Múlt héten nagy esemény volt a blog életében: elértük a 30 ezer követőt Facebookon. Ennek örömére játékot hirdettünk.

Arra kértünk benneteket, hogy dolgozzatok helyettünk: ezúttal ti mondjátok meg, miért lehet szeretni Budapestet. Egy ebéd után induló tökéletes nap leírását kértük tőletek, azt ígérve, hogy azokat megosszuk itt a blogon, és szavazásra bocsátjuk. Azt a leírást, ami a legtöbb olvasónak tetszett, megvalósítjuk: Csaba és én elvisszük a nyertest (és partnerét) erre az útra, megnézzük a várost úgy, ahogy még nem láttuk. A nap során felmerülő, a leírásokban is látható költségeket mi álljuk.

Úgyhogy most rajtatok a sor: olvassátok el a legjobb budapesti napra vonatkozó leírásokat (végül nem öt, hanem hat kerül ki, és délelőtti programok is becsúsztak), majd döntsétek el: melyik tetszik nektek a legjobban. Vannak köztük hosszabb és rövidebb írások, képes bemutatók és egy megható novella is.

A pályázatok alatt, a poszt végén egy szavazódobozt láttok, itt lehet kattintani a kedvencetekre.

update: szerda éjfélig lehet szavazni, csütörtökön eredményt hirdetünk

1. versenyző: Balázs

Az én tökéletes napom a városban így nézne ki.

Délelőtt

-Hajós Alfréd Sportuszoda Margit-sziget
-Reggeli: Sarki fűszeres, olvasgatás
-Masszázs a világ legjobb masszőrjénél (Wesselényi utca)

Délután

-World Press fotókiállítás
-Spanyolos ebéd az Iguanában
-Van Gogh Alive kiállítás
-Délutáni kávé -most nem jut eszembe a neve, de Budapest egyik legjobb kávézója néven fut valami családi vállalkozás

Este

- Katona : Nyaralás
- Könnyű vacsora a Kőlevesben

2. versenyző: Zita

A tökéletes nap nem kezdődhet előbb reggel 10:00-nél. Kiadós alvás után, kiadós reggeli, majd gyors készülődés, mert hívogat kintről a napsütés.

Az elindulás kizárólag biciklin képzelhető el, ki kell használni az őszi időt, mielőtt jön a trolitél...

A Jászai Mari térről indulva kényelmesen elsuhanok a Parlament, majd a Bazilika előtt, végig bringázok a Múzeum körúton, míg 14:00 körül elérkezem a Magyar Nemzeti Múzeumig. Megnézem az aktuális Robert Capa kiállítást, hiszen mindig is érdekelt a fotózás. Innen csak az erősödő gyomorkorgás miatt indulok el, hogy gyorsan keressek a közelben egy jó éttermet.

15:00 A Varieté Bisztróba már régóta szeretnék benézni egy igazi, házi készítésű pulled pork hamburgerre, így a Káldy Gyula utca felé veszem az irányt.

16:00 A bőséges ebéd után jól esne sétálni egyet, így lekötöm a biciklit a Deák téri biciklitárolóknál, kérek egy habos tejeskávét elvitelre az Azték Choxolatban, majd kiülök az Erzsébet térre. Elmélkedés közben eszembe jut, hogy budapesti létemre még sosem jutottam fel a Bazilika kupolájába, így ezt most gyorsan pótlom.

19:00 Mire leérkezem a kilátóból, besötétedik, és úgy érzem, tudnék még valamit enni az esti koncert előtt. Visszasétálok a Deák térre, biciklire pattanok és a kedvenc hidamon, a Szabadság hídon keresztül áttekerek Budára, miközben gyönyörködöm a kilátásban.

19:30 Vacsorázni a Szatyor Bárba ülök be, mert imádom a berendezést és a nagy ablakokat, amiken ki lehet lesni a járókelőkre.

21:00-kor elindulok a Budai alsó rakpart felé és meghallgatom az esti dzsessz koncertet az A38-on, mondjuk a Kéknyúl Hammond Quartet-től, vagy a francia „Les Hurlements d'Léo" zenekartól. A koncert végeztével a rakparton, majd a Margit hídon át tekerek haza egy tökéletes nap után.

