Voltam én már a Garibaldi bisztróban, de nem született belőle írás. Ez már csak ilyen: mostanában egyre több étterembe látogatunk el Ádámmal, úgy, hogy abból aztán nem készül cikk, mert nem elég jók a helyek. Régebben majdnem minden második próbából készült valami, mostanában 4-5 étteremre jut egy olyan, amit érdemes megírni.

A Garibaldi külsőségekben mindig is erős volt, jópofa a dizájn, izgalmasnak tűnik az étlap, de az ételek nem voltak annyira jók, hogy cikket érjenek az Egy nap a városban blogon. A napokban visszanéztem hozzájuk, az eső bezavart az étterembe egy ebédmenüre, és bár ízekben még mindig nem bajnok a Garibaldi, a kiszolgálás minősége miatt most már írok róluk egy cikket.

Kezdjük azzal, hogy amikor a zuhogó esőben zártam le a biciklimet, az egyik pincérlány kisietett hozzám, és felajánlotta, hogy rakjam le inkább a zárható különteremben, ők vigyáznak rá, és így nem lesz csupa víz a nyereg, amikor ebéd után továbbindulok.

Belépéskor mindenki hangosan köszönt, a főpincér meg beszélgetett a vendégekkel: láthatóan ismert mindenkit, és őszintén érdeklődött arról, hogy ízlett-e nekik az ebéd. Vagy legalább őszintének tűnt: az a fajta kedvesség volt ez, amivel Kaliforniában találkozol. Nem vagy biztos abban, hogy tényleg az volt az eladó életének a legszebb pillanata, amikor beléptél az üzletbe, de azért kedves, hogy ezt próbálja elhitetni veled (mondjuk ezzel engem halálba lehet idegesíteni, de tudom, hogy rajtam kívül mindenkinek bejön ez a kaliforniai előzékenység).

Aztán jött a rendelés. A menü jól hangzott, előételnek jött a mascarpone krém rákkal és caprival: rendben volt a fogás, bár a tányér legértékesebb eleme a remek kenyér volt:

Másodiknak hagymalevest kértem, ez sem okozott nagy meglepetéseket, lehetett volna valamivel ötletesebb az ízesítés, de így visszafogottan biztos jobban megfelel a zömében üzletemberekből álló törzsközönségnek:

Elsőre nem tudtam eldönteni, hogy melyik főételt válasszam: kíváncsi voltam, hogyan készítik a rántott sertéscombot, tetszett az is, hogy juhtúróval volt töltve, de a kapor elbizonytalanított. A kevés kapor jó, a soktól viszont rosszul vagyok, mert eszembe jut az az élmény, amikor 29 évvel ezelőtt az óvó nénik belém tömtek egy tál kapormártást, én meg viszonzásul sugárban hánytam le az összeset (Kudos!). Elmondtam a dilemmámat a pincérnőnek, aki sajnos nem tudta megmondani, hogy mennyi a kapor a húsban, de megígérte, hogy rákérdez a séfnél.

Aztán ennél is többet tett: eltűnt egy percre, majd visszatért, és elmesélte, hogy megkóstolta a tölteléket, amiben az első pillanatban kissé dominál a kapor, de utána már inkább a juhtúró kerül az előtérbe, és a hús amúgy is zárójelbe teszi a fűszer intenzitását.

Na ilyet még egyetlen pincér sem tett értem.

Kirendeltem tehát a húst, ami szintén finom volt, a rizsbe sem tudtam belekötni, de rajongani sem lehetett a fogásért.

A közepesnél azért jobb menü mélypontja a desszert volt, túl édes, túl gejl lett a fehércsokoládé mousse kávéöntettel, meg sem ettem az egészet.

De. Kétezer forintért ezen a környéken a négy fogás nem sok. Az ételek egyike sem volt varázslatos, vagy különösen jó, de a desszertet leszámítva egyik sem volt rossz. És a környezet nagyon rendben van, olyan részletekre is odafigyelnek, mint az apró textiltörülközők sokasága a mosdóban, vagy a rendes sávszélességet nyújtó wifi. És a személyzet tényleg utolérhetetlen volt a teszten.

Szóval így.

Garibaldi bisztró
1054 Budapest, Garibaldi utca 4.
TeL +36704364447
H-P: 8 - 22