Múlt héten nyílt meg a CBA Corso Gourmet, és elég sokan kértetek arra, hogy nézzük meg a helyet. Éppen ezért a napokban rászántam magam, eldugtam egy titkos kamerát a zsebembe (un. mobiltelefont) és végignéztem a boltot.
Amikor odaértem a Váci utcába, és ott álltam az üvegkalickával megerőszakolt régi épület homlokzatánál, eszembe jutott, hogy jártam én már itt. Már a CBA Gourmetnél, de akkor még csak egy tábla volt az egész, ami szerintem legalább öt éven keresztül hirdette, hogy itt majd az üzletlánc koronaékszere lesz. Biztos voltam benne, hogy nem lesz itt már semmi, aztán tessék, elkészült, itt van:
A valódi kérdés persze nem az, hogy milyen kívülről (azzal foglalkozzanak az építészblogok), hanem hogy ad-e valami újat a városnak a Corso Gourmet, vagy csak a megszokott termékeket csomagolják újra, puccos környezetben.
Tegyük gyorsan tisztába: a környezet közel sem annyira puccos, mint gondolnánk. Sok részre tagolódik az épület, és a nagyobb terek inkább lehangolóak, mint puccosak: a felületek túl világosak ahhoz, hogy intimek legyenek, de nem is eléggé minimalisták ahhoz, hogy elegáns benyomást tegyenek. Sötétebb anyagokkal, több fával csodákat lehetett volna művelni, és a polcok is túl nagy távolságra vannak egymástól ahhoz, hogy valami igazán hangulatos bevásárlótérről beszélhessünk.
Szerencsére vannak kisebb, leválasztott részek, amik már sokkal jobban sikerültek. A borospince például egy igazi pince, a hőmérséklet, a levegő súlya, minden stimmel, de tetszett a hús-, és sajtrész is, meg a többi kis sziget. Az üvegbúra alá rakott étterem aztán már megint nélkülöz mindenféle intimitást, a kuckószerűbb szendvicsező a földszinten barátságosabb.
Nézzük a termékeket: ahogy elnéztem, 90 százalékban ugyanazokat kapjuk itt, mint a legtöbb CBA-ban, csak vonzóbb tálalásban. Van viszont tíz százaléknyi extra, ami ugyan nem adja ki a Culinaris-teljes kínálatát, az Ázsia Bt-nek meg főleg megmarad tere, de ezek érdemben növelik a bolt értékét. Például ötféle görögdinnyét árulnak: minit, magnélkülit, sárgabelűt, feketehéjút és normált. Nemcsak Sopronit adnak, de Estrellát, Kilkenny-t és Guinesst is. Pezsgőből van Moët és Ca' Del Bosco. A sajtkínálatban sok a Tihany camembert és van néhány kevéssé fajsúlyos versenyző, de akad néhány jobb, külföldi tétel is. Ugyanez a helyzet a sonkákkal: van ugyan spanyol, meg olasz, de többnyire a magyar termékeket tolják. Nincs is ezzel semmi baj, ha a hazaiak vannak olyan jók, mint a nemzetköziek, és a CBA próbált is lecsapni a minőségibb termékekre. Van például etyeki szárított parasztsonka, elég karakteres az íze, igaz, nem is olcsóbb, mint a serrano: egyben tízezer egy kiló, szeletelve 14 ezer.
Kenyérből is akad tisztességesnek tűnő, bár a péksütemény-részlet minősége még mindig fényévekre van egy átlagos párizsi pékségétől, ahogy az ország lényegében összes boltjában, cégjelzéstől függetlenül, és ez elég lehangoló. Nem, ez tragédia.
Összességében viszont a CBA Corso egész jó kínálattal várja a vendégeit, és van egy versenyszám, amiben a teljes mezőnyre rávernek: a kiszolgálás minőségében. A hiperhez szokva már az is meglepő, hogy találkozunk egyáltalán élő alkalmazottal, de itt nem kell üresnek lennie az üzletnek ahhoz, hogy több eladó legyen bent, mint vevő. És mindenki nagyon jól öltözött és udvarias, a bejáratnál például rögtön ketten fogadnak, csak azért, hogy köszönjenek neked, és segítsenek kezelni a liftet, ha az étterembe mennél. Ez a férfi meg tényleg azt csinálja, amit először gondoltam, hogy csinál: egyenként törölgeti a lucullus paradicsomokat. Esküszöm!
Szóval ha a versenyszámokat külön-külön vizsgálva, kínálatban, dizájnban és minőségben nem is ad sokat a budapesti mezőnyhöz a Corso, ezek együtt már meggyőzőek, és ha odatesszük mellé a kiszolgálás minőségét, akkor végső soron egész jó, hogy megnyílt ez a hely. Annál az építést jelző táblánál mindenesetre százszor jobb.