3. versenyző: Nikolett

Nikolett képekkel pályázott, a fotók alatti rövid leírással.

Tehát:

János-hegy, Libegő
Kisvasút
Daalarna ruhapróba
Chocolate massage - Danubius Hotel Gellért
HALKAKAS
New York kávéház
Bazilika
Sikló
Választott operett

4. versenyző: Zoltán

Egy tökéletes nap számomra a fővárosban nem csupán kulináris és kulturális élvezetekből állna, hanem sportolásból is. Ezért délután kettő környékén a Boráros téren lennék a HÉV megálló melletti partszakaszon. Innen indulva a bicikliúton elindulnék futni egy kört az általam gyakran megtett szakaszon, mely a Boráros térről indulva a Duna mentén vezet a MÜPA-ig, onnan ráfordul a Rákóczi hídra és átmegy Budára. Itt a Zöld Pardon mellett ráfordulok a rakpartra és végigfutok az ELTE lágymányosi campusa előtt, a Petőfi híd után a Műegyetem R és K épülete előtt majd felmegyek a Szabadság hídra a Szent Gellért térnél. Itt átérve a Corvinus Egyetem előtt visszafordulok a Boráros tér irányába és a CET előtt a Duna partján a Nehru parton át elérem a Boráros téri start helyet. Azért kedvelem ezt az útvonalat, mert Budapest számos ikonikus épületét lehet közvetlen közelről megismerni, este a kivilágítás mellett ez még szebb. Továbbá végig biztonságos útvonalon haladok, egyszer sem kell az úttestre kilépnem csak a kijelölt gyalogos-átkelőhelyeken. A futást követően hazasietnék a Vaskapu utcába és felfrissíteném magam a délután további részére. Mivel a futás során elhasznált energiát pótolni kell, elsétálnék a Lónyay utcába a Butter Brothers-be és itt felszerelném magam 1-2 finom pékáruval. Gyümölcsért beugranék ezt követően a Fővám téri piacra. Most, hogy már a vércukorszintem megfelelő lenne, átsétálnék a Vitkovics Mihály utcában található Szalámi boltba, hogy beszerezzek némi húst is. A boltot nem a Múzeum körúton közelíteném meg, a kerület belső kis utcái sokkal hangulatosabbak. A táskában lapuló pékáruval, szalámikkal és gyümölccsel csapnék egy gyors pikniket a Március 15. téren és élvezném a budai oldal nyújtotta panorámát. Ha már tele a has és kinézelődtem magam, akkor elindulnék az Andrássy út irányába, célként a Párizsi Nagy Áruházat jelölném ki. Ugyan már lejártam a lábam, de akkor is gyalog mennék, mert Budapest épületeit látni kell. A tekintetet le sem szabad venni az épületek homlokzatairól. A Párizsi Nagy Áruházba megérkezve az emeleten innék egy finom teát és ennék egy szelet süteményt. A földszinten lévő könyvesboltban meglepném magam egy régóta áhított kötettel. Ekkorra már legalább 18:00 lenne, ezért az Oktogonon felszállnék a nagykörúti villamosra és a Corvin negyedig meg sem állnék. Itt a Tűzoltó utcában az Élesztőben oltanám szomjamat. Miután pár igazán jó sör társaságában eltöltöttem 1-2 órát hazaindulnék a Vaskapu utcába. Kilenc és fél 10 között meg is érkeznék és a frissen beszerzett könyvet felcsapva aludnék el holt fáradtan egy tökéletes nappal a hátam mögött.

