Két jó élményem is volt a napokban Budapesten, mindkettő nőkhöz kapcsolódik, de nem abban az értelemben.

Az első inkább nénihez, aki hetek, sőt, hónapok óta zenélget a belvárosban a Deák környékén. Szerintem már ti is találkoztatok vele:

Van néhány összetéveszthetetlen ismertetőjegye. Egyrészt nem vagy teljesen biztos abban, hogy amit előad, az igazi dal-e, hogy az zene-e egyáltalán. Inkább hamis, mint nem, viszont kimondottan jó hallgatni és nem a jó gúnyos értelmében. A néni ugyanis feltalált valami zene feletti, vagy alatti zenét, amiben a dallam hagyományos eszköztára eltűnik, csak valami dünnyögést hallgatsz, ez viszont valamiért nagyon megnyugtató. Nincs kint kalap vagy papírpohár, ha pénzt akarsz adni neki, azért meg kell küzdened, de végső soron ez a dadaista előadás célja, szóval menj oda és adakozz.

A másik jó élményem egy performansz, amibe meg a bazilika előtt botlottam: egy viktoriánus kori angol kisasszonynak öltözött kedves arcú nő táncolgatott, adott elő valamiféle mozgásszínházat némán az éjszaka közepén. Nagyon kedves jelenség volt, aki a felvétel elkészítése után jelezte, hogy dobjak valamennyit a perselybe. De ezt olyan ellenállhatatlanul bájosan tette, hogy mentem is fizetni.

Viszont ennyivel nem volt része az előadásnak, mert a pénzbedobás után jelezte, hogy meg kell puszilnom az arca baloldalát. Megint csak képtelenség volt neki ellenállni, szóval megpusziltam, ahol mutatta, aztán a jobb oldalon, mert azt is mutatta, majd megint a baloldalra mutatott, én meg már azon töprengtem, hogy szex lesz-e, amikor hirtelen szembefordult velem, hogy csók legyen a baloldalra szánt pusziból. Résen voltam, végül nem lett óriási smárolás meg hentergés a bazilika előtt, és persze alapvetően ő is csak meg akart viccelni, szóval volt egy kis nevetés a majdnem csókon, aztán búcsúzóul esernyő alá bújás:

Él a város.