Mi Évivel kábé egy hónapja megvettük a karácsonyi ajándékokat, hogy az ünnepek előtt már csak a forró csokizáson meg a bejglievésen törjük a fejünket. Ennek ellenére ő megállás nélkül küldözget nekem továbbra is linkeket, amik mindenféle ötletes, szép termékre mutatnak. Ezt majd a közös házunkba, ezt anyukádnak gondoltam, ilyet szeretnék én ésatöbbi.
Az egyik alkalommal ezt a linket küldte át, és azonnal le voltam nyűgözve.
Ezek a társasjátékok éltek. Azért voltak csodálatosak, mert beszippantottak egy másik világba, és elkezdtem felruházni a figurákat jellemmel, értelemmel, és öt perc alatt játszottam velük. Már nem a társasjátékokkal, csak a kitalált lényekkel a képeken. Az oroszlánszelidítővel, aki az állat szájába dugja a fejét, a nagyképű autóversenyzővel, aki végül belehajt a folyóba, az egyre bölcsebbé váló kalózkapitánnyal.
Ejha, ha ilyen egy képet nézegetni egy játékról, milyen lehet maga a játék?
Nagy Dixit-fanok vagyunk Évivel, mert az az első társasjátékunk, amiben nem lehet veszíteni, amin egy öccse sem toporzékol, hogy "nem ééér". Akárhány éves vagy, kicsöppen a nyálad a boldogságtól, a kreativitásért felelős agyterületed izzik, a képek pedig olyan érzetet keltenek benned, mintha festményeket nézegetnél egy kiállításon.
A Marbushka a játékok pont ilyen típusúnak tűntek, ráadásul magyar készítők kezei közül. Hirtelen vágyat éreztem, hogy megnézhessem az összeset, és beszélhessek az alkotókkal.
Budakeszire autóztam ki, ott várt rám egy irodaház alsó szintjén Bohony Beatrix, a Marbushka egyik fele, aki a kreatív részt viszi. A másik fele Zöld László, Beatrix férje, ő visz minden mást. És persze ott van a kislányuk, Bojka, aki szintén része a csapatnak. A társasjátékok ugyanis neki készülnek: Beatrix vele beszéli meg az ötleteket, sőt a kedvenc játékom, a Full moon cirkusz játékmenetébe is volt beleszólása. Nem is kicsi: a kislány javasolta a dupla pályát, gyakorlatilag ettől lesz izgalmas ez a játék.
Persze, hogy kíváncsi voltam, hogyan és miért kezdték ezt az egészet. Nem, nem ezzel foglalkoztak egész életükben. Beatrix és László a MOME elvégzése után grafikai stúdiót alapítottak, és a megrendelők igényeire szabva készítettek reklámokat. Egy idő után viszont megunták, hogy az ötleteiket, amiket szerettek, szétszabdalták a végére, és egy megrágott valamit dobtak vissza.
Beatrix egyébként is érzékeny, ahogy észrevettem, "halk szavú művész" attitűdökkel, akinek nyilván nehezére esett az ilyen beleszólás a tökéletesre csiszolt munkájába. Megfogalmazódott bennük lassan, hogy kivételesen olyan dologgal foglalkoznának, aminek ők az egyedüli urai.
Időközben Beatrix grafikáit is nagyon vitték a Meskán, hobbiból pedig elkezdett egy társasjátékot festeni, a most is kapható Madárfogó első kiadását. Ez egy Ki nevet a végén, csak szebb kiadásban. A férjével közösen farigcsálták a bábukat, dekopázs technikával ragasztották a táblát. Persze ezt is megvették, de ekkor jött az ötlet: ezt akár le is lehetne gyártatni, több példányban.
Kész volt a vállalkozás ötlete.
2010 tavaszán eldöntötték, hogy belevágnak, egész nyáron dolgoztak, tizenöt játék terve készült el, felkutatták a megfelelő nyomdákat, mesterembereket, később a fordítókat, elindították a blogot, és szeptemberben elstartolt a Marbushka. Sűrű időszak lehetett.
A siker pedig viszonylag gyorsan megjött. Itthon szinte azonnal megindult egy vásárlási hullám, külföld nem ment ilyen könnyen: egy ideig próbálták direkt megkeresésekkel nyomni magukat a nemzetközi forgalmazóknál, de néhány lekoptatás után ezzel felhagytak. Aztán egy lengyel szakmabeli hölgy véletlenül talált rájuk, és úgy gondolta, kincsre bukkant. Az első után pedig sorba jött a többi, ahogy megérezték a vérszagot - mára már egymásnak adják a kilincset a viszonteladók. 2011 nyarán már jött az első angol verziójú játék, majd nem sokkal a többi nyelv is. Nemzetközi siker lett a magyar hobbiprojektből, alig győzik a társasjátékok gyártását.