5. versenyző: Barbara

Du. 2-kor kilépek a házunk ajtaján (mondjuk azért pont 2-kor, mert addig aludtam, ami elég jó indulása a napnak, ugyanis feltételezi, hogy előző éjjel vagy rajzbeadás/zh-ra készülés miatt, vagy valami szuperjó party miatt későn kerültem ágyba. Maradjunk a második verziónál:) Szóval kilépek az ajtón, és irány egy reggeli kávé. Na de hol? Tudom már! Costa Coffee, Bajcsy-Zsilinszky út. Azt is elmondom, hogy miért (azon kívül, hogy 6 perc sétát még pont kibírok a reggeli kávém előtt), még mielőtt valaki nagyon sznobnak gondolna. A lényeg ugyanis az, hogy ott bent felülök az első emeleti ablakba, ami pont az Erzsébet térre ill. a kereszteződésre néz. Imádom onnan nézni az embereket, ahogy „fáradt arccal mind sietnek, és találgatom merre mennek", meg persze az autósokat is nézem, a kereszteződés élénk életét. Nem utolsó sorban pedig nagyon szeretem a kávéjukat is és automatikusan csatlakozik fel a gépem és a telefonom is a wifi-jükre. ☺ A kávé és a nézelődés után, amikor már beáll a vérnyomásom egy egészségesnek mondható 105/65-re, akkor elindulok a Duna-part felé. Ott elsétálok egészen a Szabadság hídig és át is sétálok rajta, rákacsintok az ex-egyetememre (ha velem jöttök és van rá idő, akkor talán bent megmutatom a régi Lánc- és Erzsébet híd láncszemeit, és biztos játszom az agyam és okoskodom egy sort hidakról ☺), aztán fogok egy taxit (amit nélkületek biztosan nem tennék...☺) és irány Észak! De nem akárhogyan, hanem úgy, hogy a Szabadság hídon átmegyünk Pestre, az Erzsébet hídon Budára, a Lánchídon Pestre, a Margit hídon Budára, az Árpád hídon pedig vissza Pestre meg sem állva az Újpesti öbölig, ahol szépen mosolyogva kérek a régi klubomtól egy kajakot (nektek egy túrakenut:D), amivel megyek egy kört az öbölben egy kis nosztalgiázás végett. Csak be ne boruljak a végén! ☺ Ezután átbiciklizem az Északi összekötő hídon ismét Budára, (a biciklit rátok bízom ☺) aztán megállok, hogy a Római parton egyek egy lángost, vagy igyak egy forralt bort. Majd egészen a Megyeri hídig elbringázom, ami az előző pontban említett forralt bor után persze felvethet etikai kérdéseket... (Na ezt még ki kell találni! ☺) A hídnak végre felmegyek a pilonjába (ez a megfelelő kapcsolatokkal rendelkezve meg is oldható az esetemben, bőven ésszerű kereteken belül ;) ) és végre körbenézek onnan és nagyon-nagyon boldog vagyok ☺. Persze ekkor már lehet, hogy a kivilágított Budapestet látom, ami még inkább vonzó. ☺ Aztán sajnos le kell jönni... Eltaxizom az Árpád útig, majd felszállok a BKV hajóra és irány a város újra! (Ki kell centizni, hogy elérjük az utolsó hajót...) Ekkor már biztosan esteledik és ki van világítva a város. Utolsó helyszínként amennyiben kiülős idő van, akkor azt hiszem, hogy a Gozsdu udvart látogatom meg, ahova odahívom a közelebbi barátaimat és eszünk valamit, majd pedig kézműves söröket kóstolunk, és jól érezzük magunkat. ☺ Ha az idő nem annyira kedvező, akkor pedig egy Dumaszínházas estét választanék. Lehetőleg Bödőccsel. ☺ No, hát ilyen az én „tökéletes napom Budapesten", vagyis ez annak egy verziója... Igaziból kérhetnétek valami EU-s támogatást és meghirdethetnétek pályázatot a tökéletes hétre is! Abban több lenne a költői szabadság ;)

6. versenyző: László

Küldök a pályázatra egy novella-szerűséget. Mivel nem volt terjedelmi korlát, nem fogtam nagyon szűkre, remélem még belefér.

