Tavasz óta szinte naponta elsuhanok biciklivel az X6 Galéria mellett, néha bemegyek képeket nézni, többször el is határoztam, hogy írni fogok róla, de sosem volt aktualitás, ok, azon kívül, hogy nagyon tetszik a hely, szóval a cikk elmaradt.

Na de most.

Az történt ugyanis, hogy az X6 segítségével egy berlini kurátorcsoport beválogatott egy magyar fotóst a nemzetközi galérialánc sorozatába, szóval Bakonyi Bence képeivel mostantól Berlinben, New Yorkban, Londonban, Párizsban, Bécsben, Zürichben, és persze Budapesten is találkozhatnak a vásárlók - aztán remélhetőleg ki is fizetnek értük egy rakás pénzt.

Menjünk szépen sorjában: a kurátorok és a galériák is a Lumashoz tartoznak: a kilencvenes években született cég elsősorban dekorációs céllal keres kiváló fotókat, hogy aztán webshopjában és galériájában hozzáférhetővé tegye őket. A lényeg a kivételes minőség és a műtárgyakhoz méltó hozzáállás: akárhol adják el a képeket a világon, mindegyiket ugyanabban a németországi laborban hívják elő olyan minőségben, hogy hasonlóval még nem nagyon találkoztál, soha. Ezt egyébként személyesen is tudod ellenőrizni, ha bemész a galériába, ami így fest:

A vásárlásnál ugyanakkor nemcsak az előhívás meg szállítás árát fizeted ki, hanem azt is, hogy műtárgyat veszel. Ezért kerül 200-400 ezer forintba egy kép. A világ, és azon belül persze én is, kicsit zavarban van, mióta reprodukálhatóvá vált a művészet. Egy Monet-képnél meg tudod magyarázni az árat, hiszen abból csak egy darab van, de miért kerül sokba egy Mucha-plakát, amikor tucatszámra készített litográfiákról beszélünk? És ez még mindig semmi a fotóhoz képest, amiből akármennyit előhívhatsz, és még ha csúcsminőséget is használsz, és nem vitatod el a művésznek járó díjazást sem, akkor sem érted, miért kerül ennyibe a kép, és miért nevezhetjük azt műtárgynak.

Pedig a kettő szorosan összefügg egymással. Azért műtárgy, mert hivatalosan csak egy előre meghatározott darabszám készül belőle. Jellemzően ötven, vagy száz. Sorszámozottak. A művész aláírja őket. És "igazi" soha több nem készül a világon. Másolni lehet, de az már nem lesz műtárgy.

Tudom, elsőre kicsit sznobságnak tűnik százezreket fizetni egy aláírásért, de közelítsétek meg másképp a dolgot: a fotós ugyanúgy művész, mint a festő, az elkészült képben rengeteg munkája van, a végeredmény értéke nem kisebb csak azért, mert olaj helyett kamerát használt, és annál jobb módja nincs is a teljesítmény, a művészi érték vagy az esztétika elismerésének, minthogy a végeredményt keretek közé szorítod, műtárgyként kezeled, és végül egy valag pénzt fizetsz érte.

Persze le is töltheted a netről, aztán kinyomtathatod a sarki nyomdában, csak akkor a végeredmény sokkal rondább lesz, és egyébként meg szemen köpted a művészt, aki dolgozott vele.

Az X6 tele van remek képekkel, amik főként a partnercégtől, a Lumastól érkeztek, és simán el tudsz bent tölteni negyed-fél órát a képek nézegetésével, jó móka. Főleg most, hogy több magyar is van bent: Major Ákos képeit a Lumas már világszerte árulja és van köztük olyan, a Balatonról készített kép, ami már a százas darabszám végéhez közelít, szóval igazi best seller.

