánból egy sztriptízbárba, vagy éppen egy rooftop partiba, ahol a 60+-osok együtt táncolnak a 30-asokkal, és mindenki totál beállva dobálja az égnek a kék ruhás törpét. Aki egyébként annak a művészi lapnak a főszerkesztője, ahová Gambradella ír.
A hullámzás a hangulatok, képek dinamikáján kívül a párbeszédekben is jelen van. Egyik pillanatban az Amerikai pszichó üres, élettelen fecsegéseit hallgatjuk, a másik percben már egy művészek közötti párbeszédbe csöppenünk. Egyszer opera szól, a másik pillanatban egy pörgős dance. És mindez nem zavaró, mert pont olyan ütemben váltakoznak ezek, hogy a jól essen ez a változatosság. És miközben a rendező valamennyi filmkockát úgy készített el, hogy önmagában a falra lehessen akasztani festmény gyanánt, ad nekünk lehetőséget, hogy a főszereplő karakterét elemezgessük, vagy a monológját ízlelgessük. És higgyétek el, ahogy Toni Servillo, a főszerepet játszó zseniális színész adja ezt elő, a legegyszerűbb kijelentés is azonnal érdekes lesz.
A La grande bellezzát egy jól összeszokott csapat rakta össze. A rendező ugyanis - Wes Andersonhoz hasonlóan - szeret ugyanazokkal az emberekkel dolgozni, így a producerektől kezdve dizájnereken át a főszereplőig mindenki tudja már, mit vár el Sorrentino. Aki pedig pontosan tudja, mit akar.
A film ennek megfelelően remekmű lett. Nemcsak azért, mert a főszereplő Servillo és a többi színész is fantasztikus. Nemcsak azért, mert a rendező minden jelenetet megszerkesztett, és tökéletesre csiszolt. Nemcsak azért, mert a film zenéi nagyon jól el lettek találva, és lüktetve váltakoznak egyik világból a másikba. Azért remekmű, mert nem lehetne helyettesíteni mással.
Ha megírnák könyvben, az egy szar könyv lenne. Még elmondani sem lehet, hogy miről is szól, hogy a másik ne aludna el közben. Nem lehetne festményen visszaadni a minket ért benyomásokat, mert minden jelenet dinamikus, még az is, ahol alig mozog valaki vagy valami. Egyszerre érezzük, hogy jóllakik a szemünk és a fülünk, hogy egyszerre mozgatják az empatikus képességeinket és az intellektuális kíváncsiságunkat. És mindegyiket kimaxolják. Ennél kevesebbre kár dollármilliókat költeni.
A díjesőhöz (ha ez fontos egyáltalán) egyetlen dolgot kellett volna máshogy csinálni: jobban átgondolni a végét. Eleve nehéz befejezni egy ilyen filmet, nehéz nagy igazságokat a nézők arcába vágni 142 pernyi dekadencia, Fellini-utalás és fényfestés után, és ehhez képest szerintem jól sikerült lezárni két mondattal az egészet. Ez a két mondat pedig megfelel a dramaturgia szabályainak: jelentéssel ruházza fel a film egy korábbi jelenetét, és megmagyarázza a karakter fő motivációját. Eltávolodik ettől a züllött-szép, Fellini-szagú Róma képétől, és magasabb eszméket villant meg. Elvileg tökéletes, egy baj van vele: a film nem ezért született meg. Nem szerves része az egésznek, csak egy lezárása, egy kötelező elem. Ha több szálon kapcsolódna a mozi egészéhez, egész biztosan meglenne a Golden Globe, így csak esélyes rá.
Szóval én ajánlom a filmet, a napokban három moziban is játsszák délutánonként. Nem kell hozzá ismerni Fellini filmjeit, sem Sorrentino munkásságát. Egyvalami viszont fontos: kizárólag intellektuális kíváncsiságtól vezérelve, elemzésre hegyezett aggyal nem érdemes megnézni. Egyedül ezt az érzékedet nem fogja kielégíteni, sőt, idegesítőnek is találhatod A nagy szépséget.