Az alattunk elterülő város lustán nyúlik el a kanyargó folyó két partján, ahogy a gép süllyedni kezd. A szívem nagyot dobban. Szüleim városa szalad alattam, amit ők egy szürke, szörnyű, rideg novemberi hajnalban hagytak el, hogy több század magukkal zakatoljanak a szabadság felé. 1956-ot írtak. Én 7 évvel később születtem egy amerikai kisvárosban, Toledoban. Ohio. Gyerekkoromban otthon csak magyarul beszéltünk, anyám mindig sírva fakadt, amikor az Ő szeretett, hátrahagyott városáról beszélt. „De ezek örömkönnyek, kisfiam" – nyugtatgatott – „hiszen az a világ legszebb városa" Mire szabadon hazalátogathattak volna, már túl öregek voltak hozzá. „Nézd meg helyettünk is fiam" – mondogatta apám. „Biztos sok minden változott azóta!" Én mégis inkább Amerikát és Ázsiát választottam, a munkám is arrafelé vitt. Európában maximum a Nyugat. London, Párizs, Róma, Madrid! De most – vénülő fejjel – elkezdtek érdekelni a lelki gyökereim. Tiszta közhelyes! És most itt vagyok, feleségestül, aki csodálkozva nyújtogatja nyakát, tekinget jobbra-balra a kis kerek ablakon. Ő igazi amerikai nő, nem ilyen tájhoz szokott. Egy városszociológiai konferenciára utazunk Moszkvába és úgy intéztem, hogy menet közben legyen egy fél napunk Budapesten. Ő ennek nem igazán örül. Persze megértette a lelkesedésemet (50 év után először megnézni az őseim városát), de számára Kelet-Európa a világ lesajnált, kicsit koszos, kommunista-szagú csücske, ahol megállt az idő. „Leslie, majd eljövünk jövőre a gyerekekkel hosszabb időre, de erre a fél napra minek megállni" – mondogatta még pakolás közben is. De én nem tágítottam, ha csak 12 órára is, bele akartam szagolni a pesti levegőbe. Dél van, mire a – az útikönyvben Ferihegy, a stewardess szerint Liszt Ferenc – reptérre érkezünk. A moszkvai gép holnap reggel indul. A rövid viszontlátást nem bíztam a véletlenre: sok mindent szeretnék megmutatni. Magamnak és neki. A város kevésbé ismert arcába, helyszíneibe akarunk bepillantani. Egy Budapestről szóló fotóalbum bevezetőjében bukkantam Esterházy Péter mondatára: „A város nemcsak arról szól, amit a bédekkerek hirdetnek." Ez annyira megtetszett nekem, hogy elhatároztam: eszerint járunk el ma. Alaposan felkészültem (bölcsész lennék, vagy mi a fene), bújtam a netet, blogokat, a nem hagyományos útikönyveket. Tudtam, hogy ilyen rövid idő alatt csak néhány helyet lehet meglátogatni, de elhatároztam: ma fordítva ülünk a lovon! Hanyagoljuk a város képeslap pontjait, a Halászbástya-Parlament-Hősöktere-Vár vonalat. Ha jól érezzük magunkat, nyáron úgyis visszajövünk a családdal és legalább egy hetet itt töltünk. Akkor mindenre lesz elég időnk. Most ellenben csak a delikatessz!

Mindjárt az elején belecsapunk a lecsóba, szinte szó szerint: a taxi a reptérről egyenesen a Kispiac bistróba (Óh, csak nem olyan, mint a párizsi bistrók?) fuvaroz minket. Ha Magyarország, akkor hús hússal! Otthon általában egészségesen étkezünk, de néha nem vetjük meg a hamburgert sem! Ráadásul mindenhol a világban – szerencsére már sok helyen jártunk – a helyi specialitásokkal kezdjük! És milyen kedves név: Kispiac, milyen festői nevű utcában: Hold. Persze mindez a feleségemnek nem sokat mond, fáradtan, unottan száll ki a taxiból. Egészen addig, amíg fel nem fedezi a piacot (én már tudom, ez a Hold utcai). Csak úgy lehet elrángatni a szélesre tárt kapuból, hogy megígérem neki: ebéd után körbesétáljuk azt is. „Believe me!" – nézek rá könyörögve, leginkább hangosan korgó gyomrom miatt. Jelentem, a Kispiac tényleg olyan, mintha a Rue Cujas és a Boulevard Saint Michel sarkáról szalasztották volna. Kicsi is, bistro is, látvány is. És a kaja! Én a borjúmájra megyek rá, nejem dús adag kacsacombba kapaszkodik. Mindkettő mennyei! Na, ilyen nincs otthon, Toledo, Ohioban.
A fenséges kezdet megenyhíti asszonyomat, de azért keményen bevasalja rajtam a piacot. A Hold utcait. Meg sem állunk a hentesig: paprikás kolbász, gyulai kolbász, libatöpörtyű. Ezekről is meséltek az én drága szüleim! „Emlékszel anya, a szombat délelőtti piacokra" - apám merengve nézett ki a nappali ablakán, anyám szeme azonnal megtelt könnyel. „Jaj, Zsoltikám, ne is mondd, azok az abált szalonnák, amiket a Piroska néni hozott Ceglédről. Máig érzem az illatát!" Hát most én is, majdnem 60 évvel később... Piroska néni helyett itt áll János, a hentes. Hetykén kihúzza magát. Nyomaiban fehér köpeny alól kivillanó dús mellkas- szőrzet, fején félrecsapott svájcisapka, füle mögött vastag ceruza. „Mit tetszik még, kisztihand?" – kacsint cinkosan a feleségemre, mintha ezer éve ismernék egymást. Egy igazi amerikai nő ezen csak felháborodni tud. A feleségem visszafogja magát, de érzem rajta, hogy most látja beteljesedni a Kelet-európai világról szőtt drámai vízióját. És nem lelkes tőle... Tudom: fel kell kötnöm a gatyámat, el kell kápráztatnom, hogy felolvadjon.

Épp erről szól a következő állomás. Mi ugyanis édesszájúak vagyunk, azon belül is csokisták. Szenvedünk is emiatt otthon, mert az USA-ban enyhén szólva nem kényeztetnek el minket ezen a téren. Ezért elhatároztam: itt csakazértis kitomboljuk magunkat! És hogy adjunk egyet a kultúrának is, az Akadémia Klub felé vesszük az irányt, ami az MTA épületében működő zártkörű klub. Útközben nem lehet kihagyni sem az oroszlános szobrot, sem Harry Hill Brandholtz hetyke egész alakosát a Szabadság téren (nejem elérzékenyülve veszi észre a csillag-sávos lobogót a Nagykövetség bejárata fölött). Nekem ellenben a kis pocakos rendőr jön be, aki a Bazilikától nem messze őrzi a környék nyugalmát. Az Akadémia Klubban csodás a könyvtár és a zeneterem, ahová szintén bebocsátást nyerünk. Két szimpatikus, a várost jól ismerő blogger fiú intézte el nekünk, hogy itt desszertezhessünk. A hely elegáns, kicsit sznob, viszont az étterem ablakából kitekintve ízelítőt kapunk a város szépségéből: a repülőről megcsodált Duna, a Lánchíd, a Vár gyönyörű összhangot képez, mind a feleségem madártejével (eleinte kicsit furcsállta, hogy milyen színű tejet raknak elé), mind az én
desszertemmel, ami nem más, mint (idézem, mert olyan gyönyörű): mogyorókrémes csokoládéfelfújt vérnarancsos jégkásával. Életem párja Tokaji Asszonyfektetőt („A királyok bora, a borok királya" – súgom oda neki) én pedig Egri Oportó félédest kapok hozzá. „Ez pásssszol hozzá, kérem" – mondja merev udvariassággal a pincér, és mi hiszünk neki. Jól tesszük!

Aztán az őszi napsütést kiélvezve,finom mozdulattal kikerülve a gyönyörű Four Season Hotelt („megkönnyebbültetek, ugye?") végigsétálunk minden pesti polgár kedvenc tartózkodási helyén, a Duna Corsón. Erről rengeteg story jut eszembe (mindet Apámtól hallottam), de most nem fárasztom vele kedvesemet. Szemben a Vár, a Gellért hegy, és egyik kedvencem, Budapest legkeskenyebb háza, amely stílusát tekintve állhatna Amsterdamban is. Kicsi ékszerdoboz a nagy Duna mentében. (Óh, milyen költői hangulatba révedtem..)

A Március 15 téren végigolvassuk a néhai limest, majd felszállunk Európa egyik legszebb útvonalú villamosára, a 2-esre. Egy igazi szenzáció vár ránk, a budapesti modern építészet legújabb hajtása: a Bálna, lánykori nevén CET. A pesti Covent Garden. Izgalmamat fokozza, hogy csak pár napja nyílt meg, így az első látogatók egyike lehetünk. A külső legalább olyan izgalmas, mint a belseje, üveg, vörös tégla. Fény-árnyék játék, hatalmas terek, remek panoráma a folyóra. Feleségem is kezd lázba jönni. Ha jól látom, nemcsak a kacsa-madártej-Tokaji combó működik benne, lassan feloldódik a lokális hangulatban. Én pedig.... én egyszerűen otthon érzem magam. Furcsa, hogy az emberek, az ízek, a hangok, a táj, az épületek, minden olyan..., ismerős, hazai. Mintha itt már jártam volna, úgy érzem éltem errefelé. Pedig nem. Leülök egy padra a hatalmas üvegtető alatt és csak bámulok kifelé a Dunára. Igen, ez az én városom, az én helyem. Sokkal inkább, mint Toledo. Pedig ott éltem le 50 évet, itt egy percet sem. Ha tudnám, megmagyaráznám nektek. De talán ezekben a dolgokban az a legszebb, hogy megmagyarázhatatlanok. Asszonyom is érzi különös hangulatomat, finoman,a könyökömet megérintve unszol: „Gyere mennünk kell, még sok mindent ígértél nekem!" Már látom rajta a vadász-szenvedélyt, Ő is ki akarja élvezni a város minden apró cseppjét. Hát, akkor indulás tovább!

Említettem már, hogy csokimániások vagyunk? Így nincs más választásunk, a vérünk hajt minket a Vámház körút-Veres Pálné utca (itt csodálatos pesti házak sorakoznak, többek között a második kedvenc házam, igaz eddig csak a Google street view-en láttam, de most élőben is...) - Szerb utca-Királyi Pál utca vonulatába és meg sem állunk a Rózsavölgyi csokiboltig. A város legjobb pralinéi várnak minket... Feleségem diópralinés, majd szilvapálinkás (apósa ezt a magyar szót tanította meg neki először), darabkákkal nyit, venezuelai kockával zár. Én egy szerény kávés, balzsamecetessel indulok, aztán jött a chilis és a citromolajos karamell. Nem bírjuk megállni, hogy a hosszú útra ne készletezzünk egy kis macaront. Milyen jól jön majd a moszkvai hidegben!

A várost már láttuk felülről a repülőről, de még nem testközelből. A szomszéd kapu mögötti csigalépcső pedig pont oda vezet, fel a tetőre. „Leslie én már nem bírom, kipukkadok" – nyög feleségem a negyedik lépcsőházi forduló után. „Itt leülök, megvárlak." „Szó sem lehet róla!" – replikázom. „Már csak egy emelet, gyere, nem fogod megbánni". Fujtatva mászik tovább. Tip-top Bár! Na, ezt életem párja nem nagyon tudja kiejteni, igaz nemcsak a nyelvtörés miatt, hanem azért is, mert közben felérünk és körbenézünk. És a látványtól eláll a szava. Látom rajta: ebben a pillanatban szeretett bele Budapestbe! Menthetetlenül és végérvényesen. Nem szól egy szót sem, lassan, húzva a pillanatot, hogy el ne szaladjon, a korlátra dől és belenéz a városba. Pár percig együtt lélegeznek. Gyönyörű csendben. Szemével simogatja a pesti háztetőket, az Egyetemi Könyvtár közeli színes kupoláját, a Gellért hegy csücskét. Aztán megfordul, csillog a szeme. Apró könnycseppek úsznak benne. Hozzám lép, csendben átölel, és a fülembe súgja: „Köszönöm!" Budapest egy pillanatra a miénk. Csak a miénk. Kettőnké. Legszívesebben egy öröklétig nyújtanám az időt, de tudom, menni kell. Még sok látnivalónk, viszont kevés időnk van.

Csupán pár sarok a Nemzeti Múzeum, ahol a híres magyar világpolgár és csibész, fotográfus és nőcsábász, katona és fotóriporter (és még mennyi minden más) kiállítása látható. Robert Capa ismert és kevésbé híres képei visszahozzák az embert, a játékost, a zsenit. Bármennyire is közhelyes, egy röpke szellemi hidat akartam építeni a feleségemnek Amerika és Budapest között. New Yorkban, Chicagóban, Bostonban már több Capa kiállításon voltunk, sőt volt szerencsénk volt személyesen ismerni és tisztelni Cornell Capát, Robert öccsét, a Magnum Fotóügynökség egyik vezetőjét. Fantasztikus ember! Be akartam mutatni neki, hogy ez a „kis koszos Ká-európai város" igenis benne van a világkultúra körforgásában. Nemcsak azért, mert többek között Robert Capákat szül, hanem mert a világszínvonalú kiállításokat rendez róluk. Sikerült, Lilly végleg meg lett győzve Budapestnek!
És hogy nekem is jusson egy apró hab a tortán: pár percre megpihenünk egy Múzeumkerti padon, talán pont ott, ahol annak idején Nemecsek Ernőék golyóztak. Mindig ide képzeltem magam, amikor anyám a Pál utcai fiúkból olvasott fel nekem elalvás előtt.

Semmi pénzért nem hagyhatjuk ki a város egyik kis csodáját, a Palotanegyedben. A Rádió Épületétől (Apám sokat mesélt az október 23-i Rádió ostromról, Ő is ott volt) egy sarok, az Almássy palota. Almássy Kálmán, az „Angol beteg" rokona építette ezt az ékszerdobozt. Tudtam, hogy ezt látni akarom! A kisvárosi francia hangulat, ami belepi az udvart, a csodás lépcsővel, a házfalra felfutó pergolával: egy csoda. Egy igazi pesti kávét akartam itt meginni, de elszaladt az idő, a presszó és a kert már zárva. Szomorúan állunk a kovácsoltvas kerítés előtt, nyújtogatjuk a nyakunkat, mint a játszótérről kizárt gyerekek. Éppen indulunk, amikor a lépcsőn lecammog az öreg portás. „Kit tetszik keresni, kérem?" „Csak szeretnénk bepillantani az udvarra." „Messziről jöttek?" – néz ránk barátságosan. „Hát, csak innen, Amerikából" – nevetünk össze a feleségemmel. „Az irodák már bezártak" – csóválja nagy busa fejét, „De azért két percre beengedhetem magukat". Földöntúli boldogsággal lépünk be a csodás kertbe. Csend van, és szépség. Most már mindketten tudjuk, hogy ez a város nekünk van.

„Minden rejtett kincset megmutattam, ami belefért fél napba. Irány a szálloda, holnap korán kelünk" – karolok bele a feleségembe. „Jó" – válaszol fáradtan – „de még sétáljunk egy kicsit, a Múzeum előtt fogjunk majd egy taxit." Elindulunk a Múzeum körút felé, a Bródy Sándor utcában. Az Olasz Intézet mellett hirtelen behúz egy kapualjba. Kissé romos pesti bérház nem túl elegáns lépcsőházában találjuk magunkat. „Hát, ez meg mi?" – kérdem meglepetten. „Ez az én ajándékom" – mosolyog szélesen. „A Brody House, egy angol és egy svéd fickó budapesti műterme, szállója, kulturális központja, csak neked, csak most!" „Te titokban készültél Budapestből?" – álmélkodom. „Én erről a helyről még sosem hallottam." „Neked is kell egy kis meglepetés a – most már tudod – kedvenc városodban" – neveti el magát és húz maga után felfelé a lépcsőn. „Warmly welcome in my favourite city!" – egy igazi angol úriember köszönt minket a lépcsőfordulóban. Mint a kellemes késő esti borozgatás közben megtudom, Ő nem más, mint William, a hely egyik kitalálója. Szélesre tárja előttünk a kétszárnyú kaput: megérkeztünk! Itthon vagyunk! A bor finom. És még este 10 óra sincs...