Ott vannak Lábady István csodálatos fotói, amik egyelőre még csak az X6-nál vásárolhatók meg ebben a minőségben:

És persze ott van Bakonyi Bence két képe, akit az X6 fedezett fel, a budapesti galéria küldte tovább a képeit Berlinbe, ahol a kurátorok sok ezer közül kiválasztották az alkotásait és rámondták az áment: a Floating-sorozat mehet a Lumasba, a világ minden pontjára. És ez nagy dolog, már csak azért is, mert Bence szemtelenül fiatal, 22 éves, ezzel ő lesz a galérialáncon belül messze a legfiatalabb művész.

A keszthelyi fiú egyébként már számos korszakot maga mögött tudhat. A gimnáziumi években, Nagykanizsán, a piaristáknál kezdett el fotózni. Annyira belejött a munkába, hogy újabb és újabb témákat valósított meg. Jött a bányás-sorozat (Dignity), amiben már elkezdett foglalkozni a térrel egybefolyó, bár abból egy darabot inkább kihasító emberábrázolással:

Ezután jött a Transform-sorozat, aminek két példányát az X6-ban is megnézheted, és ami már egyértelműen a környezetébe simuló embert ábrázolja, bár Bence maga is elismeri, hogy a megközelítése legalább annyira esztétikai, mint gondolati, szóval ez nem feltétlenül az ikonográfia vadászterülete.

Ezért sincs abban semmi meglepő, hogy a Lumashoz végül bekerült Floating-sorozat pont a Transform ellenkezőjét állítja: a környezetéből kiszakadó, attól függetlenül áramló embert mutatja be, szintén esztétikai megközelítésből:

© Bakonyi Bence & X6 Galéria / © Bakonyi Bence & LUMAS

Tudom, mire gondoltok, én is rákérdeztem: hogy a francba van egy 21-22 éves fiúnak pénze ilyen fotók elkészítésére, a Parlament kibérlésére, a figurák belógatására, de az egyébként nagyon szimpatikus Bence minden várakozást felülmúlóan jó választ adott: a legtöbb problémát nem pénzzel, hanem munkával oldotta meg.

A háttérfotókat például egyetlen nap készítette el egy 65 megapixeles kamerával, amit csak erre az egy napra bérelt. A helyszíneket nem bérelte ki, a Parlamentet például egy turistacsoporttal együtt járta be, a jobboldali lépcsőről ki is kellett retusálnia néhány bámészkodót, más ponton viszont nem kellett érinteni a képet. A modelleket meg külön vette fel. Eredetileg megpróbálta a helyszínen fotózni őket, de mivel a harmadik ugrás után eltörött az első lány keze a Néprajzi múzeumban, Bence úgy döntött, hogy külön veszi fel a hátteret, és külön a témát, ha már végül a vizuális üzenet úgyis a kettő elválása lesz egymástól.

A modelleket tehát már stúdióban fotózta, és Koroknai Kira segített neki kiválasztani, hogy melyik figura melyik háttér elé passzol leginkább (Kira nélkül egyébként az egész projekt nem jöhetett volna létre). Így készültek el a művek minimális költségvetésből, és ami pénzbe került a munka, azt is a korábban fotózással megkeresett tartalékból fizette ki Bence.

Most meg ott a lehetőség a világhírnévre, ami azért elég sok adminisztrációval jár. Pont, amikor ott voltam, tette elé Trembeczki Péter, az X6 vezetője azt 150 ívnyi matricát, ami egy nap majd műtárgyat varázsol a képekből. Bencének 12 képe van a Lumasnál, mindegyikből száz darabot készítenek, ami azt jelenti, hogy összesen 1200 matricát kellett aláírnia a központból küldött, szabványosított tollal, ami láthatóan meglepte, és amivel biztosan nem számolt, amikor még csak a lányokat fotózta.

A kép és a matrica egyébként az eladás pillanatáig külön életet él: csak akkor kerül rá a nyomatra az igazolópapír, ha valaki megvásárolja. Ekkor rögzítik az adatokat, a sorszámot, és a fotó inentől kezdve már műtárgy, az érték pedig sokszorozódik.

Hát így.