A Marbushka pont olyan vállalkozás, amiből szeretek minél többet látni itthon. Abból indultak ki, hogy mivel szeretnének foglalkozni, nem abból, hogy miből hogyan lesz pénz. A céljukat úgy érték el, hogy egyedi módszerrel közelítettek mindenhez, nem követték az iparágban megszokott bevett, egyenskatulyába záró szokásokat. Nem gyártatnak Kínában, magyar mesteremberekkel, cégekkel dolgoztatnak, a kiszállításhoz használt dobozokat fogyatékkal élők rakják össze. Nem találunk a játékokban műanyagot, csak fát, jó minőségű papírt, textilt, sőt Az elveszett nyakék nevű játékban a hercegnő nyakláncát is féldrágakövekből kell kirakni. Kizárólag korrekt emberekkel dolgoznak együtt, noha az ilyenkor szokásos silány munkát és átveréseket is kiállták persze. És az állhatatos munka meglátszik a játékokon.
Így foglalnám össze ezt: a profizmus nem az, hogy évek alatt megtanulod, hogy mennek a dolgok úgy általában. A profizmus egy hozzáállás: nem hagyod, hogy bárki elrettentsen a célodtól, és kitartóan fókuszálsz egy pontra. Közben pedig tudod ezt élvezni, mert egyébként mi értelme lenne az egésznek?
Mutatok néhány játékot is, a kedvenceimet a kínálatból.
A toplista élén nálam a Full moon cirkusz áll.
Egyrészt mert a cirkuszok világa (mint nyilván emlékeztek) nagyon megragadott, és ez a játék pont ennek a közepébe pottyant minket. Ráadásul a játékmenet zseniális: minden játékos eldöntheti, hogy a rövid, vagy a hosszú úton menetel a cirkuszi sátorig. Ekörül köröz a varázsló, aki ha körbeér, meglát egy artistát - ő ilyenkor visszalép arra a helyre, ahol utoljára cirkuszi kelléket vett fel. Ezek azonban csak a hosszabb úton vannak elhelyezve, ráadásul a pároknak egymásra is kell találniuk. Oroszlánnak az idomárra, erőművésznek a tetovált asszonyra, légtornászlánynak a hegedűs fiúra, zsonglőrnek a lóra.
A Békaherceget két dolog miatt lehet imádni. Egyrészt varázslatos a tábla a kastéllyal, a gyönyörűen kidolgozott szobával, hercegnővel, szobalánnyal:
Másrészt ez egy labirintus jellegű, kártyát felfordítós játék, ahol érdemes emlékezni, hol mit találtunk. Így aztán amellett, hogy a gyerekekkel játszó felnőtteket is beszippantja a látvány, nem is nagyon kell hagyniuk magukat. Egy gyereknek általában sokkal jobban működik a memóriája, így akár le is iskolázhatja aput és anyut.
A Bűbáj című társast meg azért szeretem, mert úgy kell benne blöffölni, mint a pókerben, vagyis nem maga a játék számít, hanem az egymással való kommunikáció, testbeszéd, átverés.
Általában mindegyik táblára igaz, hogy nem a nyerés-vesztés feszültség ül rá, és nem is a kombinációs képesség dönti el, hogy ki jobb a másiknál, hanem egy csomó más tényező. Sőt nem is annyira fontos, ki nyer, nekem az a tapasztalatom, hogy az ilyen szép gondolatok mentén létrehozott játékoknál másfajta élményt él át mindenki.
Mármint inkább a gyerekek, hiszen ezek alapvetően nekik (bocsánat: Bojkának) készült játékok, mégis élvezhető felnőtteknek is, nem kell halálra unniuk magukat, ha a család fiatalabb tagjaival vagy a gyerekükkel kell ugyanazt a társast ötvenhatodszor lejátszani.
Mi már bevásároltunk néhányat Évivel, én is azt javaslom, hogy aki teheti, ilyen játékot vegyen a családban lévő gyerekeknek. Olyat, ami összehozza az embereket, interakcióra ösztönöz, nem pedig szeparál mindenkit a saját kis világába.
További képek a játékokról a galériában:
